Evangélikus Élet, 1954 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1954-11-28 / 48. szám

4

EVANGÉLIKUS ÉLET

(7. folytatás.)

Az evanstoni nagygyűlés az egymásra figyelés nagy alkalma volt. Könnyű egymásra figyelni »árgus szemekkel« — ahogy mondani szoktuk. De

nehéz egymásra figyelni tárgyilagosan, szeretettel, tanulékonyán és mégis éberen. Pedig ez utóbbi volt a feladatunk.

Tárgyilagosan egymásra figyelni ez esetben azt 'jelentette — megérteni mindenkit a maga helyzetében.

A mai világhelyzet ennek nem túlságosan kedvez. A világ egy bűvös szót ismert meg a mi nemzedékünkben s ez a propaganda. A propaganda kölcsönös és általános.

Senki sem mentes alóla. Vannak azonban esetek, amikor a propaganda egyenesen bénító hatású. Az egyház dolgait illetően ilyen bénító hatású az amerikai propaganda,

mely a tárgyilagosságnak szinte már egy szikrájával sem rendelkezik;, amikor a keleti országokról, vagy azok egyházairól beszél.

A legtekintélyesebb angliai anglikán egyházi lap, a »Church of England Newspaper« augusztus 13-i száma »Kommunisták Evanstonban« címmel keserűen ír erről a kérdésről. Az amerikai propaganda által teremtett amerikai nézet a keleti keresztyénségről ,az angol lap szerint ilyen: »Nyilvánvaló, hogy a Magyarországról és Csehszlovákiából Evanstonba küldött tizenegy delegátus komoly zavart okozott az amerikai hatóságoknak. Sokkal »egyszerűbb« lett volna kizárni őket, de az Egyházak Világtanácsa kijelentette, hogy csak azzal a feltétellel tartják a nagygyűlést Amerikában, ha az összes tagegyházak elküldhetik meghatalmazott képviselőiket, amennyiben óhajtják. A nehézség az, hogy amerikai elmé- ' let szerint ezekben az országokban nincsenek keresztyének... A lehangoló ebben a magatartásban az. hogy feltételezik, miszerint az amerikai keresztyének semmit sem tanulhatnak a világ egyéb részein élő keresztyén társaik tapasztalataiból.« Az angol lap Dulles amerikai külügyminiszterre utal, aki a lap célzása szerint felelős ezért a hangulatért. »Itt most ő nem úgy beszél.

DEZSÉRY LÁSZLÓ:

EVANSTONI RIPORT

mint az a Dulles, aki annakidején még figyelmesen hallgatott és szólalt fel az Egyházak Világtanácsának első nagygyűlésén Amsterdamban. Most, mint az Egyesült Államok külügyminisztere, félszemével McCarthy szenátorra és az elkövetkező választásokra kacsint.«

Az angol lap akkor még persze nem tudhatta, hogy éppen jórészt a mccarthyzmus okából az amerikai kormányzó-párt, Eisenhower és Dulles pártja, megbukik s kisebbségbe szorul a november 2-án tartott választásokon. Így szólt tehát a tekintélyes angol egyházi lap az egymásra figyelés amerikai tárgyilagosságáról, és egyben tanulékonyságáról.

A szeretettel egymásra figyelés kérdésében voltak tehát kívánni valók. Az egyház nagy belső ereje azonban lényegében legyűrte ezeket a nehézségeket. A »Reformatio« című svájci lap a nagygyűlés végén éppen a Kelet—Nyugat-feszültségről írt eszmefuttatása végén ezt írja: »De a konferencia pem engedte, hogy bizonyos anfterikaiság antikommurústa hisztériája és inkvi- zítori szabadság-tagadása megfertőzze. Már dr. Oxnam newyorki püspök megnyitó prédikációja félreérthetetlen hangokat tartalmazott McCarthy tendenciái ellen.«

Mi nyitott szívvel vállaltuk Evanstonban az egymásra figyelést és nem véletlen, hogy az Egyházak Világtanácsa lapja, az »Ecumenical Review« 1954.

IV. negyedévi száma Evanstonra visszatekintő vezércikkének első oldalán már magyar nyilatkozatot idéz. Péter János református püspök mondatát, melyet ő az egyik teljes ülésen elhangzott beszédében mondott: »Igen, mi a világ másik oldaláról jöttünk, de nem az egyház másik oldaláról.« Az ökuméné hivatalos lapja tudatában van annak, hogy »keleti részről« őszinte erőfeszítés történt Evanstonban arranézve, bogy szeretetteljes egymásra figyelésben konferen- ciázhassunk.

Éberség

Szeretetteljes egymásra figyelésünk azonban nem lehetett éberség nélküli. A magyar protestantizmus két delegációja a hit és az egyházi tanítás szempontjából nem felejthette otthon az éberségét. Az ökuménikus irodalom, az ökumenikus határozatok és tanulmányok nagy erdejéből annyit minden teológus megértett Magyarországon, hogy

az Egyházak Világtanácsa még tartozüc a világkeresztyénség- * nek egy nagy vallomással. Ez a vallomás az, amit az evangélikus és református egyházak szerte a világon magukévá tettek, sőt ezen egyházak alapvető hittétele. A Szentírás egyházi tekintélyére gondolok. A mi hitünk egyetlen alapja és zsinór- mértéke a Szentírás.

Az egyházi egységmozgalomnak viszont különösen az anglikán és az ortodox tagegyházak részéről olyan egyházi tradíciókat is figyelembe kell vennie, melyekben^ a Szentírás mellett egyéb tényezőknek is a hitet szabályozó szerepe van. Az amsterdami és a lundi nagy ökuménikus gyűlések meg tudtak nyugodni abban az egyetértésben, hogy az Egyházak Világtanácsában olyan egyházak vannak együtt, amelyek Jézus Krisztust Ürnak és Megváltónak ismerik el. A mi figyelmünket azonban nem kerülheti el, hogy

ez az egyetértés még nem teljes megváltása a Szentháromságnak és nem világos bizonyságtétel arról, hogy a Szentírás alapján és kizárólag a Szentírás alapján állunk.

Helyesen írta dr. Pálfy Miklós dékán a lundi gyűlés után az Evangélikus Életben (1952. évi 42. sz.), hogy »az egység felé vezető út csak úgy közelíthető meg, ha a Bibliában találkozni tudunk egymással«. Helyesen állapította meg azt is, hogy a lundi gyűlés határozatai »sokszor a felszínen mozogtak, vagy helytelen hermeneutika: alapelvekből kiindulva akarták az Írás mondanivalóját megérteni és

tolmácsolni. De az is lehet, hogy a lundi konferenciát is befolyásolták olyan egyházak részéről, amelyekben a Biblia kérdése még nem vált akuttá.« Az evanstoni gyűlés a mi számunkra éppen ebből a szempontból az ökuménikus mozgalom vizsgájává lett. Megváltjuk, hogy éberen figyeltünk mindenre, amely az ökuménikus mozgalomnak a Szentíráshoz való viszonyát illette.

Hálával vallhatjuk meg, hogy az evanstoni gyűlés elfogadott vagy határozati erőre emelt tanulmányaiban a Szentírás melletti egyéb tényezők normativ szerepéről szinte már szó sem esik és különösen a főtéma vizsgálata közben középpontba került a Szentírás. Mindez persze nem könnyű küzdelem eredménye volt, de a jövőre nézve reményünk lehet, hogy a Szentírás tekintélye az ökuménikus mozgalomban még tovább erősödik. Mi minden esetre szilárdan állunk azon a hitvallásos alapon, hogy a Szentírás felette áll az egyháznak. És nem fogunk hozzájárulni semmi olyan nyilatkozathoz, amely a Szentírást az egyházi tanítás tekintélye alá helyezi.

Mi, evangélikusok — és nemcsak a magyarok, de az egész világ- lutheránizmus — kétségtelenül éberek voltunk Evanstonban a tekintetben iS, hogy

az ökuménikus mozgalom főkérdése, az egyházak szétszaka- dozottságának kérdése és az a probléma, hogy miként tudnak az egyházak egységre jutni, semmiképpen ne nyomhassa el azt a reformátort fő-kérdést, amely az egész lutheri reformációt igazolja, hogy t. i. mi az igazság.

Az egész lutheri reformáció alapvető értelme éppen az, hogy Luther a Szentírásban azt kereste, hogy mi az egyház hitbeli és tanításbeli igazsága. Semilyen gyakorlatias egység-keresés nem feledtetheti el velünk azt, hogy éppen a Szentírás alapján és éppen a lutheri reformáció felismeréseképpen hit és élet dolgában, a döntő kérdésben — Krisztus keresztjének kérdésében — igazsághoz jutottunk.

De az éberség kérdése a protestánsok számára Evanstonban fennállott az egyházi hivatalról és az egyháznak saját magáról vallott hitvallása tekintetében is. Nem kétséges, hogy ezeken a területeken még nagyon nehéz utat kell megjárnunk, ha az anglikánokkal és az ortodoxokkal való közösség keresése közben akarjuk megőrizni hitvallásainkat. Ezekben a kérdésekben bizony az evanstoni nagygyűlés sem tudott előrehaladást tenni a megegyezés felé. De ezek a kérdések szerepeltek. Es ha Evanston után nem emlegetnénk őket, akkor nem is lehetne megérteni különösen a lutheránusok, az anglikánok és az ortodoxok evanstoni magatartását.

Az „árgus szemek" *

Az amerikai kormányt és az amerikai napisajtót természetesen nem ezek a kérdések foglalkoztatták. Az »éber egymásra figyelésből«

ezek a nem egyházi tényezők is kivették a részüket, érdeklődésük azonban a politikára vonatkozott Az amerikai külügyminisztérium különböző szóvivői otromba megjegyzéseket tetteik »a vasfüggöny mögötti« delegációkról, azt remélve, hogy ezekkel a megjegyzésekkel tekintélyüket rontják, hatásukat csökkentik és elszigetelik őket. A sajtó figyelme azonban éppen ezen megjegyzések miatt irányult elsősorban »a vasfüggönydelegátusok« felé. Ennek eredménye az lett, hogy a keleti delegátusoknak talán még méretekben is nagyobb sajtója volt Amerikában, mint magának az egész nagygyűlésnek.

A nagygyűlés tulajdonképpeni

teológiai problémája elhomályosult a sajtó tükrében, mert a

sajtó az egész nagygyűlést a

politikai szenzáció szempontjából kísérte figyelemmel.

A nagytekintélyű amerikai egyházi lap, a »Christian Century«

például így bosszankodik ezen a tényen: »Sok amerikai, aki az evanstoni nagygyűlésről a napilapok hasábjaiból alkot magának képet, bocsánatot érdemel, ha abba a tévedésbe esik, hogy az itt történő események nagy részét a vasfügönny- mögötti államok tizenegy delegátusának szerepe körül folytatott vitatkozás alkotja.« A »Reformé« című francia protestáns lap így ír: »A vasfüggöny mögötti kiküldötteket a közönség és a sajtó kellemetlen kiváncsiskodással nézi . : . Bizonyára egyet értünk abban, hogy ez á tény megzavarhatja a konferencia légkörét még .akkor is, ha a delegátusok az ilyesmi miatt nem nyugtalankodnak túlságosan, amint hogy így is áll a dolog.«

Az amerikai külügyminisztérium és az amerikai napisajtó azonban féktelenül belekeveredett a saját propagandájába. Lilje püspök lapja, a németországi »Sonntagsblatt«, így ír a kérdésről: A különböző külügyminisztériumi rendszabályok következtében éppen a magyarok kapták a legnagyobb figyelmet a sajtó részéről. »Az derült ki, hogy az amerikai kormány végeredményben több szabadságot juttatott Péter püspöknek, mint amennyit neki szándékában volt igénybe venni.« Majd később: »Ami a sajtó számára teljesen előtérben áll, a konferencia számára csak periférikus jelenség.« Majd hozzáteszi: »Ha a konferencia összproblémája nem volna olyan súlyos, mint amilyen, akkor az ilyesmit a konferencia szinte fáradság nélkül elhordozná.«

A konferencia összproblémája azonban súlyos volt s az amerikai

környezet bizony nem járult hozzá* hogy könnyebb legyen.

A sajtó azonban »végezte a maga munkáját«. Agresszív magatartására nézve érdekes példát hoz a »Christian Century« egyik száma. »A világi sajtó egyik része elszántan küzdött azért, hogy a látogatókból, akiknek viselkedése nyilvánvalóan »kiábrándító« volt, minthogy sem drámai, sem agresszív, sem ominózus vonásokat nem mutatott fel — újságcikkeket gyártson. (Itt a keleti egyházi delegációkat kell érteni.) A szándékos újságírói incidens-gyártás egyik legrosszabb példájaként egy chikágól hetilap egyik fényképésze Eisenhower elnök Deering-Meadow-i beszéde alatt Hromádka dr.-t választotta ki célpontul. A fényképész néhány láb- nyira helyezkedett el Hromádka dr.-tól, állandóan csattogtatva a forró délutánban gépe villanó fényét s nyilvánvalóan el volt szánva arra, hogy olyan pillanatban kapja le a cseh delegátus arcvonásait, amikor nem figyel oda. A »Lutheran« című lap szerkesztője, Elsőn Ruff nyomatékosan tiltakozott ez ellen az üldözés ellen. Más amerikaiak is csatlakoztak a tiltakozáshoz és a délindiai Newbigin püspök megpróbált értelmesen beszélni a fényképésszel. Válasza mindenre ez volt: »Neki el kell végeznie a munkáját.« — S el is végezte ... Hromádka dr. meglehetősen udvariasan tapsolt az elnöknek minden olyan alkalommal, amikor a tömeg is tapsolt. A fényképésznek azonban végülis sikerült elcsípnie három másodperc töredékét, amikor Hromádka keze már éppen lehanyatlott, míg szomszédjának kezei még tapsoltak. A másnap megjelent képek úgy mutatták be Hromadkát, mint aki nem vesz részt a tömeg tapsában. Hozzáértők még azt is gyanították, hogy a fényképet retusálták a hatás növelése érdekében« — írja a lap.

A nagygyűlés nyugalmáért és a delegátusok- békés egymásra figyeléséért azonban küzdött a konferencia vezetősége s az egyházi és napilapok becsületes újságíróinak egy része. Homer A. Jack evanstoni unitárius lelkész a nagygyűlésről írott nagyszabású beszámolójában így beszél rólunk: »A rájuk gyakorolt nyomások tizenhét napon keresztül bizony tűrhetetlenek voltak. Bárcsak mi lettünk volna kevésbbé gyanakvók, keresztyénebbek, miután nekünk megvolt az a kiváltságunk, hogy másoknál többet tudjunk ezekről a keresztyénekről.« Az amerikai propaganda azonban igazolni' akarta önmagát s árgus szemet meresztett a nagygyűlésre. A nyomás számunkra mégsem volt »tűrhetetlen«. Isten erőt adott nekünk és lényegében az egész nagygyűlésnek arra, hogy közösségben legyünk és közösségünket Evanston utánra is fenntartsuk.

A sajtókonferencia

A nagygyűlés első napjai azonban így az újságírók ostromában teltek számunkra. A közérdeklődés középpontjában a csehszlovákok és a magyarok állottak, ezek között is Hromádka professzor és Péter János püspök. A napilapok mindenáron sajtókonferenciát akartak, melyen Hromádka professzor és Péter püspök válaszoljon kérdéseikre. Delegátusaink fel is készülteik a sajtókonferenciára s a nagygyűlés sajtóközpontja augusztus 18-ra tűzte ki azt. Több mint hatszáz újságíró gyűlt össze az egyik nagyteremben és ezernyi kérdéssel várta a két »vasfüggöny-delegátust«. Az amerikai külügyminisztérium azonban az utolsó pillanatban megtiltotta, hogy Péter püspök sajtókonferenciát tarthasson. Hromádka professzor szolidaritást vállalt vele és szintén nem jelent meg a sajtókonferencián. A sajtó felháborodása óriási volt. A nagygyűlés sajtóközpontja nem merte nyilvánosságra hozni, hogy a keleti egyházi férfiak nem a magúig jószántából maradtak távol a sajtókonferenciáról. Az újságírók azonban megtudták a tényt Washingtonból. A sajtó nyomása most már az amerikai külügyminisztériumra nehezedett, mert mindenképpen hallani akarta delegátusaink hangját. A nagygyűlés sajtóirodája végül is kieszközölte, hogy Péter püspök írásban válaszolhasson írásban feladott kérdésekre.

Az Evanstonban akkreditált több mint hatszáz újságíró ekkor benyújtotta írásos kérdéseit s azokat a nagygyűlés sajtóirodája harminckét kérdésben összefoglalta. Péter püspök írásban válaszolt a harminckét kérdésre s az bejárta az egész amerikai sajtót. Az interjú Amerika szenzációja volt napokig. Amikor elutaztunk New Yorkból, a repülőtér egyik tisztviselője, aki az adatainkat felvette, ezt mondta egyikünknek: »Péter püspököt ismerem — nagy ember! Headlinet csinált a New York Timesben.« Ami azt jelenti, hogy a nagy amerikai lap első főcímében foglalkozott vele. Ez minden amerikai álma: egyszer »headlinet« csinálni. Az amerikai külügyminisztérium elérte, hogy egy magyar protestáns püspök is megérte ezt a dicsőséget, holott nem is akarta ...

Ügy gondolom, hogy a részekre szakított világ mostani helyzetében az élő Isten nagy győzelme az, hogy a világ egyházai ennyi nehézség ellenére, tizenhét napon keresztül békésen és szeretettel figyeltek egymásra. Ez minden esetre egyháztörténeti esemény, amelyre sokáig fog emlékezni a világ-keresztyén- ség. Egyháztörténelmi esemény, amelyre a jövőben építeni lehet.»

(Folytatjuk.)

SZEMEK

Emlékszel még rám, Istenem, ha szelid magasból hirtelen eltűnök, csillagként leoldva szákrás egedről fényjelem?

Hány tört tükröből rakod össze — hisz ki ismert még így? — kötném arcom ívét újból s örökre egy új teremtés reggelén?

Megnézel majd sötét szemekben: emlékem, mint hullám színén a lepke szárnya, szerterezzen —. száz kép remeg föl s mindig én;

Barátaim, szálló szerelmek, ó, milyennek is láttatok? — s majd anyám szemét kérdezd mej és akkor eszedbejutok.

Vidor Miklós

EVANGÉLIKUS ÉLEI

A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest. VIII.. Puskin-u. 12. Telefon: 142—074. Szerkesztésért és kiadásért felel: Dezséry László szerkesztő. Budapest. 111.. Dévai Biró Mátyás-tér 1. Előfizetési árak:

Egy hóra 5.— Ft. negyedévre 15.— Ft, félévre 30 — Ft. egész évre 60.— Ft Csekkszámla: 20.412—VIII.

_______10.000 példányban nyomatott

2545099. Athenaeum (F. v. Soproni Béla)

t

ADVENTI TÁV O LS A Q

Mt. 11, 2—10.

ülönös dolog a távolság! — A messzeség mindig megszépíti a tárgyaikat, az embereket azonban homályba takarja. Festmények, épületek, havasok és temetők csak mesz- sziről szépek. Közelről mindegyiknek van valami hibája, érdekes furcsa- * sága. Munkácsy Mihály Krisztus- képe a világ egyik legszebb műremeke, de ha nagyon közel megy hozzá az ember, akkor csak homályos foltokat lát. Milyen szép és békés kert messziről a temető, de ha közel megyünk hozzá, kiderül, hogy egy csomó ember könnyéből születtek az akácok.

Az embernél mindez fordítva van. Az emberek messziről idegenek, ismeretlenek, sokszor érthetetlenek. Közel kell menni hozzájuk, hogy igazán meglássuk őket. A szeretet mindig ebből a közeledésből születik. Meg kell ismernem valakit, hogy szerethessem. Rá kell hajolnom egy szívre, hogy meghalljam a szeretet forró szívdobbanásait. Az édesanyánkat azért szeretjük a legjobban, mert legtöbbet pihentünk a szívén.

Aki távol van, az mindig kérdez. — Keresztelő Jánost nagy emberi fájdalmak messzi sodorják Jézustól. Ahogy távolodik Tőle, ahogy megnőnék körülötte árvaságának az árnyai, annál inkább érzi, hogy ködbe vesznek előtte Jézus arcvonásai. Így lesz Keresztelő János kérdező emberré. Tanítványok viszik Jézushoz a sóhaját: »Te vagy-é az eljövendő?!« —• Te vagy-é az, qjüt egy életen át

vártam, akiért éltem, Akiben Isten érkezését láttam.

Azok, aíkik messze járnak Jézustól, sokszor csodálkozva kérdezik: kicsoda Ö? Vájjon jelent-é Jézus valamit az élet rohanásában, a mindennapi munkában, örömöt kergető, vagy könnyet hullató embereknek?

Jézus távolról és messziről olyan idegen, ismeretlen és láthatatlan. Aki még nem ment Utána összetört szívvel, az nem fog találkozni Vele igazán. Akinek a kacagó életére még nem kopott rá a bűn, a betegség, vagy a halál, az még nem talált el Hozzá igazán. Aki még nem érkezett el Hozzá, az még nem látta Öt. Az még nem szereti Öt. Az még a messzeség és a távolság szédítő vadonábán jár.

Keresztelő Jánost közel hozzák Jézushoz — Jézus cselekedetei. A csodák, amelyek az ö nyomában járnak. Amikor látja és hallja őket, már nem kérdez többet. Megnyugszik. Igen — Ö az; Akiben az életem megpihen!

Ha valaki egyszer Jézus közelébe érkezik, akikor kérdező emberből emlékező ember lesz. Boldogan emlékező ember. Szívét és életét felmelegítik Jézus cselekedetei. Az egyik azt mondja: engem megállított a lejtőn. A másik: nekem a keresztemet segített hordani. Engem igéje eligazított. Velem volt, amikor mások elhagytak. És velem lesz akkor is, ha a halál ködében egész földi életem mérhetetlen mes-sziséggé válik.

Jártál-e már valaha Jézus közelében? Milyen sok Advented volt! Milyen sokszor készülődtél csillogó szemmel a Karácsonyra! Milyen sok gyönyörű, ünnepi ruhás vasárnapod volt! Vájjon láttad-e Öt csak egyszer is igazán egy imádságod kapujában, a Bibliád fölött, az úrvacsorái oltár előtt, vagy a templompad előtt megállani és azt mondani: — azért jöttem, hogy megtalálj és hogy én is megtaláljalak. Azért jöttem, hogy mszeresselek. Hogy bűnön, félelmen és homályon átsegítselek. — Azt akarom, hogy élj, hogy boldog légy, egy boldog örökkévalóságon át. — Jöjj velem!

A karácsony mindig két szobából áll. Az- egyik fényes és örömtől illatos. A másik sötét. Ebben várakozik a gyermek, mielőtt a karácsonyi szobába lép. De már itt kinyújtja a kezét egy őt kisértő és őt váró szeretet felé.

Üdvösségünk, örök karácsonyunk is két szobából áll. Az egyik odaát vár Istennél. Fénnyel, örömmel és Atyai szívvel. A másik ez a földi életünk. De már itt kinyújtjuk kezünket a legnagyobb szeretet — Jézus felé.

Advent ennék a kéznyújtásnak áldott ideje. Friedrich Lajos