Evangélikus Élet, 1950 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1950-03-26 / 13. szám

13. siám 1950 március 26. ElUIBEUmS ELET AZ ORSZÁGOS LUTHER-SZÖVBTSÉG LAPJA Egyes szám ára 60 fillér Megszűritek a szúnyogot Íme Isten igéje Akkor Jézus vitelék a Lélektől a pusztába, hogy megkísértessék az ördögtől. És miután negyven nap és negy­ven éjjel böjtölt vala, végre meg­éhezek. És hozzamenyén a kísértő, monda néki: Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenye­rekké. Ő pedig felölvén, monda: Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely- istennek szájából származik. Ekkor vivé az ördög a szent vá­rosba és odahelyezé a templom tetejére. És monda néki: Ha Isten fia vagy, vesd alá magadat: mert meg van írva: Az Ö angyalainak paran­csol felőled és kézen hordoznak téged, hogy meg ne üsd a lábadat a kőbe. . Monda néki Jézus: Viszont meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet. Ismét vivé őt az ördög egy igen magas hegyre és megmutatta néki a világ minden országát és azok dicsőségét. És monda néki: Mindezeket ne­ked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor monda néki Jézus: Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd és csak néki szolgálj. Ekkor elhagyta őt az ördög. És imé angyalok jövének hozzá és szol gálnak vala néki. Vető Lajos evangélikus püspök Stockholmban Vető Lajos, a iisziániúü kerület evangélikus püspöke Stockholmba utazott, ahol mint Magyarország de­legátusa résztvcsz a békekongri-sszus végreliajtóbizottságának ülésén. Velő Lajos inég a hét folyamán visszatér Magyarországra. ImcuzL Uafrfycm Nézd: behegedt a zúzos időnek a nyomdoka régen! Pezsdül a Lét, nosza, fürdik a Napnak a fénye vizében! Ónozott fellepek, nincs nyomotok se! Bús napotok sora, haj, csodarég volt! Ma zúg a magasság, dörren az égbolt, csillogó nyíllal játszik a zápor, ömlik az áldás, semmi se gátol! Részeg a Minden, részeg az Isten égi borától! Égi zápor átvarázsol szürke, rút, kopár vidéket, — híme-gyöngye: szép virága fény-színét szemembe-vágja, — röpke-lenye-barna gallyak, szárazon ti sem maradtok; duzzadóra-kelt erőtök rügy be-rügybe-r ügy be-csatfogt Mind mi holt, az újraéled! Élet! ‘Élet! Élet! Elet!... — Ember! Testvérem! Ne légy „Tamás“: jetentgeti csodás-magát víg arád: a Feltámadás!... Dér Endre Mit csinált- az egyházi reakció az elmúlt másfél év alatt? Beleült a farizeusok íiélőszékébe, s onnan ítél elevenek és holtak felett. Egy alap­jaiban hibás „hitet“ következetesen alkalmazott az életünkre, minden munkánkra és erőfeszítésünkre, s ennek a hibás „hitnek harcát“ har­colja a gyülekezetben. Nem kis sikerrel. Hálát adok neked Urain, hogy nem vagyok olyan mint a többi ember, vagy mint ez a vámszedő. A farizeusok, héber nevükön a „pörusim“, az „elkülönültek“ így imádkoztak a jeruzsálemi temp­lomban. A farizeusok száma kevés volt, de ők voltak a legszervezettebb vallásos elem Izraelből* A leg­több fáradságot fordították arra, hogy látszólag megtartsák a tör­vényt, Jézus azonban meszelt sí­roknak látta őket, akik belülről a halál minden nyomorúságát mu­tatják. * Hitük csodavárás volt, vár­ták a Messiást, de akkor is még csak várták, amikor már kétségte­lenül eljött. Jézus Krisztus szá­mukra minden igéjével és minden igényével együtt érthetetlen volt, s fontosabb volt számukra a tör­vény. Annak is csak a külszíne. A világtól elkülönültek. A római csá­szárt gyűlölték. Az adófizetést meg akarták mindig tagadni. Ezért kér­dezték Jézust is afelől, hogy el kell-e fogadni a császár hatalmát, aki tő­lük adót követel? Jézus azonban tő­lük kérte e vita alalt az adópénzt, hogy megmutassa nekik rajta a császár képét. És az adópénz, a császár képével együtt, ott volt a zsebükben. „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré és Isten­inek, ami az Istené“. Itt hangzott Jézus máig zengő igéje, amit ép­pen nekik mondott, az elkülöniil- leknek . . . Ők így imádkoztak a templom­ban: Hálát adok neked uram, hogy nem vágyóik olyan, mint a többi ember, vagy mint éppen ez a vám­szedő. Hálát adok neked, hogy ne­kem tiszta hitem van, hogy én meg tudom bánni a bűneimet, hogy én a törvény útján járok, hogy én igaz és hibátlan közösségben élek, hogy én nem keveredtem el a világgal, hogy én nem fertőzlel- tem meg magamat az idegenek kö­zött ... A mi maradi testvéreink ugyan­ezt a hibás hitet építették ki ma­guk között és nem egy gyülekezet­ben. Elkülönültek a világtól, de sőt, akárcsak a farizeusok, az egy­ház gyülekezeitől is, ahol ugyanezt az elkülönülést nem vállalják. Sze­rintük azokban a gyülekezeteiben, ahol nem állanak ugyanolyan állás­ponton a „császárral“ szemben, mint ők, — nincs is Istennek gyülekeze­te. Hálát adnak naponta, hogy Is­ten megóvta eket attól, hogy be- fertőztiessék magukat a „világgal“, értsd: párttagsággal, ideológiával, vagy szimpátiával a nép forradalma iráni. Hálát adnak naponta, hogy nláluk „tisztán“ hangzik az ige, nem akarják hallani Istentől, hogy ő beküldi őket a világba, hogy el­végezzék az emberi munkát, meg­fizessék az adót a császárnak, szol­gáljanak a világban, vagyis az em­berek között, reménységgel nézze­nek a világra, vagyis hozzájárulja­nak valamivel maguk is a világ ba­jainak megváltásához, s általában hogv megmutatkozzék a keresztyén- ségük a mindennapban. Jézus Krisztus nem volt „elkülö­nült“. Ott volt a vámszedők lako­máján, Pilátusnak ő maga mondta meg, amit ő nem is tudott, hogy t. i. Isten adta neki a hatalmat felet­te, Jézus felett, s olt ült a kánai mennyegzőn, ahol minden bort ki­ittak a vendégek, sőt ahol még ő szaporította meg a mennyegzői bort. Jézus minket beküldött a világba, mint a bűntől megszabadítottakat, de mint akik mindennap úgy kell könyörögjünk, mint a vámszedő, vagyis a római császár zsidó hivatal­noka, vagyis valaki Isten népéből, aki elfogadta Heródes és Pilátus uralmát: „Uram légv irgalmas ne­kem bűnösnek“. Senki sem vonta kétségbe, hogy ez a vámszedő „ösz- szekeveredett“ a világgal, és ő maga se volt kétségben a bűnei felől. De az, ahogy ő nézte magát, az Jézus Krisztus szemlélete voll és nyitva volt a lelke a megújulásra. Bizo­nyos az is, hogy ahogy a farizeus nézte ezt a publikánust, az nem volt krisztusi. Már ebből is eleget tanul­hatunk. S/.illethetik az ember újjá, ha vén? Nikodémus is fariezus volt. Ő kezdte azt a „konspirativ“ keresz­tvénséget, amit Jézus ugyan foga­dott, hiszen ő a bűnösök barátja volt, de Nikodémus mégis úgy gon­dolta, hogy ő a személyes ügyét éjjel fogja elintézni Jézussal. Ezen az estén azonban kiderült, hogy nem tud mit kezdeni Megváltójával. Szépeket mond Jézusnak és beszá­mol neki arról, így titokban, hogy Mesternek tartja, de azt, hogy mit kaphat ő tőle. s hogv az, amit kap­hatna, — számára életsziikseg, nem tudja. Jézus a szemébe néz: ..Szük­ség néked újonnan születned“. Ni- kodémusnak tágra nyílik a szeme: „nekem?“ „a farizeusnak?“ És fel­teszi a megcsontosodották és az ön­igazságukban tetszelgők kérdését: sziilethetik-e az ember újjá, ha vén? Bemehet-e újra az ő anyjának me­llébe és újra sziilethetik-e? Ez nyil­ván azok kérdése volt. akiket a múltjuk annyira köt, hogy Jézus sem segíthet rajtuk. Születhetik az egyház újra, ha vén? Az egyháznak bizony múltja van. Hosszú és sokszor dicsőség- teljes múltja. De ez a múlt jelent megcsontosodott egvházi módszere­ket. gondolatmeneteket, alkotmányt és jelent bűnöket is, melveket tag­jai hordoznak, s amelyekből újjá kell születni akkor is, ha Jézushoz éjszaka járunk. A mi mai farizeu­saink egyházunk múltját tartják oda Jézus elé és értetlenül néznek rá, amikor ő azt kívánja. hogy vén létünkre újjá szülessünk. Az ő igéjét nem kerülhetjük meg semmi­vel. Nem hivatkozhatunk semmilyen igazságunkra. A megtérés Luther szerint minden nap új dolgunk. A mi megújulásunk csak a múltúnkkal való leszámolás után következhetik. Mindenki hamis próféta, aki fél az Isten ítéletétől és aki feleslegesnek tartia a megújulást. Ebből is ta­nulhatunk. Megszűritek a szúnyogot, lenyelitek a tevét. A Sátán legdúsabb vadászterülete a farizeusok világa volt. Azt hitette el velük, hogy törvényeskedő, apró­lékossággal ügyelve, pedáns rész­igazságokra, elheriilhetik a nagy döntéseket és az alapjában v ló enge­delmességei. Megölhetik a prófétá­kat az oltár előtt, és rámondhatják Jézusra, hogy nem ő a Messiás. De ha a törvényen és a vallásos szo­kások apró mozzanatain sérelem esik, azon fenn kell akadniok. Az nem érdekelte őkel, hogyan juthat­nak Isten országába, de az érdekel­te őket, hogy Zsidóországban sza­bad-e hitből fizetni az adót. A mi kérdésünk most az, tudjuk-e, hogy mi a mi bűnünk, mi az igazi nagy bűnünk és megtudjuk-e őket tagadni? Látjuk más szemében a szálkát, de a magunkéban benn ma­rad a gerenda. Lenyeljük a tevét. Nem aggodalmaskodunk amiatt, hány „megtértünk“ van nyakig az antiszemitizmusban és egyéb bűnök­ben, de az Egyházi Alkotmányon egy iota változás ne essék. Mert megszűrjük a szúnyogot. A mi mai farizeusaink így ítélkeznek: mi az emberek üdvösségével törődünk, aki megtért az többé „nem olyan, mint a többi“, aki ezeket bírálja, az Isten népét üldözi, aki pedig Isten népé­től ,,politikai döntéseket“ kíván, az összekeveri a világot az egyházzal. Nyeljük le a tevét. Ugyanakkor azonban szűrjük meg a szúnyogot. Vegyünk észre minden nehézséget, minden sérelmet és akadályt, ami egyházunkon esik és egyházunk alkotmányát, régi tanításait utolsó pontjáig iartsuk be. Ebből is tanul­hatunk. Ne legyetek felemás igában Jézus megtanított minket arra, hogy ki a mi felebarátunk. És arra, hogy ki a mi testvérünk. A fari­zeusok mindkét dologban tévesen ítéltek. Az elkülönültek számára nem volt felebarát a samaritánus akkor sem, ha megmentett egy kira­bolt, megvert embert. Felebarát csak az lehet, aki „velünk egy hiten van“. Testvér csak az lehet, aki el­különült. Jézus megmutatta nekik az „idegenben“ a felebarátot, akinek embertsegítő szolgálatát ő elfogadja és megmulatta nekik a ~téstvért a szent népen kívül valók között is. Mindenesetre vigyázott arra, amit az őskeresztyének jól értettek, hogy az ő hívei ne legyenek felemás igá­ban. A mi mai farizeusaink számára megint nem felebarát a samaritá­nus, vagyis ű „más hiten levő“ ak­kor se, ha emberek millióin segít, bekötözi sebeiket, megitatja őket borral és szállást teremt nekik. Mert az a lélek „más lélek“ akkor is, ha olyat tesz, amit nekünk kellett volna megtennünk, már régen,, akkor, ami­kor elmentünk mellettük az úton. Isten ugyanis látta, amikor a kisem­mizett. megvert ember mellett el­ment a farizeus, a lévita és a pap is. A mi mai farizeusaink szükséges esőiben még azt a szempontot sem I ártják komolynak, hogy' a velünk egy hiten levő a testvér. A mi gyü­lekezeteinkben széltében-hosszában mondogatják, hogy a református atyánkfiái sem testvérek, mert közös­séget vállaltak a „samaritánusokkal“. Viszont a római katolikusok feltétle­nül testvérek, talán azért, mert az ő számukra a Samaritánus, samaritá­nus. Mindez függetlenül attól, hogy vallási okokból milyen viszonyunk van hozzájuk, miért történt a refor­máció és pusztán csak azért, mert a „császárral“ szemben egy véleményen vannak. Ebből is tanulhatnánk. Az Evangélikus Elet például ezekben a. körökben azért kapja a legtöbb tá­madást, mert kimutatja, hogy az evangéliumi keresztyénség számunkra az igazi tejtestvér a biblián alapuló hite miatt és hogy a katolikusokról tudjuk, hogy mi a tervük ellenünk a reformáció óta. És jönnek majd nyugatról és kelet­ről és délről és északról. Jézus Krisztus a keresztyénséget világvallássá tette éppen azzal a nagy szereidével, amivel minden emberhez fordult. A világkeresztyénség így együtt az ő teste. Az egész keresztyén­ség tapasztalataiból és magatartásá­ból tevődik össze az a válasz, amit a világ kérdéseire adunk. Valami be­teges farizeusi elkülönülés mutatko­zik abban is közöttünk, hogy ugyan­ezek a mi mai farizeusaink mostaná­ban csak a „nyugati“ kereszténység­ről beszélnek. A hozzánk hasonló helyzetben lévő egyházak és keresz­tyének problémái és az azokra adóit válaszaik nem érdeklik őket. Nem is merik átgondolni azt, amit például a kínai keresztyének, vagy az indo­néziaiak tudnak mondani és különös idegesség vesz rajtuk erőt, ha például a keleteurópai keresztyénségnek egy olyan képviselője megszólal, mint Hromádka. Még az se jó, ha olyan ember, mint Barth nyilatkozik a mi dolgainkról. Pedig nyugati. Csak azért mégis, mert ő keresztyén és nem egyszerűen „nyugati“. Pedig ne­künk nem az a kérdésünk, hogyan lehet keresztyénnek lenni Ameriká­ban. vagy Svájcban, hanem az a kér­désünk, hogyan lehet keresztyénnek lennünk, És talán még ennyit tehet­nénk hozzá: hogyan itt? Emiatt az egyoldalú tájékozódás miatt történik aztán velünk, hogy nem hiszünk a saját szemünknek, sem amikor Isten felemelt karja van felettünk, sem amikor a kegyelem napja sugárzik. Nem hiszünk abban, hogy minket személyesen vezet Isten és nemcsak nyugati tapasztalatok által. Es nem hisszük, hogy keresztyén üzenet me­het keletről is nyugat felé. Mindez összefügg. A nézeteknek kö­vetkezményei vannak. Ha az ember­ben megszakad a szeretet minden ember felé és ha az ember elveszíti bűntudatát, akkor elkülönül. Ha el­különül, akkor ítélkezik mások fe­lett, ha ítélkezik, akkor nem veszi észre, ha őt újjászületésre ítélték. Az ember így elvéti a lényeget és bele­vesz az apró bajaiba. Nem ismeri ki a társa, ki a felebarátja és ki a test­vére. Minden irányban rosszul viszo­nyul s mivel nincs tisztában magával, nincs tisztában cd világával isem. Minél világosabban látjuk ezt és minél világosabban látjuk, hogy hogyan töri meg az egyház prófétai szolgálatát az a politikai averzió, amely egyházunk újjászületésének ellenzékében mindennek alapja, an­nál inkább kell megerősödnünk a hit és reménység elszántságában. Törje­tek magatoknak új ugari, mert „Aki az eke szarvára veti a kezét s hátra­tekint, nem alkalmas az Isten or­szágára“. Legközelebb azonban megmutatjuk ennek az élemnek másik oldalát is. Az élő egyház igazi arcát, melyen sugárzik Isten kegyelmes szeme­sugara. Dezséry László

Next

/
Oldalképek
Tartalom