Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-09-04 / 35. szám
ivongéllku» Éle* 3 Beszélgetés francia egyetemistákkal A VIT kapcsán Budapesten járt sokszáz francia vendég közül azzal a kéréssel fordult egyházunkhoz két diák, hogy egyházunk életébe betekintést nyerhessenek. Egyik protestáns, a másik katolikus volt. Beszélgetés céljából franciául tudó lelkészt kerestek. Dr. Gyimesy Károly lelkésztestvéremhez és hozzám irányították őket. Egyéniségük és minden megnyilatkozásuk kifejezésre juttatta, hogy az evangélium ügye iránt érzett buzgó- ságuk vezette őket. Elmondották, hogy igen jól esett nekik az a meleg vendégbarátság, amiben érkezésük időpontjától fogva hazánkban részük volt. Alkalmuk volt meggyőződni arról, hogy országunkban komoly építő munka folyik. Ifjúságunk lelkesedése és életképessége mély benyomást gyakorolt reájuk. Első kérdésük az volt, hogy mi az evangélikus egyháznak a szocialista államhoz való viszonya? Feleletünk a következőképpen hangzott: Az 1949. évi augusztus hó 20-án életbelépett Magyar Népköztársasági Alkotmány 54. §-a kimondja, hogy „a Magyar Népköztársaság biztosítja a polgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának jogát. A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól.“ Az egyház és állam szétválasztása progresszív módon történik, egy, az egyház és állam között 1948. december havában kötött megegyezés értelmében. Ez anyagi vonatkozásban azt jelenti, hogy az állam az egyháznak eddig nyújtott államsegélyt 20 év alatt, 5 évenként 25—25%-kai csökkentve szünteti meg. Az Egyezmény 3. pontja értelmében „a magyar népköz- társaság kormánya az egyházi élet szabad működése köréhez tartozónak tekinti az egyház minden, a fennálló jogszabályoknak megfelelő hitbeli tevékenységét, így például az istentiszteletek tartását, templomban, más erre alkalmas középületben, családi otthonokban és szabad téren, biblia- órák tartását templomban, iskolákban, családi otthonokban, gyülekezeti házakban; az egyházi lapokban és önálló sajtótermékekben folytatott missziót; a biblia- és iratterjesztést; gyülekezeti és országos egyházi konferenciák, evangélizáló összejövetelek tartását, a kötelező iskolai vallásoktatást és a szeretet-munka végzését.“ Hitelvi szempontból hogyan látja az evangélikus egyház a szocialista államhoz való viszonyát? Ebben a kérdésben való pozitív állásfoglalásunk az Egyháznak az Isten Igéje iránti hívő engedelmességéből folyik. Ez nem valamiféle vak engedelmesség vagy elvont elveknek és a valóságtól idegen erkölcsi normáknak „érvényesítése“, — hanem aziránt az élő Űr Jézus Krisztus iránti konkrét engedelmesség, akinek, az Ige bizonysága szerint, „adatott minden hatalom mennyen és földön“. Másszóval: egyházunknak hinnie kell, hogy államunk, Jézus vállságánaki okáért, számunkra „Istentől rendelt hatalmasság“ s mint ilyen, „Isten szolgája“; néki engedelmeskednünk kell, „nemcsak a haragért, hanem a lelkiismeretért is.“ (v. ö. Róm. Lev. 13:1—7.) A hitből folyó szabadság útjai ez, vagyis a Jézus Krisztus által megszabolt „keskeny út“. (Máté 7:14.) Ezek után mi tettünk fel néhány kérdést francia vendégeinkhez: Van-e megfigyelésük az itteni hitéletre vonatkozóan? Ügy láttuk — mondották —, hogy a templomok telve vannak. Sok embert láttunk az utcán, imakönywel, vagy énekeskönyvvel a kezükben, amint az istentiszteletre siettek. Már ebből a tényből arra következtetünk, hogy sokan vannak itten az Isten után vágyakozó lelkek; de arra is következtetünk ebből, hogy vallásukat szabadon gyakorolhatják. Majd megkérdeztük, hogy milyen a hitélet hazájukban? Franciaországban az egyház és állam szétválasztása évtizedekkel ezelőtt megtörtént. Az evangélium erőteljesen hirdettetiki, s a hívők eleven egyházi életet élnek. A hívek áldozatkészsége az egyház szükségleteit illetően messzemenőek. A protestáns egyházak kis gyülekezetekből állanak. Párisban általában minden ezer leiekre egy templom jut. A gyülekezeti munkában laikus igehirdetők és hitoktatók is tevékenyen részt vesznek, a lelkészeknek jelentős segítséget nyújtanak. A laikus egyházi munkások alkalmazására irányuló törekvés egyre erőteljesebben jelentkezik. Evangélizációt ma már úgyszólván minden gyülekezetben tartanak, de különös súlyt helyeznek arra, hogy Páris és a jelentősebb ipari városok szegény negyedeiben minél több alkalommal, házanként is, hirdettessék az evangélium. A hívő protestáns ifjúság, különösen ebben az egyházi szolgálatban jelentős munkát végez. Bibliaórák, csoportok szerint, hetenkint tartatnak. Úrvacsoraosztás az egyes gyülekezetekben kéthetenként van. Az Űrvacsorával élők száma a gyülekezetek tagjainak számához viszonyítva igen nagy. Búcsúzáskor francia vendégeink azon őszinte örömüknek adtak kifejezést, hogy hazánkba eljöttek. Éreztük népünk iránt való őszinte szere- tetüket. Kifejezésre juttatták azt a szándékukat is, hogy a szociális kérdések iránt fogékony francia és magyar ifjúság közötti baráti kapcsolatok kimélyítését szívesen szolgálják. Dr. Lehel László Léky Gyula gondolataihoz Kaptuk a következő levelet: Szerkesztő Űri Szívesen olvastam Léky Gyula tanár gondolatait, melyeket folytatásokbaii közöltek. Örültem nekik mert konkrét kísérletet látok bennük arra nézve, hogy egyházunk elszigetelt szellemi helyzetében kibontakozást keressünk, s megtaláltuk a hozzászólás lehetőségét korunk kérdéseihez. Léky Gyula nyomán, vagy vele egyidőben külön utakon, mindegy miképpen, de hozzá kell fognunk ahhoz, hogy egyházunk mondanivalóját tisztázzuk. Felfogásom szerint a Léky által közölt témakörök feldolgozásával az ige „itt és most“-ról szóló parancsolatának lehetne eleget tenni. A témaköröket csak akkor tudjuk helyesen megoldani, ha a marxizmus és leninizmus alapvelő írásait ismerjük. Brunner Emil, a nagy zürichi teológus azt kívánta a lelkészektől, hogy Nietscliét alaposan dolgozzák fel, mert különben nem tudnak a modern ember lelki kérdéseire felelni. Mi előbbi megjegyzésünkkel kevesebbet kérünk. A marxizmus és leninizmus ismerete nélkül nem értjük a népköztársaságban élő embernek lelki kérdéseit, idegenek előttünk problémái és kétkedései. Nem menekülhetünk el mindezek előtt a magányos lélek önző kegyességének elefántcsont tornyába, mert cikkor élveszítjük a kapcsolatot az itt és most, vagyis a magyar népi demokráciábaú élő gyülekezettel. Az időszerű lelki kérdések feldolgozásával meg lehet találni azt a keskeny utat, amit Isten történelmi sorsunk m egváltoztatásával nekünk kijelölt. Barth Károly rámutatott, hogy ez járható, anélkül, hogy hűtlenekké válnánk a Megváltóhoz, az emberiség Szabadítójához. Hiszem, hogy lesznek, akiket a fentiek és egyéb meggondolások komoly elmélyedésre indítanak. Vagyok szerkesztő úrnak és munkatársainak hittestvéri üdvözlettel Osgyáni Mihály presbiter. Helyreigazítás. Itt jegyezzük meg, hogy múlt számunkban Léky Gyulát „igazgatónak“ és „doktornak“ címeztük. Kérésére közöljük, hogy ő „egyszerűen — tanár. (Szerk.) Az Evangélikus Élet mindenütt kaphatót Az U§ Entheb* támadja lapunkat a katolikus egyházzal kapcsolatos némely közleményünk miatt. Azt írja, hogy az Uj Ember mindig óvakodott attól, hogy közleményeivel a protestáns „vallási érzékenységet sértse.“ Sajnálnánk, ha mások, akárcsak katolikusok vallási érzékenységét bántottuk volna. Véleményünk azonban az, hogy a katolicizmus és a protestantizmus közötti viták anyaga nem az „érzékenység“ területére tartoznk, hanem a hitnek, meggyőződésnek, magatartásnak területére. Közöttünk évszázados vitatkozás folyik nem lényegtelen kérdésekről, amelyek mindig új alakot öltenek. A Szentírás üzenetének megértésében, az egyház mibenlétének és feladatának megértésében és az emberi magatartás kialakításának kérdéseiben bizony áthidalhatatlan nézeteltéréseink vannak. Ezt a megállapítást azonban nem fájdalom nélkül tesszük. Lapunkban ezen nézetben különbözőségek feltárása mellett igen erős fonalként húzódik végig az az ökumenikus meggyőződés, mely minden keresztyénnel: Krisztusban való egységében hisé és ezt az egységet munkálja. Épen ezért emlékezetünk szerint sohasem érintettük a valóban vallásos kérdésekben való nézeteltéréseinket. örömmel vesszük tudomásul, hogy a katolikus hetilap igyekszik elkerülni a velünk való vallási vitákat, de szomorúan megállapítjuk, hogy a katolikus hitoktatás és lelkipásztorko- dás ugyancsak nem óvakodik attól, hogy híveinket befolyásolja, s megmondjuk, amit eddig még sohasem mondtunk meg, hogy ezer jelünk van arra, hogy ez a befolyásolás épen nem testvériesen aknázza l<i azokat a lehetőségeket lelkipásztorkodás közben, amelyek a magyar társadalomban folyó politikai viták közben adódnak. Protestáns egyházaink magatartása a tárgya ezeknek a birál- gatásoknak, s ez a befolyásolás sokszor az „e ny h e“ fenyegetésig is elmegy, ugyanolyan vonalon, ahogy az Uj Ember cikke most is elszólja magát; „Iiogy mennyi haszna lesz az evangélikus egyháznak ebből a magatartásból . .kezdetű bekezdésében. Ismételjük azonban, hogy vallási érzékenységet nem szoktunk sérteni, s nem is szeretnénk. A katolikus egyház politikai érzékenységét azonban valóban érinthette néhány közleményünk, ebben a tekintetben azonban katolikus testvéreinket inkább szeretnénk elmélkedésre inteni, mint sérteni. Maga a lap is megállapítja: „Még nagyobb sajnálattal kell megállapítanunk, hogy nem is vallási kérdések fölött kezd vitát, mint inkább politikai szempontokból“. (T. i. az Evangélikus Élet.) Nem értjük ugyan, hogy ezt miért állapítja meg „még nagyobb sajnálatai“. Az Uj ember által kifogásolt közlemények egyikét — amint itt meg is irtuk — egy bázeli lapból vettük át, a másiket egy amerikai most megjelent könyvből. Belátjuk, hogy az előbbinek a hangja valóban kemény, de kemény az a kérdés is, amiről nyilatkozik. A Vatikánnak a hcladó gondolkodású katolikusokat kiközösítő nyilatkozata a magyar katolikus egyháznak is elég gondot okozhat. Megértheti azonban, ha a protestánsok ebben a kérdésben határozottan elhatárolják magukat. Mi a saját híveink számára írunk, s azok felé megváltjuk meggyőződésünket, hogy t. i. a Szentírás alapján a hitvallási irataink szellemében nem helyeselhetjük a kiközösítés politikáját, s különösen nem olyan egyházi magatartást, amely a híveket politikai meggyőződés szerint osztályozza, megosztja, s amely a hívek politikai felfogását ilyen korszerűtlen egyházfegyelmi eszközzel akarja fényi leni, vagy ilyen lelki kényszerítéssel akarja befolyásolni. E felfogásunk határozott megváltása lelkipásztori szolgálat a saját híveink felé, s az Uj ember is lelkipásztori szolgálatot végezne nagyon sok magyar katolikus híve felé, ha pl. ezen a kérdésen komolyan elmélkednék, s nem sértődésre nevelné híveit. Egy gyülekezeti ifjúsági konferencia Evangéliumi énekek és kánonok hangja verte fel Tahiban az Ugró fensík fáinak és bokrainak csendjéi az elmúlt héten. Nyári konferenciáját tartotta a kőbányai evangélikus ifjúság. A konferencia kimondottan gyülekezeti jellegű volt. A résztvevők túlnyomó többsége a kőbányai evangélikus ifjúság tagjai közül volt s csak néhányan kapcsolódtak be gyülekezeten kívülről ifjak és lányok, azok is személyes kapcsolatok révén. A konferenciát ez rendkívül meghitté tette. A résztvevők nem hatottak egymásra az újdonság erejével, de miVel egymás éietét otthon is ismerték, a képmutatás veszedelme jelentősen csökkent. A konferencia maga élő tanúság volt amellett, hogy gyülekezet ott van, ahol közösség van s ahol Isten Szentlelke közösséget hív össze, azt természetszerűleg gyülekezetté formálja. Gyülekezeti élet- szerűség nyilatkozott meg különösen a délutáni előadássorozatban. Gyülekezeti éneklésünk, egyházi irodalmunk, sajtónk, gyülekezeti közösségünk s a hívő ifjúság helyzete a világban voltak azok a kérdések, melyekről vendégelőadóink szóltak s állítottak a való élet talajára s tettek bizonyságot arról, hogyan lehet megállni a hitben. Különösen emlékezetes marad dr. Reök Iván egyetemes felügyelő előadása arról, hogy az élő hitű ifjúság hogyan állhat meg a világban ma. A konferencia programmja egyébként a megtérés kérdésének vonalában állott. Gerince a délelőtti evangé- lizációs sorozat volt, mely Sof. 3:8—12 alapján Isten és ember megbékélésének lehetőségét a haragvó s mégis kegyelmes Isten oldaláról tárta elénk. Szorosan ehhez kapcsolódtak napról- naprai a bibliakörök beszélgetései a tékozló fiú története alapján, valamint a tábortűzi áhítatok, melyek a nap mondanivalóját a „Krisztus, ki vagy nap és világ“ egyes versei alap- I jón foglalták össze. A reggeli áhítatok j Losung-igéi, melyek a felsőbbség kér- | déséröl tanítottak, szintén végeredményben a bűnbánat, megtérés, engedelmességről szóltak. A konferencia előadói voltak dr. Reök Iván egyetemes felügyelő, Sulyok Imre karnagy, Ruttkag Eelnrér, Benczúr László, Kádár Gyula lelkészek, Valent Béla szig. teol. és Koren Emil lelkész, aki a konserenciát vezette. Lélektől-lélekig végezte munkáját Isten. Csendben, de kétségtelenül. Nem voltak mindenkin eluralkodó s a konferenciát feszültségben tartó nagy viták és nem számláltunk könnyes megtérési élményeket sem. De a csendes, négyszemköz li beszélgetések nem maradtak nyomtalanul s nem voltak eredménytelenek a bibliakörvezetőknek esti, olykor éjfélbe nyúló imádságos vívódásai sem a rájukbizottakért. Nem igyekeztünk emberileg lemérni azt, ami a lelkeket vizsgáló űr dolga, de bálát tudtunk adni azért, amikor az utolsó nap úrvacsoraosztása után — s hogy éppen akkor — halk hangú bizonyságtevések hangzottak el beszélgetések közben: „mégsem volt hiábavaló.. Imádságos hátvéd örködölt azon, ami ránk bízatott. A tábortüzek után imaközösség könyörgött naponta azért, hogy az ige ne térjen vissza üresen. A szerető szolgálat konferenciája volt. Egyhetes együttélésünk apró- cseprő ügyeinek rendezésére szinte sohasem kellett kérni, vagy felszólítani senkit. „Rendtartás“ és „fegyelmezés“ nélkül, magától ment minden. A fiúk versengve végezték a tej, kenyér, hússzállítás naponkénti cipebe- dős szolgálatát s perifériák1 tömeg- lakótelepeinek kis vadócait kellett „rajtakapni“ azon, hogy tisztára súrolják a pihenésre és játékra szánt idő alatt az asztalokat-padoket. Napról-napra jobban vált konferenciánk a békesség és öröm hordozójává s lett uralkodó kedves kánonunk hangja: „vége van már a szolgaságnak, Sión foglyait várja kész örökség...“ Brocskó papa gyermekei ismét ünnepeltek Ruzicska László a Protestáns Árvaház igazgatója kedves találkozót hirdetett vasárnapra. Háromszáz meghívó utazott szét az országba, hogy tudósítsa mindazokat, akiket illett, miszerint a Brocskó Lajos Árvaszö- vetség elérkezett negyedszázados jubileumára. Több nyomtatvány jött vissza azzal, hogy a címzett ismeretlen, s ez nem is csodá, mert azokat a neveket még ötven-hatvan évvel ezelőtt jegyezte be a régi növendék ek raigykönyvébe Brocskó Lajos árvaatya, az initézetniek 58 éven át volt igazgatója. Brocskó papa hazalátogató gyermekei megreszkető lábbal lépkedtek fel a csilingelő kapualjba, s dobogó szívvel néztek szét a régi falakra. A folyosó mélyén és a galambdúcom udvarban látni véltek egy babosruhás, keményeopfos kisleányt, vagy kék- kőtényes kisfiút, akik akkor voltak. Látni vélték — s már is sírtak. Szemérmetek, szelíd könnyeikkel mosolyogtak és simogattak. Megsímogat- tak egy-egy fehér ágyat, szekrény- ajtót, százéves padocskát — amit akkor azok a kicsi gyermekkezek is annyit simogattak ... A régi ház új lakói megértették ezt az elcsendesedést. Megértették a meghajolt fejeket, az összekulcsolt kezeket, s az el nem mondott beszédeket ... E mai estén — hangzott et házb gazda megnyitója —• emlékezzetek sok veszendő gyámoltalan gyermekarcra, a megindulásokra s a biztató álmokra. — Az öreg urak és asszonyok, a meghajolt vátlak, megőszült fejek, papok, tanítók, keménykezű munkások, képzett iparosok egymást érdemesítve, egymás sorsának örvendezve ölelkezett össze, mikor emlékezett. „Itt, itt ebben az ágyban, mennyit zokogtam, mert le kellett vetnem a rózsaszínű selyemruhámat is, hogy ne legyek különb mint a többiek.“ I „Nekem mennyei boldogság volt az első éjszaka, mert hárman aludtunk otthon egy lyukas divánon. Itt meg enyém volt egy nagy fehér ágy, egyedül az enyém nyolc esztendeig“... „Én egy vörössapkás hordárral érkeztem ide hatvanhat évvel ezelőtt. Csak letettek a küszöbre, mint egy csomagot. Nem ismertem a szüléimét, sosem volt látogatóm... Egy gyermekszerető öregúr járt be akkor az intézetbe vasárnaponkint, s az adogatott ajándékokat nekem“ .., „Emlékeztek arra, amikor betörtem a fejemet és vérmérgezést kaptam?... Ugy-e, azt hittétek, hogy meghalok?... De a papa nem engedte, hogy elpusztuljak. Még éjszaka is bejárt a betegszobába és biztatóan símogalta az arcomat“.,. ... „engem iS szeretett a papa, tudom. Egyszer intőt vittem be hozzá hetykén és dacosan. Ö egy levelet lapozgatott éppen, ideadta nekem, hogy elolvassam, — Köszönöm ai fenyítéseket, köszönöm, hogy emberré nevelt ... — írta valaki abban a levélben. S' mialatt megszégyenülfen olvastam a hálás sorokat, ő az intőt szép csendesen aláírta, nekem“ ... — De szépek voltak azok ai kilépések isi... Hogy odaállított valamennyiünket a többi elé követendő példának!... — Jó volt néha visszalátogatni ide, panaszkodni, megkönnyebbedni, újra kezdeni a nehézségeket... Mikor már úgy volt, hogy nem bírjuk tovább, úgye, hányszor becsöngettünk ide. A papa meg csak karon fogott minket s leültetett az asztalához, mint kedves vendéget... Nehezen, nagyon nehezen vált még egymástól a nagycsalád százfőnyi testvérközössége. A hazalátogatás ntt- leg ünnepe ígéret volt egyben a jövendőre nézve: Mélységekben és magasságokban jártunk azóta, s most itt állunk megint karéjban, jelentést tenni róla ... Árkossyné Szabó Margit
