Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)

1949-01-01 / 1. szám

4 ______________________________________ % ■ Víz kereszt a misszió ünnepe--------——Evangélikus Elet „Isten az új körülmények között is tud dolgozni" A misszió bibliai alapja 1. „Magamra esküdtein és igazság jött ki a számból, egg szó, melg visz- sza nem tér: hogy minden téfd nekem hajol meg, rám esküszik minden nyelvi“ És. 45:23. Mit jelent ez? A misszió nem em­beri dolog. Nem rajongók és ábrán­dozott szerelme. A misszió Isten örök akarata és esküje, amit ő bizonyosan meg is fog tartani. A misszióval szembehelyezkedni annyi, mint az élő Istennel szembeszállni. 2. Jézus mondotta: „Azért szállot- ' tam le a mennyből, hogy ne a ma­gam akaratát cselekedjem, hanem an­nak akaratát, aki elküldött engem.“ Ján. 6:38. Ez azt jelenti, hogy a misszió (kül­detés) Isten trónusánál kezdődik. Nem azzal, hogy-egy kis embercsopor­tot, mint követeit más emberekhez küldi, hanem azzal, hogy az ég ka­puja megnyílt és tulajdon Fiát küldte- hozzánk. Az első misszionárus tehát Krisztus, aki a könyörülő Atya Igéje mindnyájunk számára. Nélküle nin­csen emberi misszió. 3. Jézus mondotta: „Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő Teátok és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsá- lenlben, mint az egész Júdeábán és Samáriában és a földnek végső hatá­ráig.“ Csel. 1:8. Mit jelent ez? Az igazi misszió nem egy embernek a leikéből származott és nem a kér. gyülekezet sajátos in­díttatásából. Senkinek sincsen a véré- l>en. A misszió a Szentlélek akarata, küldése és munkája. Ö az, aki a pogá- nyok füleit megnyitja Isten tettei előtt, minden töprengésünk ellenére hitet ébreszt, és a keresztyén egyházat emlékezteti, hogy neki bizonyságot kell tenni. A Szentlélek „keil“-je az egyedüli igazi indíték a misszióra. 4. „Az Isten, aki teremtette a vilá­got és mindazt, ami abban van, mi­velhogy Ő a mennynek és földnek Ura, az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek színén, meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak hatá­rait, hogy keressék az Urat, ha talán kitapogathatnák őt és megtalálhatnák, jóllehet bizony nincsen messze egyi- könktől sem, mert benne élünk, moz­gunk és vagyunk...“ Csel. 17:24—28. Ez azt jelenti: a) Mindnyájan egy gyökérből szár­mazunk. Minden ember Isten képére teremtetett, b) így hát minden nép­ben minden léleknek a legfontosabb feladata: az örök Istent keresni, öt magasztalni, c) Isten akaratából tele van a világ szorongó várakozással és sóvárgással az újjászületés után. Ezért nincsen népi, faji határ a misz- azió előtt. Missziónak lenni kell, mert Isten előtt minden ember, mint az ő teremtménye, egy és el nem felejt­hető. 5. „Mert úgy szerette Isten a vilá- qot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesz- szén, hanem örökélete legyen.“ Ján. 3:16. Világmisszióra van szükség a mi Urunk megváltó szeretetéért. Ő eleitől kezdve Istene nemcsak a zsidóknak, hanem a pogányoknak is. Üd va karat a kezdettől fogva az, hogy egy „Isten­népet“ toborozzon magának. Isten szántóföldje az egész világ. íme min­den mező fehér az aratásra. 6. „Más juhaim is vannak nekem, melyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom és hallgat­nak majd az-én szómra és lészen egy akol és egy pásztor. Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.“ Jn. 10:16, Gál. 3:28. Világmisszióra azért van szükség, hogy Krisztus üdvözítő munkája ki­teljesedjék. Ha Jézus nem a világ Megváltója, akkor mi nem nevezhet­jük magunkat keresztyéneknek, ha­nem hamis nevet hordunk. Ha a po­gány misszió jogtalan, úgy mi teljes jogtalanságban élünk, átok és pokol gyermekei maradunk. Azonban Jézus az Isten Báránya, aki a világ bűnét hordozza és aki a világot elvonja Üdvözítőjétől, az Krisztus , üdvösségével áll szemben. Ez a munka pedig abban áll: minden nyelvből, népből és fajból egyetlen nyájat gyűjteni, ennek a lelki testnek a fe­jévé lenni, ennek a lelki háznak sze­gletkövévé lenni. Jézus munkája egy, at Istennek szent és egyetemes egy­ház. Ahol Krisztus a pásztor, ott ter­mészetesen nem szűnnek meg a fajok, színek, nyelvek közti különbségek, de megszűnt az ellenségeskedés, mert őbenne békültek meg és egybe kap­csolódtak (ökuménia). ö a mi békes­ségünk. Igéje, asztala, vére és Lelke annyira eggyé tesz, amilyenné nem tesz soha semmiféle nemzeti mítosz vagy szövetkezés. Misszióra Krisztus szeretetéért és egységcéljáért van szük­ség. Krisztusnak ez a szeretete hív minket is. 7. „Nékem adatotp minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népe­ket.“ Mt. .28:18—20. Mit jelent ez? A külmisszió és min­den misszió Krisztus királyi paran­csán nyugszik. Aki ennek az urnák az engedelmességet megtagadja, nem tanítványa neki. A misszió nem véle­mény dolga, hanem engedelmesség kérdése. A misszióról való lemondás nyílt engedetlenség és nagy hálátlan­ság. Nem hagyhatjuk cserben a misz- sziót, mert nem hagyhatjuk cserben a mi Megváltónkat. A misszió: hála a Golgotáért. Semmiféle szükség ide­jén sem függeszthető fel, mert a mi megszabadításunkért érzett hálánk nem tűr szünetet. Kimondhatjuk tehát bátran: amilyen kapcsolat fűz a misz- szióhoz, olyan fűz a Krisztushoz. Aki ezen bibliai alapok nélkül kezd a misszió munkájához, az az ördög sötét hatalmával szemben csődbe jut. A Szentírás Ura azonban késztet és rászorít a misszióra. És aki Őáltala kényszeríttetik, az képes valóban mellé állni örömben és szenvedésben egyaránt, mert a hozzá szükséges erőt és hatalmat is megadja az Úrt Mire váló ez a tékozlás? Így szólt egyszer közbe Judás, mikor a Mestert hálából a bethániai házban drága olajjal megkenték. (Márk. 14:4.) Jézusnak jólesett a hálás szív néma prédikációja, hi­szen a fájdalmak útján járt és meg­értést, szeretetet a tanítványoktól is alig kapott. Éppen ezért leinti Ju- dást és azt mondja, hogy ezt a cse­kélységet, amíg a világ áll és ahol az evangéliumot hirdetik, mindig emlegetni fogják. Ez valóra vált és így lett ez halhatatlan történetté. Ahová eddig a misszió eljutott, ott mindenütt ismerik ezt a történetet. De ismerik Judás kérdését a misz- szióban is» mert minden időkben feltették vele szemben: Mire való ez a tékozlás? Feleljünk meg erre egy­szer. Látszólag igazuk van azoknak, akik a misszió munkájára ezt sütik rá: tékozlás. Felteszik a kérdést: Szük­séges-e okvetlenül? Megtehetjük-e ma? És megéri-e? Idehaza is elég munka vár ránk, miért megyünk idegenbe. Miért kaszálunk bele más területbe. Nem luxus-e, amikor ínfű­den vonalon takarékosságra inte­nek? Szabad-e elfelejtenünk, hogy egy vesztett háború romjain kell újjáépíteni az országot és egyházun­kat? Nem volna-e okosabb ezt a fáradságot (egyelőre csak erről van szó, mert pénzt úgysem küldhetünk ki) hazai munkákra befektetni? Arra is szoktak hivatkozni a „judás lelkek“, hogy van itthon is elég nyo- imorúság; vagy nincsenek szegé­nyeink, koldusaink, árváink és el- aggottaink? No meg miért küldjük a misszióba éppen a legtehetsége­sebb embereinket, mikor azokra ,ép­pen itthon volna a legnagyobb szük­ség. Ott elsorvasztja őket a trópusi betegség, itthon viszont minden ép- kéz-láb ember munkát találhat. „Ugyan mire való ez a tékozlás?“ Csak ^látszólagos az igazság. Való­jában helytelen és igaztalan a vád! Már a kérdés alapmotívuma is ha­mis, mert Judásnak nem a szegé­nyek fájtak, akiknek nevében fel­szólalni látszik, hanem a maga zse­be fájt. Azt olvassuk róla másutt (Jn. 12,6), hogy tolvaj volt. A leg­több ember, aki a missziót luxusnak ítéli, tulajdonképpen azt az áldoza­tot sajnálja, amit neki kellene meg­hozni érte. De mert maga sem akar áldozni, hát feleslegesnek tartja az egész munkát. Péter is le akarta beszélni Krisz­tust a keresztről: „Mentsen Isten, Uram“, de csak azért, mert emberi dolgokra* nézett és nem Isten dol­gaira. A misszió és az áldozat szo­rosan összetartozik. Ha nem hoztak volna értünk is áldozatot, akkor mi sem lennénk keresztyének. Nem lenne Bibliánk, templomunk és nem énekelhetnénk a drága énekkincsün­ket. A misszió semmi más, mint hála a legnagyobb áldozatért: Gol­gotáért. De nemcsak ezért tartozunk misz- sziót folytatni, hanem azért is, mert a fehér ember kezdetben csak kizsákmányolta a primitív népeket, ő vitte a pálinkát, ópiumot, a kü­lönböző vérbajokat oda és ő fűzte rabszíjra az embereket és ő zsák­mányolta ki a föld minden nyers­anyagát évszázadokon keresztül. Ezért nem kellett azután ugyanan­nak a népnek a missziója sem. Ma is ez előtt a nagy probléma előtt áll Indonézia. Hollandia gyarmatpoliti­kája megöli a holland kér. missziót. Az öntudatra ébredt népek ma in­kább akarnak kisV nemzetbeli egy­házak misszionáriusaiból, mert ez a veszély nem fenyegeti népüket. De * tehetjük-e mi, magyarok? Reánk is áll az igazság. Az óember mindig Isten ügyén kíván spórolni. A szórakozásoktól, a sok luxus­cikkektől nem sajnáljuk a filléreket, forintokat, azok ellen nem szólunk, csak Istentől sajnáljuk. Egy elsü- lyesztett hadihajó árából az egész világmisszió kiadása fedezhető lett volna. És a háborúban elesett em­beranyagból mennyi misszionárius telt volna ki. Nem szabad elfeled­keznünk, hogy az egész világ Isten szőlője, és egészen mindegy, hogy a szőlő melyik részében dolgozom. Ha Isten hív és küld, akkor menni kell. Annak pedig csak örülni lehet, hogy „vetőmagnak“ jó magot hasz­nál az Isten. A statisztika szerint a legkisebb nemzetek adják a legna­gyobb áldozatot. A misszió oltárán mindig azok adták a legtöbb áldo­zatot, akik odahaza is a leghűsége­sebb adakozók. Hogy megéri-e? A misszió nem üzlet; hanem parancs. Testvér-men- tés, mert egy tagnak vagyunk a tag­jai. Krisztus üdvterébe állás, neki engedelmeskedés, örömteli szolgálat. Ha áldozatot is jelent, Jézus azt mondotta: „Jó dolgqj^. cselekedett“ és ez nekünk elég. Danhauser László Nemrég hírt adtunk arról, hogy Voipio Aarni finn professszor leg- utónbi ittartózkodása alkalmából az­zal az elhatározással .indult vissza hazájába, hogy a finn-magyar test­vériség ápolására megindítja újra a finn lelkészek látogatását Magyar- országra.. Egyházunk két új püspö­kének beiktatására meg is hívta ‘a finn egyház egy képviselőjét s így a két szándék összekapcsolódásaként történt meg Rinne Károly látoga­tása. Nyílt tekintetű, pirospozsgás, mo­solygós ember. Tíz évvel ezelőtt két­szer is járt nálunk a finn-magyar lelkészkongresszus előkészítése alkal­mából. Azóta lett a magyar nép rajongójává. Kerek prémsapkája alól az észa­kiak éles látásával figyelt mindent. A „B“-listás, kolduló tisztviselőtől a sarki rendőr mosolyáig semmi sem kerülte el a figyelmét. Fájdalmas, csodálkozással látta a háborús rom­bolás borzalmas nyomait azon a Budapesten, amit ő még virágjában, épen látott s az ámuló tisztelet elis­merésével adózott az újjáépítés utol­érhetetlen tempójának. Beszélgetni kezdtünk vele azzal a szándékkal, hogy néhány kérdéssel riportanyagot csikarunk ki belőle s néhány mondat után azon vesszük észre magunkat, hogy ő szedi belő­lünk az anyagot. Hadd jegyezzük le három első kérdését, ami már magúbanvéve is rendkívül sokat­mondó: 1. Közel fértetek-e a munkásság­hoz az evangéliummal? 2. Van-e szociális ébredés a papok között? 3. Megtalálható-e az orthodoxia és az ébredés két iránya köztelek? Utóbbi kérdés nyomán sikerült út- siklanunk a kérdezés mezejére s ér­deklődünk a finn ébredési mozgal­mak iránt. Él-e époly elevenen a lelki ébredés a történelmi mozgal­maikban, mint háború előtt s van-e ®új megmozdulás? — Történelmi ébredési mozgal­maink ma is elevenek. De ki­alakulóban van talán már a négy nagy ébredési mozgalom mellett egy ötödik is, melynek körvonalai a Sana (Ige) című újság írói és olvasótábora körül kezdenek kibontakozni. Testvé­reket keresünk, nem történelmi Reök Iván országgyűlési képviselő, sebész főorvos Budapest törvényható­ságának közgyűlésén beszédet mon­dott, amelyen foglalkozott az' egyhá­zaknak az államhoz való viszonyával is. Reök Iván többek között a követ­kezőket mondotta: Fel akarom hívni a Közgyűlés figyelmét arra is, hogy a szociális és kulturális célok kapcsán felmerült költségek kötelességünkké teszik azt, hogy foglalkozzunk a vallásnak és az egyháznak az államhoz való viszonyá­val. Nekem az a meggyőződésem, hogy az egyházak megítélésénél min­dig figyelemmel kell lenni a tárgyi és személyi kérdésekre. A tárgyi kérdés: a vallások alapja, a tan. De döntő fontosságú a személyi probléma is, hogy kik azok, akik azokat a tanokat alkalmazzák, hirdetik és tanítják. Már most, mivel nekem alkalmam és módom volt arra, hogy a protestantizmus részéről az állam és az egyház közötti megegyezésnek a kimunkálásban részt vehessek, megállapíthattam azt, hogy ahogyan a protestan­tizmusnál döntő fontosságú volt a személycsere, ugyanúgy a ka­tolicizmusnál is meg kell tenni ezt. Ha megengedi a t. Közgyűlés, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a protestantizmus azért tudott fenn­tartás nélkül a népi demokrácia mellé formákat — teszi hozzá moso­lyogva. Az egyházon belül milyen az élet? — próbálkozunk egy általános kér­déssel. — Az egyházon belül egyik érde­kes, friss jelenségként a liturgiái éb­redést említhetem. Annál érdekesebb ez, mert az ú. n. evangéliumi ébre­dést irány körében tapasztalható leginkább, akik pedig eddig a leg­merevebben hadakoztak ellene. Mint ismeretes, nálunk , az evan­gélikus egyházban is használato­sak nagy ünnepeken a díszes miseruhák. Sokan voltak, akik ezt helytelenítet­ték. Én is ezek közé tartoztam s hosszú éveken át nem vettem ma­gamra. Most azonban két fő érvet ismertünk fel a liturgiái gazdagság s a miseruhák használata mellett. 1. Az egyház története nem a külső eseményekben ismerhető fel igazi lényegében, hanem abban, hogy ho­gyan él a szentségekkel. 2. A liturgi­kus ruhában mind jobban eltűnik a fungens személye s Isten objektivi­tása egyre növekszik. Kis csönd áll be közöttünk s el­merengve gondolunk grra a békés világra, ahol nem a külső események s belül forrongó életkérdések tüzé- ben égnek, hanem ráérnek liturgiái ébredést táplálni. Át is fordítjuk a szót mindjárt külső életükre. Valóban olyan nyu­galmas az életük, hogy ez a legfon­tosabb kérdésük? — Nem. Mi is történelmi időket élünk, mint ti. Helyzetünket a Ma­gyarországon is ismert Pesonen Matti fejezte ki a legjobban, amikor azt mondta, hogy a finn nép a há­ború után még csak a reggeli, be­melegítő munkát végezte el. A nap izzaszt, derekas munkája még hátra van. Néhánynapós ittartózkodása alatt mit tapasztalt nálunk? — örömmel látom ál élénk egy­házi életet. Ügy látom, külföldön egyoldalú hírek terjedtek el a ma­gyar evangélikus egyház életéről. Néhánynapós tapasztalatomat egy mondatban össze tudom szőni bizta­tásommal is: Isten az új körülmé­nyek között is tud dolgozni. Ko-Pé állni és résztvenni ebben a mun­kában, mert keresztülvitte a személy- cserét. és megköveteltük azt, hogy azok a világi és egyházi vezetők, akik a feu­dális rendszer révén kerültek vezető pozícióba, álljanak félre és adják át a helyüket azoknak az embereknek, akis építeni, alkotni és dolgozni akarnak. Ahogyan mi, protestánsok meg tud­tuk tenni azt, hogy ma az egyházunk teljes erejével a népi demokrácia mellé állt,, ugyanúgy meg kell tennie a katolikus közvéleménynek is azt, megkövetelje, hogy az egyház élére olyan emberek álljanak, akik az Evangélium szociális tanítását, az Evangélium emberszeretetét, az Evan­gélium békére való törekvését szol­gálják és nem uralkodni akarnak, hanem szolgálni akarnak az Istennek és szolgálni akarnak a népnek. (Él­jenzés és taps.) Mivel meg vagyok győződve arról, hogy a szociális és kulturális célokra fordított összegnek minden fillérje az emberek életét akarja jobbá, szebbé tenni és arra törekszünk, hogy ebben az országban érdemes legyen ember­nek és magyarnak lenni, a költség- vetést magam és a pártom nevében örömmel elfogadom. (Nagy taps.) 'VJ Január 15-től az Evangélikus Elet minden csütörtökön megje1enik Egyes szám ára 1.— Ft s> i-ID­ŐI v ásd és terjeszd az Evangélikus Életet ReöK Iván az egyházaknak az államhoz való viszonyáról

Next

/
Oldalképek
Tartalom