Evangélikus Élet, 1949 (14. évfolyam, 1-51. szám)
1949-01-01 / 1. szám
v Evangélikus Elel I 5 •• KÉT PUSPOKAVATAS Győr A budapesti gyors kissé késett, a pestről érkező vendégek már taxikon sietnek a Rába-parti nagy egyházközpontba. A lelkészi hivatalban feltűnően sok lelkész Luther.-kabát- ban, barettel szorong, s várja a közgyűlés küldöttségét, itiely be fogja hívni a templomba az új püspököt, Turóczy Zoltánt. Már felfejlődött a sor. Elől a jjiispök, mögötte Dunántúl öreg esperesei, a vendéglelkészek, majd egyházmegyénként a kerület papjai. Kint az udvarban valaki hátranéz és megállapítja, hogy nagyon sok a pap. Valaki hátulról: „luróczynak szól“. Imponáló kivonulás volt, olyan, mint a választás maga. 141 egyházközség választotta vissza Dunántúlra húsz éve lelki vezérét, Turóczy Zoltánt. Bent a templomban megkezdődik a szertartás. Szabó József püspök igehirdetése ércesen zeng a zsúfolt templomban. Röviden beszél I. Kor. ű-17—22 alapján. A békéltetés szolgálatát tűzi lelkésztársa elé: „Indulj hát, szép kiirtü, íehérzázslós, békeparlamenter! Milyen jó, hogy veled mindez nemcsak igehirdetési téma, de életvalóság!“ Az uj püspök lehajtja a fejét és mondja az apostoli hitvallást Luther magyarázatával a II. Hitágazathoz. Ennyi lelket csak ő tud önteni ezekbe a szokott, öreg szavakba. A hívősereg lélekzetvisszafojtva hallgat: ... „Hiszem, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten ...“ Ügy csendül ez a vallomás ebből a szikár, hajlotthátú emberből, mint a nagy drá-, mák feloldó monológja. Csendet pa-' rancsol a felbolygatott egyházban, mint viharcsengő a fejétvesztett parlamentben ... Aztán megkezdi székfoglaló beszédét. Reszéde azt a püspököt jósolja, üki szembe néz itt is a problémáival, papjaival, s saját magával is. Lelkiismeretesség, bátorság és alázat öntik el szavait. Beszél a püspök ideáljáról, aki pap és Isten embere egyaránt, vagyis próféta. Élére akar állni Dunáulu ^papjainak az élő hitű és pásztorolt gyülekezetek megépítésében. Még a nehézségekben is megtalálja az evangéliumot: „Dunántúlnak van oka emberileg szólva leginkább a nyugtalanságra, ha arra gondol, hogy az egyház előbb-utóbb rá fog kényszerülni az önfenntartás útjára. Hogyan fog megélni ez a sok kis gyülekezet, kérdezi sok aggodalmaskodó egyházi ember. Már pedig éppen ezek a kis gyülekezetek pásztorolhatók leginkább. Itt egy lelkészre átlag 800, a dunáninneni kerületben átlag 900, a tiszaiban 1300, a bányaiban 2600 lélek esik. Emeld hát fel fejedet Dunántúl evangélikus népe. Éppen abban van az erőd, amiben gyengének érzed magadat.. „Dunántúl, mint egyházpolitikai probléma“, — jelenti be fejtegetése következő pontját a püspök. A papok és hívek előrehajolnak a padokban. „Fehérzászlós parlamenter“, emlékezem Szabó József szavaira. De rögtön kiderül, hogy nem a meg- alkuvásos béke parlamenter je ... „A magyarországi evangélikus egyházban talán itt, Dunántúlon vannak a legtöbben, akik hol értetlenül, hol fejcsóválva, hol gyanakvással, hol önző gyenúsítással szemlélik az állam és egyház közötti békességnek azt a politikát, amelyet folytatok. — Nem azt kérem, hogy törvény- tisztelő módon, mint a jogrend emberei hajtsatok fejet a zsinat döntése s a megpecsételt egyezmény előtt, csak azt kérem: űzzük el ebből a kérdésből most már a bizalmatlanság légkörét... A bizalmatlanság légkörében az állam a legtisztább igehirdetésben is dupla- fenekű mondatokat keres, viszont az egyház is felül minden rémhírnek, s a legegyszerűbb végrehajtási túlbuzgóságból vagy tévedésből oly üldözést következtet ki a fantáziájával, hogy — ha volna rá elég bátorsága —- rögtön köriilhordozná a véres kardot. .Ne bolránkozzatok meg azért, ha azt látjátok, hogy a népszerűséggel nem törődöm. Nekem nem népszerűség kell, hanem Istenszerűség.“ Bemutatkozó beszéde után az üdvözlések végtelen sora következett. Áz Egyetemes Egyház nevében Mádfi Zoltán felügyelőhelyettes, a kormány nevében Kovács Máté államtitkár üdvözölte. „Bizalommal köszöntőin a kormány és a kultuszminiszter nevében a püspököt. A kormány bizalma őszinte az egyház iránt. A kételkedőket a kormány tettei győzik majd meg a bizalom őszinteségéről. Nem két diplomata fogott kezett az egyház és állam megegyezésében, hanem a magyar élet két, fontos fóruma. Erre az egymásratá.ásra cs együttműködésre mind a két félnek szüksége van. Ez az egymásratalálás azt fogja jelenteni, hogy kialakul egy igazságosabb társadalmi r*nd, s az egyház elvégezheti sajátos feladatát benne.“ Győri Elemér püspök a református egyetemes konvent nevében beszélt: „Köszönti ük az evangélizáció áldott munkását, a békességszerzőt, az áldott barátot. Legyen a te életed áldott, szolgálatod áldás, legyél te kedves embere az Istennek!“ Csiky Gábor unitárius püspök- helyettes az egyházak Benjáminja neveben üdvözölte. Az erdélyi unitárius és evangélikus egyház mély szellemi testvériségére utalva, igen meleg szavakkal beszélt. Jól esett a győri zsidóság képviseletében beszélő Krausz Miklós meleg köszöntése: „Ne vegyék csak egyszerű udvariassági gesztusnak az ittlétünket, de vegyék a társadalmi megbékélés jelének. Dolgozzunk, együtt, hogy hazánkban alakuljon ki az az új rend, ami biztosítja ezt a megbékélést. Adja Isten, a mi közös Istenünk, hogy püspök úr esküjéhez híven szolgálhassa népét.“ Jánossy Lajos hittudományi dékán „az evangélium régi próbált követét“ üdvözölte a püspökben, s felajánlotta a teológia szolgálatait. Margócsy Emil tiszai felügyelő megemlékezett Turóczy Zoltán tiszai püspöki szolgálatáról, kiemelve, hogy ő ott lelki és gazdasági téren egyaránt új és jó rendet teremtett. „Te azt fogod mondani itt Dunántúl is, amit nekünk mondtál: utánam! és nem azt, hogy előre! S így ez a kerület is meg fogja találni a megújulását és felemelkedését, mint mi megtaláltuk.“ Utolsónak a volt püspök, Kapi Béla üdvözölte utódját. Meghatottan beszélt. Mindenki érezte, hegy valóban történelmi forduló következett be a győri püspökavatáson. Kapi Béla 30 éves szolgálata összeforrt korával. Az egyházszervezés sok alkotása hullik az utód, régi munkatárs hálás ölébe. De a válasz ezen a hálán túl új korszakot nyitott: „Kezeimet az elhagyott eke szarvára vetem, s hátra nem tekintek, mert aki hátranéz, nem alkalmas az Isten országára .. .“ Nyíregyháza Dr. Vető Lajos, az új’püspök új ember az egyház felső vezetésében. Alig egy éve esperes. Kondoroson született, 1904-ben, minden iskoláját evangélikus intézetben végezte. Ahány ősére emlékezni lehet, mind lutheránus. 1929—31 közt a berlini Collegium Hungaricum tagja volt, utána Angliában tanult. Európa legtöbb országában járt, angolul, németül, oroszul beszél. 1932-től a 'szolnoki misszió lelkésze volt 1937-ig. Ez idő alatt Szolnokon templom, Jászberényben imaház épült. 1937 óta diósgyőr-vasgyári lelkész. 1935- ben summa cum laude doktorált a teológián általános vallástudomány és valláspedagógika tanszakon. Több műve jelent meg, köztük legfontosabb a doktori disszértációja. Hasonlóképpen sok fordítás került ki tolla alól, különösen a modern pszichoterápia körébölf A háború előtti Evangélikus Élet is két nagy vitát aratott nagy feltűnést keltett cikkeivel, amelyben a hit által való meg- igazulás és a magángyónás kérdésével forradalmi módon foglalkozott. Nős, két fia van. Ennyit mondhatnánk, ha száraz életrajzot akarnánk írni róla. A többit elmondja a püspöki beiktatás. Különösen két színt ad ez az ünnepség a megismeréséhez: Szerény, csendes ember, aki a nagy előd, Túróczy Zoltán (o is iktatta be), nyomdokain bizalommal indul, de aki mögött ott van egy gyári gyülekezetben eltöltött bosszúszolgálat minden tapasztaladéval és örömével. Diósgyőrből külön autóbuszon jöttek a dolgozók az ünneplésére, s három ünnepi üdvözlet is tanúskodott a szeretetről, amivel idáig kísérték. Ezek a tapasztalatok beirányítják a fiatal püspök lépteit egyházunk mai legégetőbb kérdései közé. Bátran néz velünk szemben, mint aki nem levegőt akar vagdosni. Egyházi vezetésünkben az ő munkásgyülekezeti tapasztalatai új vonást jognak képviselni, s talán az egyház mind szélesebb érdeklődését alapozzák meg a jövő' vezető társadalmi osztálya, a dolgozó nép iránt. A másik szín a beköszöntő beszédéből tevődik össze, mint harmonikus szivárvány. Beszéde nem volt hatásvadászó. Ősi igazságokat emelt le a falról, megtörüite a portól, s néhány mondattal leleplezte, mint új oltárképet, amit oda kell állítani a mai gyülekezet elé. Egyházunk újabbkori elhajlásának dokumentuma ez a beszéd, amely régi igazságokkal olyan újszerűén tudott hatni. Bagyogtatta az evangéliumot, mint aminek -ki kell szorítania az egyház mondanivalójából mindent, ami nem az. Az elegyítet- len bibliai igazság felmutatásában és őrzésében kereste a püspöki feladatot. Elmaradt minden egyéb rész- letprogramm, s ezért látszik, hogy őt nem fogja kísérteni a népszerűség keresése a sallangszolgálatok s gyanús tömegszenvedélyek kielégítésére. Az egyházrról beszélt, mint közösségről, s bátran mutogatta, hogy elfelejtettük ezt hangsúlyozni. Lehetetlen volt meg nem érezni, hogy ezzel is a legkorszerűbb vonását találta meg az egyház valóságának. Az egyház valósága a közösség. A protestantizmusról szól, mint egyházpolitikai irányzatról, s szégyelnünk kellett magunkat, mikor arra kellett gondolni, hogy ez új hang, pedig milyen történelmi s milyen alapvető. Hogy is lehetett ezt elejteni? De szójjanak a saját szavai: „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segíiségem — mondotta Isten zsoltáros embere. Szemeimet én is azokra a mozdíthatatlan hatalmasságokra emelem, ahonnan jön az én segítségem s ahonnan várom is ezt a segítséget abban a munkában, amelyre elhivattam s amelyre vállalkoztam s felszenteltettem. A legelső mozdíthatatlan hatal-- másság, amelyre akarom építeni egyházkormányzó és püspöki vezérlő munkámat, nem más, mint az evangélium. Evangélikus püspök ténykedésének nem lehet tehát más alapja, tartalma, és lényege, mint az evangélium, az isteni evangélium, e magas égi hatalom,, mint egyik kedves énekünk írja. Az evangélium Istennek hatalma, minden hívőnek üdvösségére. Vonatkozik ez nemcsupán önmagámra, nem is csupán egyházam tagjaira, hanem kivétel nélkül minden emberre. Ebből következik, hogy egyházam főfeladatát az evangélium hirdetésében tudom és látom. A püspöknek az egyházi törvények szerint kötelessége őrködni az evangéliumi tanítás tisztasága felett. Az evangéliumnak hirdettetnie kell s az evangéliumnak kell hirdettetnie. Tehát nem mindegy, hogy milyen „evangélium“-ot hirdetnek az egyházakban s az egyház emberei. Örvendetes, hogy az evangélium terjesztését ismerte fel a legújabbkori keresz- tyénség főfeladatának, amidőn meghonosította az evangélizációt. Az evangélizációt pártolni s előmozdítani fogom minden erőmmel. Benne látom egyházunk életének és erősödésének 1 egfontósabb forrását és eszközét. De az evangélizáció legyen igazán az evangélium tiszta és igaz hirdetése. Legyen valóban örömhír, örvendetes híradás Isten Jézus Krisztus által történő szabadító kegyelméről. Szóljon arról, hogy Isten országa elközelített. Szóljon arról, hogy ime, a régiek elmúltak s ime, minden újjá lett! Szóljon a szegényeknek, akiknek Krisztus Urunk is hirdette és hirdetni rendelte. Hirdesse, hogy az utolsók elsők lesznek, s a sírókra, a gyászolókra, az üldözöttekre, az elesettekre, a betegekre Isten országa vár, mint az emberszeretet és igazság boldog birodalma. A második mozdíthatatlan hegy, amelyre felemelem tekintetemet s amelyben munkánk alapját és céljai látom: az egyház. Az egyház az Ágostai Hitvallás s meghatározása szerint „communio fidelium“, a hívek közössége, amelyben az igét tisztán és igazán hirdetik s a szentségeket az Űr rendelkezése szerint szolgáltatják ki. Sajátságos, hogy amikor és ahol az egyházról eddig beszéllek, még mindig kiemelték az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatásának a fontosságát (ami helyes is), ellenben úgyszólván alig méltatták figyelemre a közösséget, a communio-t. Pedig azért kezdődik ezzel a szóval az egyház definíciója, mert nyilvánvalóan ez a legfontosabb sajátsága és feltétele, jele és bizonysága az egyház valóságos ek- zisztenciájának. Hiányolnunk kell persze azt is, hogy ha erről a közösségről van szó, meglehetősen egyoldalúan, csupán szellemi jfrtelemben hangzik fel, mondjuk, mint imaközösség. Végre is az egyháznak ezt az idealizálását vagy spiritualizálását az egyház láthatatlanságáig fokozták. Az egyház pedig kívül és belül egyre gyöngült, s a lélek egyre kevésbé látogatta és erősítette. Egyházunknak közösséggé, com- munio-vá kell tehát lennie! Életközösséggé, a hívek életközösségévé! Nemcsupán templomi, igehallgatási és imádkozási közösséggé, hanem életközösséggé! Mindehhez, tehát az evangéliumhoz és az egyházhoz még hozzá kell tennem azt, hogy a protestantizmusra is úgy nézek, mint mozdíthatatlan erejű hegyre, amely erőforrás és feladat is számomra. A protestantizmus meghatározásánál újabban bizonyos ingadozást észlelhetett az, akinek van szeme a látásra. Luther Márton és a többi reformátor óta vagy háromszázéven át protestánsnak lenni úgy egészen kívülről, mint mondani szokás: fenomenológiailag nézve a dolgot, annyit jelentett, mint haladónak lenni, szemben a maradiság minden formájával. Luther Márton fellépése a végét jelentette a középkornak. Luther Márton az újkor hajnalhasadásának fényében úgy áll, mint annak a csodálatos korszaknak az egyik legnagyobb kezd'eményezöje és előmozdítója — természetesen a nélkül, hogy erről tudhatott volna —, amelyet az emberiség új és legújabbkora jelent. Megvallom, Luther Márton mellett én úgy kívánok állást foglalni, ahogyan reá évszázadokon keresztül tekintett fel a protestáns emberiség: mint az emberi, vallási és társadalmi, szellemi és kulturális haladás egyik legnagyobb bajnokba, s magától értetődőnek tartom, hogy a protestáns ember a haladás, a fejlődés mellett van, elítéli a maradisá- got minden téren, s az emberiség haladását4 munkálva maga is, békésen tud együtt élni és együttműködni a történelem és a társadalom haladó erőivel. Ebben a tekintetben örömmel veszem tudomásul, hogy a magyarországi evangélikus egyház 1948 december 8-iki zsinati ülésén az egyház és az állam minden érintkezési felületére kiterjedő megegyezést kötött a magyar demokratikus köztársasággal. Azokkal a kishitiiekkel szemben, akik ebben a megegyezésben egyházunk előre megásott sír- gödrét szeretnék látni, én bízom abban, hogy éppen ez a megegyezés fogja biztosítani és lehetővé tenni magyar evangélikus egyházunk belső megerősödését és külső fellendülését. A lényeges az, hogy ezt a megegyezést mindkét fél betartsa, nemcsak az egyház, hanem az állam is, és nemcsupán az állam, hanem az egyház is. Tudván azt, hogy nincsen hatalom, hanem csak Istentől, és hogy az evangéliumban való hit honpolgári hűségre és kötelességteljesítésre kötelez bennünket mindaddig, amíg az evangéliumot el nem tiltják, amiről pedig ma szó sincs. Ezzel kapcsolatnál! püspöki feladataim körébe tartozó kötelességemnek fogom tekinteni, hogy az egyház és az állam közti jóviszony megvalósítása érdekében minden lehetőt 4 megtegyek. Hiszem, hogy ma már ez nem lesz olyan ruthéz feladat, mint amilyen talán még néhány héttel ezelőtt is4 lett volna, mivel nagynevű elődöm, Turóczy Zoltán püspök úr áll az élén annak a mozgalomnak, amelynek célja a magyar demokratikus köztársasággal való békés és harmonikus együttműködés.“ Az üdvözlőbeszédek során Mády Zoltán az egyetemes egyház nevében Pál apostolnak Timólheushoz intézett szavaival üdvözölte az új püspököt, találóan jellemezve helyzetüket a bibliaival. Egy apostol üzen vele egy püspöknek. Kovács Máté államtitkár a kormány nevében beszélt: Az evangélikus egyház a történelem tanúsága szerint mindig szoros kapcsolatban élt a társadalommal, amelyben hirdetnie kellett az igét. Az evangélikus egyház a jelek szerint ezt ma is meg tudja tenni, amikor pedig oly nagyszabású átalakulás folyik le a társadalmunkban. Az állam bizalommal nézi ezt az egyházi magatartást. A kormány nem kíván politikai propagandát a demokrácia mellett, csak azt tartja, hogy az egyháznak magának érdeke, hogy híveivel meg- érttesse, mi történnék, ha az egyház népe lemaradna a lörténelemformá- lás folyamatában. Örömmel hallottam a protestantizmus haladó szelleméről tett hitvallást. A kormány bizalommal van az új püspök iránt, bizalommal a múltja, s bizalommal a mai megnyilatkozása alapján is. Meggyőződésem, hogy az egyezmény értelmében kifejtett egyházi működés az egyház újjászületését és tartós virágzását fogja meghozni. Hatalmas beszédet tartott Révész Imre püspök, aki a most lefolyt tapasztalatairól beszélt, amelyek keservesen mutatták meg, hogy a két nagy történelmi protestáns egyház útja és szellemisége sok tekintetben elhajlott egymástól. Most derült ki, hogy különböznek nézeteink az egyházról magáról, az államról, az egyház berendezkedéséről és sok más fontos kérdés felől is, amik pedig befolyásolják magatartásunkat. Itt az idő, hogy áldozatos tanulmányozással keressük meg újra a közös protestáns szellemiséget és szolgálatot. Száva János római katolikus főesperes és Mihalovics János görögkatolikus kanonok egy-egy mondatos üdvözlete után Morgenstein Benő a nyíregyházai megmaradt maroknyi zsidóság nevében hozott bizalommal telt üdvözletét, kiemelve a protestantizmus haladó mivolta mellett tett püspöki hitvallás feletti örömet. Az ünnepség legmelegebb pillanata Rinne Károly finn lelkész könnyekkel áztatott üdvözlete volt. Forró szavakat mondott a rokonságunkról, finn atyafiak boldog magyarországi tapasztalatairól, s a közönség lelkes éljenzése közben kívánta: „Ragyogjon az Űristen dicsősége a Keleti- tenger északi partjaitól a magyar Alföldig mindannyiunk üdvösségére 1“ Rőzse István püspökhelyettes a nyíregyházi papság testvéri közösségét ajánlotta fel a fiatal püspöknek. Tóth László diósgyőri dolgozó a gyár családja nevében üdvözölte a „haladó, népét szerető embert“ a püspöki székben, majd Járdán József a diósgyőri Magyar Dolgozók Pártja nevében jelentette ki: „Mi tudjuk, hogy az evangélikus püspöki szolgálat jó kezekbe kerül, ha Vető püspök abban a szellemben fog működni, mint a diósgyőri paróchián.“ A nyíregyházi Kisgc.zdapárt képviselője is örömét fejezte ki az új püspök személyével kapcsolatban, így zajlott le egy egyháztörténelmi jelentőségű hét, melyen egymásután két püspököt is kaptunk Istenünktől. Valóban püspököket, kegyelmes Isten kezéből...
