Evangélikus Élet, 1948 (13. évfolyam, 1-3. szám)
1948-12-18 / 3. szám
6 A mai Franciaorszúg ifjúsága IRTA: ROBERT D’HARGOURT A francia ifjúság pszichológiai jel- | az lemzésére ezeket a szavakat használ- lom: komoly, az akarat által alakított. Ezzel csakugyan azokat a jeledet neveztem meg, amelyeknek a mai francia ifjúságon elsősorban fel kell tűnniök. Két háború, 20 év alatt rövid időközben az ellenség két betörése nem hagytak többé helyet az' egykor annyira magasztalt „douceur de vivre“-nek. Az élet többé nem szórakozás. Komoly dologgá vált. Veszélyeztetett érték. Mint egy tárgyalás, melynél igen keményen megy a dolog. Mindenütt küzdelem, szüntelen verseny. Egy orvos, ügyvéd, egyetemi tanár életpályája az' első világháború előtt szép, egyenes utcához hasonlított, amelyik megfelelő távolságokban pihenőhelyekkel volt szegélyezve, a gimnazista időtől kezdve a biztosított, tisztes pozícióig. Ma már egyik állás sem szedhető érett gyümölcsként az ág végéről. Meg kell hódítani, könyökkel kell megdolgozni mindegyikért. Az élet mintegy boxringben játszódik le. Napjaink fiatal franciáinak, és pedig a következőkben felsősorban a polgári ifjúságnak az életében a fáradtság egyik alapoka a nyilvánvaló aránytalanság a kínálat és kereslet között, a rendelkezésre álló munkahelyek száma és a megszerzett diplomák száma között. Két^htám elegendő, hogy a diplomáj^B ezt az inflációját kézzelfoghatc^^F tegyük. Manapság évenként 50.000 érettségizett hagyja el az iskolát, míg az én időmben ezek száma 2000 volt. Világosak ennek az egyensúlyhiánynak a következményei, a végbizonyítványt nyertek és a rendelkezésre álló állások száma között. Ez minden országban így van: keletkezik egy értelmiségi proletariátus, mindazzal, amit ez á szó keserűségben az individuális és veszélyekben a szociális síkon magában rejt. A mai diákság arcának gondterhes feszültségéhez' hozzájárul még egy vonás. A legjellemzőbb ismertetőjelek egyike ez is. Az anyagi egzisztencia- szükségletek. A mai francia diák nyomorúságosán lakik, szobája nem füthető, ő maga rosszul táplált. A legközelebbi cukrászdában gyorsan lenyeli a ki nem elégítő táplálékot. A vendéglőben étkezés számára megfizethetetlenné vált. Orvosok állítják, hogy a francia diák a testi hiányos gazdálkodás állapotában van. Az ifjúság biológiai ellenállóerejének gazdag tárházából kölcsönöz állandóan, ami nagy veszélyt rejt magában jövőjére nézve, melyet alapítani fog. Orvosi körökben igen nagy aggodalommal szemlélik a francia diákság körében ijesztően emelkedő tuberkulótikus megbetegedéseket.’ Még azokban a körökben is, ahol a veszély nem ilyen akut, a francia diák élete szűk, nyomorúságos és nehéz lett. Olyan körülmények között él, melyek a tanulást naponta megismétlődő heroikus küzdelemmé teszik. A megélhetés csekély kilátása, továbbá a táplálkozás, lakás, fűtés külső súlyosbodása mellett szerintem a mai diák arcát elborító árnyék fontos oka még az erkölcsi egyensúly elvesztése. Ez is azon külsőleges viszonyok következménye, melyek között a háború nálunk lefolyt. Franciaországban ezek a viszonyok mások voltak, mint más országokban. A német ifjúság például, melyet közvetlenül ismerek s az utolsó három esztendőben sokféle alkalommal megfigyelhettem, szintén megismerhette a háború hatalmas káoszát. De más módon élte át. A német ifjút minden éghajlati zónán átcipelték. A világ összes utcáin lázasan átrohant. A gyilkos háborút legnagyobbrészt kint élte át. A háborút a német ifjú nem a helyszínen, éjjel és ködben ismerte meg, mint a francia. Jól ismerem a Rajnán túli ellenállás bizonyítékait és semmiesetre sem akarnám megemlítés nélkül hagyni. Sajnos, nálunk gyakran elterjedt súlyos tévedés az a hit, hogy egész Németország kivétel nélkül beleesett a Hitler-őrületbe és hogy lelkesedésből és fanatizmusból zárt sorokban a Führer mögött menetelt Tudom, hogy a jó küzdelem milyen sok harcosa hullott el. De ennek ellenére azt hiszem elmondhatom, hogy a földdlatti háború a francia akadémiai ifjúság világában szélesebb fronton folyt és általánosabb jellege volt, mint Németországban. Hogyan sikerült mégis az ellenségeskedések beszüntetése után a fiatal francia Resistant-nak (ellenállónak) az utat a normális életbe megtalálni? Csak nagyon nehezen. A fiatalember a földalatti küzdelemben olyan légkörhöz szokott hozzá, mely egyidejűleg nagyszerű és nyomorúságos volt. Nagyszerű az áldozatkészség és a hősiességre való állandó készség által. Nyomorúságos a légkörrel járó viszonyok zűrzavara miatt, a rendetlenség miatt, amellyel ez a légkör egy életszakaszt eltöltött. Az ifjúság ezen életszakaszának, sokkal inkább mint másnak, a jól rendezettségre és szabályosságra —• mint a lassú növekedés előfeltételeire — szüksége van. Hamis igazolványok, eltitkolt származás, bolyongás buvóhelyről-buvóhelyre, a tartózkodás állandó változtatása, hogy a nyomokat a Gestapo előtt eltűntessék stb. A betörők éjjeli életéhez, a társadalom szélén álló egzisztenciához való hozzászokás megnehezítette a rendes viszonyokhoz és szabályozott életszokásokhoz való vissza- találást. A diákok számára az ellenállásban eltöltött étet nemes bohém- ség, de mégis csak bohémség volt. Minden érték fordított előjelet kapott. A kötelesség az engedetlenség képét kapta, a munka lehetett árulás a hazával szembeni, a szabotázs erénnyé vált. Az anarchia után a munkás életbe való újra elhelyezkedés, a rendetlenségből a rendbe való átmenet nehéz, fárasztó volt. A próza kevósbbé csábító a legenda után. Aki hozzá van szokva, hogy géppisztollyal járjon, fáradt, ha az egyetemi jegyzettek használatára kell áttérnie. Mindezek a körülmények — s ezekhez még számosat lehetne felsorolni -— a francia diákifjúság arcának kemény vonást adtak, amilyen eddig azon nem volt. A háborús élmények barázdákat szántottak a fiatal homlokokra. A mai diák kevésbbé nevet, mint a tegnapi. Aligha ismeri a ballagás gyönyörűségét és még kevósbbé a vendéglőkben folytatott irodalmi viták gondtalanságát. Sietős a dolga. Realista. A siker szó számára sokkal közvetlenebb és parancsolóbb hangsúlyt kapott, mint azelőtt. A romantika oly lelkiállapot, melyet elfelejtett s amelyet megvet. A romantika a szellem luxusa s e luxusnak az ő életében nincs helye. A tegnapi lélektani regények, a komplikált érzelmi zavarok, melyeknek Bourget arisztokrata női vétkezői élvezettel adták át magukat, legfeljebb nevetést váltanak ki belőle. Sürgősebb dolgok vannak ma a világban, mint a buja szalonok párnáin lefolyó házasságtörő flörtök. Egy atomháború lehetősége rányomja az unalmas áporodottság bélyegét erre az egész elmúlt irodalmi műfajra. A mai diák becsukja az ilyen könyveket, ha talál ilyet az apja könyvtárában és vállat von hozzá. Mit olvas, ha egyáltalán olvas? Mert nem sokat olvas. Az olvasás is luxussá vált és a könyvek drágák. Alig van több könyv az asztalon, mint a tanulmányaihoz nélkülözhetetlenek, a műszaki kézikönyvek, amelyek neki az ebben a korban hősi áldozatot jelentő többszöri étkezésbe kerülnek. De mit választ, ha a csupán hasznos olvasmányokon kívül még ideje és pénze van tiszta olvasási élvezetre? Az aktivitás könyveit. Elsősorban talán Antoine de st. Exupérg műveit. Ezeknek a könyveknek volt hihetetlen nagy számú olvasója: „Vol de nuit“ (Éjjeli repülés1, „Pilote de guerre“ (A háború pilótája), „Courrier Sud“ (A dél futárja). A fiatal francia azt kapta St. Exupéryben, amit keres: egészen a reális feladatnak szentelt életet, teljesen a valóságnak és a veszélynek kiszolgáltatva, a keménységnek és férfiasságnak az ideálját. Határozott ellenszenve van a légüres térben való ömlengéssel, a Iirizmussal, a szavak inflációjával, a csupasz irodalommal szemben. Ha még képes álmodni, akkor álma csak az erőfeszítés vonalát követi és csak elfojtott erőfeszítés képeiben jár. Az aktivitáshoz való e hajlam irodalmi területen magában véve csak a csupasz szóművészeknek, a tiszta artistáknak, de az irónikusoknak és szkeptikusoknak a feladatához vezet. Az aranyműveseknek ideje lejárt. És még alaposabban a dilettánsoké. Az élet többé nem a csupasz játék, tárgya. Anatole France és Voltaire elvesztették talajukat. Pascal és Corneille nyertek. Jules Lemaitre definíciója szerint — aki maga is dilettáns volt — a dilettantizmus „életművészi és elegáns szellemi minőség, amelyik tehetővé teszi, hogy minden életformának átadjuk magunkat anélkül, hogy valóban átadnék magunkat“. Ez az a mentalitás, amelynek a mai fiatal francia épp az ellenkezőjére törekszik! Mélyen fekvő megvetése van az élet szélén a hanyag halogatással szemben, amielynek mélyén az a be nem vallott taktikai kikötés áll: ha az ember nem csatlakozik egy párthoz sem, élvezi mindkét tábor előnyeit. Nem kíméli magát. A porondra kiáll, részt vesz a küzdelemben. Leköti magát. Az elefántcsonttoronynak még sohasem volt kevesebb lakója! A mai francia ifjúság körében igazi a sóvárgás az őszinteség után. Oly sok szót kellett elvesztegetniük, amelyek mindig a célon túl mentek, hogy ma csak azokat a szavakat viselik el. amelyek rövidebbek, mint az ő céljaik. A valódiság hiánya ismét felébresztette értelmükben a szellemi szégyenérzést. őszinteség, keménység, tisztaság — ezek talán azok a tulajdonságjelző szavak, amelyek a mai francia ifjúságra a leginkább alkalmazhatók. Fiatal, erélyes, zárt homloka tiszta. Természetesen a mai kor embere alkalmilag kissé meg van zavarodva, amikor az irodalmi kultúra lehanyatlását látja saját fiainak generációjánál. De ezt a futó melankóliát újból és újból elsepri a csodálat érzése. Ezek a fiatalok, akik alacsonyabb síkon oly sokat nélkülöztek, magasabb síkon értékekben mily sokat nyújtottak! Mennyivel egyenesebbek — s mindent egy szóban kifejezve, mennyivel tisztábbak, mint az előttük élt generációk! Ha az én, ma már idősebb korosztályom fiatalkori irodalmi és politikai beszélgetéseinek hevességét emlékezetembe idézem, azt az élénk szellemi forrongást, amelyik diákéveimnek színét adta, akkor emlékeznem kell a kijelentések cinizmusára, némely nevetés aljasságára, oly sok fiatal élet elvetemültségére is. A nemiség megszállottsága, amely az én időm fiatalságának uralkodó vonása volt, ma eltűnt. És vele együtt a romantikának az az egész auró- rája is, amelyek a tisztátalant átszőtte. Nem állítom, hogy minden mai fiatalember szent. De egyben lényeges változás következett be: a bűn, ha nem is vesztette el a valóságát, de elveszítette a presztízsét. „Les Fleurs du Mal“ nem lehetne napjainkban könyveim. A szív újra visszanyert tisztaságával vállvetve megy a vallásos életnek bensőbbé válása. Itt egy lelkésznek, a mi fiatal generációnk egyik tábori lelkészének adhatnám át a szót, hogy ő azzal a tekintéllyel, melyet csak a lelkekkel való foglalkozásban meríthet a naponkénti tapasztalat, beszélhetne azokról a nagyszerű kilátásokról, melyek itt adódnak. A nagy tárgyat csak könnyedén érintettem. Akaraterős, komoly, ke- vésbbé kultúrált, de az előző generációnál keményebb fémről beszéltem. A mai fiatalságnak talán kevesebb a baja, mint a tegnapinak, de több a belső kvalitása. Sokat szenvedett. A nevetést elfelejtette. Arca a mai világunk tragikumának visszfényét hordozza. Így áll előttünk: keskeny ajkait összeszorítja, tekintetét az élet előre szegzi. — Evangélikus Elet Az ifiúséq papja I „Halló!... hallói... Ott lelkészi hivatal? Kérem, n . .. hitoktató urat keresem. Nincsen ott? Hát hol keressem? Most éppen órán van? Hol? A kereskedelmiben? Köszönöm.“ Leteszem a kagylót. Nem is gondoltam, hogy hitoktató barátommal ilyen nehéz dplog találkozni. Pedig ha tudtam volna ... A kereskedelmi iskolában ugyanis azzal fogadott az altiszt, hogy ott volt, de már nincs ott. Miután megtartotta óráját, tovább állt egy házzal, a gimnáziumba. „Az úgy-e nincs messze? — kérdem reménykedve. No nem éppen, csak a város másik végén. No hiszen szépen vagyunk. A dolog kezd hajtóvadászatszerű lenni. — Végre szerencsém volt. A gimnázium tanári szobájában megtaláltam barátomat. Mosolyogva fogadott s leültetett az egyik sarokban. — „Most éppen lyukas órám van, beszélgethetünk egy kicsit.“ — „Hogy vagy?“ — teszem fel a szokásos lapos kérdést. — „Köszönöm, kitűnően! — Kicsit megütközve nézek rá. Már megszoktam erre a kérdésre a panaszok özönét és a cinikus „link“ válaszokat: Hát lehetne rajtam segíteni és: Ép testben épp hogy élek — meg a többit. Furcsa, hogy éppen ő nem elégedetlenkedik, hatszáz forintos fizetésével, s ezzel a tenger, fárasztó munkával. Manapság divat panaszkodni, s akinek jól megy az meg éppen sír, nehogy azt véljék, hogy neki jól megy, mint ahogy tényleg. Szóval, csodálkozom, de ahogy szemébe nézek, olyan nyílt derűvel néz vissza, hogy látom: őszintén beszél. „Kérlek, nincs okom panaszkodni. Ezt nemcsak „hivotlaból“ mondom, afféle szent pap malaszt- ként, hanem a lelkem mélyéből. Megjártam a háború, a bombázások poklát, voltam hadifogoly s tudom: ajándék az élet, meg nem érdemelt ajándék. Fefeségem: élettársam, gyerekeim egészségesek, van lakásom, meleg kis fészek; nem mondom a bútoraim fele hiányzik, de látod könyveim majd mind megvannak. Dolgozom, béke van — s hiszem az is marad —, a munkámat szeretem, otthon szeretet vár — mit kívánhatnék még? Elhallgatunk. Mire megjön a szavam nekiszegezem ceruzámat s a kérdést, amiért voltaképpen felkerestem: „Beszélj valamit a munkádról“ — ké-, rém. — „Az nem olyan egyszerű dolog — mosolyog —, de azért megpróbáljuk. — „Tizenöt iskolában tanítok, 220 tanulót. Van köztük általános iskolás, gimnázista, tanonc, szakiskolás, tanítóképzős, gazdakép zős. Heti huszonnyolc órám van, ehhez jönnek persze a bibliaórák, istentisztelet, egyéb összejövetelek.“ „Kétszázhúsz diák, az legalább kétszáz család. Egy nagy gyülekezet.“ „No nem egészen annyi. Elég sok közöttük a vidékről bejáró. Várj, megmondom pontosan mennyi.“ Egy kis piros noteszt húz ki a zsebéből. — „Látod, ebben minden fontos adat benne van. A tanulók létszáma, iskolánként, utcánként, ki bejáró, ki nem, szülők, lakás, intézeten- kinti statisztika, bibliaköri beosztás, — no és persze az osztályzatok is, hiszen! tanár notesz volna, vagy mi.“ Kicsit elálmélkodom. Bizony ez több, mint tanári notesz. Egy gyülekezet a zsebben. Melyik lelkész hordja így a zsebében a gyülekezetét? „Hát mindenesetre: ez a diákgyülekezet egy kicsit más, mint a felnőtteké. Minden héten mindegyikkel együtt vagyok legalább egyszer. S ez az egyiittlét maga az élet. A tanítás más, mint a prédikáció. A diákok nem ülnek olyan engedelmesen — esetleg szunyókálva —- a katedra előtt, mint a gyülekezet a szószék alatt. Kérdeznek, s néha igen furcsákat. Szüntelen fegyelmezni kell őket, s fegyelmezni igazán csak egyféleképpen lehet: mondanivalóval. Mindig újat és érdekeset kell mondani. Az iskolában maga az élet zajlik, egy darab nyers világ. Ezért mondja Thurncysen a Ka- techetikájában, hogy az a lelkész, aki talán a szószéken diadalt és dicséretet arat, az iskolában vereségből-vereségbe bukdácsol. Az evangéliumhirdetés itt valóságos harc az ifjú lelkek meghódításáért.“ „Hát &' tanárok.“ „Tizenöt iskola tanári karát megismerni nem utolsó társadalomtudományi tanulság. De hidd el, nagyon jó ez. Nekünk, papoknak úgyis az a bajunk, hogy túlsókat vagyunk a magunk fajtája között, vagy legfeljebb kegyes, konferenciás lelkekkel. Ezért nem ismerjük aztán az életet. Pedig anélkül nem lehet evangéliumot hirdetni 1“ „Hogy vagy az igazgatókkal?“ „Semmi bajom velük. Tudom, hogy egyházamat képviselem az iskolákban s ezért mindig vigyázok reá, hogy minden állásfoglalásom helyénvaló legyen. Tíz év alatt még mindig nekem volt igazam. Sohase kellett visz- szavonulót fújnom. Igaz, hogy csak akkor lépek fel, ha biztos vagyok a dolgomban, de akkor aztán határozottan. Különben erre az utóbbi időben kevésbbé van szükség, mint azelőtt. A méltóságos kormányfőtanácsos igazgatók kora lejárt“ „Nem nehezebb a munkád a háború óta?“ „Talán csodálkozni fogsz: sok tekintetben könnyebb. Az igazgatókkal tantermekért, fűtésért folytatott apróbb csatározásokban sokkal kevésbbé érzem a római kát. többség nyomasztó fölényét. A felszabadulás előtt még az állami iskolákban is érzett tiibbé- kevésbbé, hogy Mária országa vagyunk. Képzeld, az államosítás óta tehettem be először lábamat, mint hitoktató, abba a szerzetesi gimnáziumba, ahol pedig magam is valaha végeztem. Azelőtt bizony nem adtak benne helyiséget és nem hívtak tanári konferenciákra. A centenárium évében kezd lassacskán az ország köztudatában is megvalósulni 1848. XX. törvénycikk: a1 felekezetek egyenlőségéről és viszonosságáról. S ezt elsősorban mi vesszük észre, hitoktatók.“ „Hogy jössz ki a fizetésedből?“ „Hát — nehezen. Mint a többi pedagógus. Mert látod, még ebben a szegénységben is van miért hálát adni. A fizetésünk most, 1945 óta lett csak egyenlő a többi pedagógusével. Azelőtt tudod jól, alacsonyabb státusban voltunk. A demokrácia valósította meg a hitoktatók régi kívánságát s szüntette meg sérelmünket, amit az' előző kormányok nem tettek s egyházfőhatóságaink az akkori kormányoktól kicsikarni nem tudtak — vagy nem is nagyon akartak.“ „Terveid?“ „Sokkal többet szeretnék látogatni. A személyes pásztori viszony megteremtésének ez elengedhetetlen feltétele. Hitoktatásunk iskolás kerete egy kicsit a tanár-diák viszonyba kényszerít bennünket is. Ez óhatatlan, de túl kell rajta jutni. Ki kell alakulnia a1 diák-gyülekezetnek. Erre valók az egyéb alkalmak: bibliaórák, az egész' diákszövetségi munka, bizalmasabb összejövetelek, stb. Az igazi mély kapcsolatokat azonban a családlátogatás teremti meg. Sok keménydió diákmagatartásnak a kulcsa kerül a kezünkbe, amikor az otthon kilincsét lenyomjuk. A szülői ház- iskola-egyház háromszögét igazán mi ismerjük, hitoktatók. Persze, ekkora óraszámmal és sok egyéb elfoglaltság mellett nagyon kevés idő marad látogatásra. Baj ez, s szeretnék segíteni rajta. A bicikli sokat segít — egy maradt meg a kettőből, látod ezért is hálás vagyok —, de sokszor már nem elég gyors és fárasztó. Motor vagy autó is elkelne.“ „Még egy kérdést. Boldog vagy?“ „Azt hiszem erre már megfeleltem. Elégedett vagyok s ez mindennél több. Örülök, hogy szolgálhatok. Nagyon sok keserűség és csalódás ért már — kit nem? — de a szolgálat öröme mindig megvigasztal. És az otthon. — De bocsáss meg: mennem kell. Várnak a szakiskolások. Pompás fiúk, sokkal különbek, mint a gimnázistúk. Ezek már ismerik kissé az életet s tudják miért tanulnak. Szervusz!“ Kezetfogunk. Amíg kerékpárján gyorsan távolodó alakja után nézek, olyasvalamit mormogok: egyházi élmunkás. Ilyenek is vannak? Mindig is voltak. Csak nem vettük eléggé észre őket. Groó Gyula
