Evangélikus Élet - Baciu, 1941 (6. évfolyam, 1-22. szám)

1941-09-15 / 16. szám

2

EVANGÉLIKUS ÉLET

1941 szeptember 15

fí Bethesda partján.

Irta r REMENYIK SÁNDOR

„Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc esztendőtől fogva való betegségben fekszik vala“ (János 5, 5). ..... _

Harmincnyolc esztendeig volt beteg . . . Harmincnyolc év ... ó idő-rengeteg,

Ó csigalassan kúszó nappalok,

Ú végevárhatatlan éjjelek!

Ó zaj, mely őrjít, ó csend, mely gyötör,

Ó tehetetlen kín, maró csömör,

Ó nagy alkalmak örökre múlása,

Kis, édes percek tovasuhanása.

Hasztalanul, megfoghatatlanul, —

Hiába termett datolyát a pálma,

S’ hajtott ki az olajfa vigaszul, Harmincnyolc esztendeig volt beteg, Mindenki terhe, magának teher, — Harmincnyolc ólomlábu év alatt A fátum mindent elcserél, kever A lélekben, a mély műhely-homályban.

Ez a szív kővé keményedhetett, Túlcsordulhatott alázatosságban, Harmincnyolc esztendeig volt beteg:

Ha ártatlan volt, bűnössé leit tőle,

Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,

Ha volt önérzet benne — ronggyá válóit, Ha szikla-dac volt: finom porrá málott . . . Feküdt a tóparton s a tóba nézett , . , : Ü A Tó, ez volt az egyetlen igézetük A Tó, a Bethesda, a gyógyulás: igj Leszállani szent, megszállott vizébe,

Mikor rájön a nagy „háborodás“,

Mikor rászáll az Isten angyala,

Súlyos szárnyával sújtja a habot,

S gyöngy-buborékokként a titkos

mélyből

Fakadnak a megmentő balzsamok.

A Tó . . . közel volt, s mégis messze

volt,

Elérhetetlen, mint a csillagok.

Azt mondja Krisztus: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédeimet és az én Atyám szereti azt és ahhoz megyünk és annál lakozunk“. (János 14, 23). Az ég és a föld, az összes birodalmak és királyi várak nem tudják véghez vinni, hogy Isten lakásává tegye azokat. Abban az emberben: aki az ő igéjét megtartja, abban lakik Ő. — Ha nagyon keressük, hogy hol van Isten, azokban fogjuk megtalálni, akik Krisztus igéjét hallgatják és megtartják. Luther.

A többiek mégis csak lejutottak,

Lejutottak a bénák, a vakok,

Valaki vitte, támogatta őket,

Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,

S ki soká tűrt, sokáig vérezett,

Egyszer mégis elsőnek érkezett.

Csak ő, csak ő nem érkezett oda. ..

Nem volt'ki támogassa,rlevigye. Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen, Oly bűnös élő-halott teteme,

Hogy ember-erő el nem bírta többé. Elmúlt megint a szent háborodás,

A nagy alkalom, a boldog varázs, Elszállt megint az Isten angyala,

A halott öröm utolsó leánya:

A halványzöld fürtű tündér-remény, Az is a világ végére szökött.

Ej lett, ragyogtak irgalmatlanul A csillagok a Bethesda fölött.

De másnap reggel Jézus arra jött.- ISTEN. Mily számtalanok Te műveid Istenem ! És hatalmad mily végtelen nagy I E világban mit látnak szemeim, Mindenek alkotója Te vagy!

Te teremtetted az eget és a földet És mindent mi benne él,

Általad nyert biztos hazát:

Az, ki Téged fél

Ki Te utaidat járja Áldott annak élete,

Láthatatlan angyal a kísérője Bánatban, veszélyben, mindig mellette.

Ki Te beszédedet hallgatja,

És megcselekszi azt,

Atyai szived megtartja,

Szerétéiből, kegyelemből ád neki vigaszt.

Ki hű marad hozzád mindvégig Annak életét megtartod,

Örökkévaló hazádba egykor;

Őt is befogadod 1 . . .

Temesvár.

Gündisch Gusztáv.

KARJALA

Karjaiénak hívják ma Finnország délkeleti részét. Sajátságos föld ez az országrész. Megvan a maga külön kis tengere, a Ladoga-tó (18.000 km. négyzet a felülete), telehintve meredek, sziklás, sűrű erdőkkel borított szigetcsoportokkal; megvannak a

maga zuhatagai — az Imatra is odatartozik —, nagy múltra visszatekintő középkori várai, sőt középkori kikötővárosa, Viipuri, amely ma a világ minden államának lobogóit látja napról-napra öbleiben, amelyekbe a Seaima csatornákkal összekötött vízrendszere a kivitelre szánt rengeteg fát, cellulózét, rotációspapirt leusztatja. Karjala déli, napfényes pereme a Keleti tenger enyhe, fövényes partjaival, a finn Lidó-val eszményi nyaralóvidék. Valamikor, a világháború előtt egymás mellé sorakoztak rajta Szentpétervár előkelőinek pazar nyaralói, parkkal szegett palotái, üvegtornyos búvó- kái. Ezek a villák mostanában nagyobbrészt elhagyatottak, kertjeik elvadultak, csak néhány emigrált család éli csöndes, mezítlábas tosztojánus-életét az új és modern finn otthonok között elrejtőző, vad- szölővel telistele-futtatott csipkerózsika-vá- rakban.

A karjalai törzs, mint a magyar székely- ség, külön nagy egység a finn közösségben. Hatalmas és hősi múlttal rendelkezik. Ősi váraikból már akkor vitézül harcoltak minden ellenfelükkel szemben, amikor a magyar éjj>pen új hazáját rendezte be, tengeri hajóikon pedig messzire elkalandoztak, megtámadták a svéd partokat, kifosztották és elpusztították Sigtuna városát, Stockholm elődjét, rengeteg kincset össze- hordtak, de el is csavarogtak, sokan közülük messze elszakadtak őseik földjétől.

Ma vagy 350.000 karjalai lakik Finnország határain túl, de szinfinn falvak, vagy 40—50 százalékban finn községek csak a Ladoga-tótól keletre és északra vannak. A délibb települések egészen Novgorodig

erősen orosszal kevertek, sokan el is oro- szosodtak, de a legtöbben megőrizték ősi együvétartozásuk tudatát, atyáik nyelvét, dalait és szokásait. Mert ami a dalt illeti, nincs a finnségnek még egy olyan ága, amely annyi ősi dalt és hagyományt őrizne, mint a karjalai — határon innen és határon túl.

Dalos, vidám nép azl Tűzről pattant, fürge, szilaj és vállalkozó kedvű, nyájas és csevegő. Nem olyan jómódú, mint a nyugati finnek, sokan élnek cselédsoron, messze városokba is elmennek szolgálni. A keresztséget Oroszország felől kapták s igy sok köztük a görög keleti, de mesére hajló kedvük soká megőrizte és az uj hittel csodálatosan egybeötvözte régi pogány vallásukat, babonáikat, messzi ősökről reájuk maradt szokásaikat. A karjalaiak között éltek tovább azok a dalok, regék, mondák, varázsigék és tréfák, amelyeket a múlt század még olyan épen kapott kézhez, hogy összekovácsolhatta belőlük a Kalevalát. A Ladoga környékén még ma is él nehány öreg énekes, aki sose tanult írni, vak is van köztük, de száz meg száz szép verset tud ősi hangszerüket, a kantele-t pengetve, vagy társával „Kéz a kézbe, ujjat ujjal egybefűzve“, testét csendesen előre meg hátra ringatva. Messze földön is tudják, ki a legkülönb siratóasszony — valóságos költő! — és ha már nem segít sem orvos, sem patika, ki az a ráolvasó néne, akinek bűvös igéiben még reménykedhetnek. 1928-ban még a Margitszigeten is hallhattunk egy ilyen karjalai ősi népénekesnőt, az akkor 86 éves Matja Platto- nen-t. Három nemzedéket nevelt fel sze-