Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-10-07 / 21. szám
VÁD- ÉS VÉDBESZÉD. Ha valaki szidalmazná vagy kisebbítené, teljes meggyőződéssel és melegséggel védeném és mentegetném; de ha valaki dicsér- getni vagy magasztalni kezdené, akkor, — úgy érzem — teljes őszinteséggel és fájó keserűséggel, vádolnám és ostoroznám gyülekezetemet: a barcaújfalusi evangélikus egyházközséget. Ez a két ellentétes érzés tusakodik egymással lelkemben, a vád és a védelem szavai hangosodnak bennem akkor is, amikor egyszerű beszámolót kellene csupán adnom gyülekezetem életének utolsó évéről. Megbízást kaptam, hogy készítsek beszámolót gyülekezetem életének legutóbbi esztendejéről. De miről ? Hisz a gyülekezet életében minden látszólagos munka és látszólagos eredmény ellenére sem történt semmi lényeges. Hiszen ez a gyülekezet lényegében nem változott, nem született újjá; nem szakadt ki a világi gondok, vágyak szorító karmai közül; nem tudta átadni magát egészen Isten akarata alázatos szolgájává most sem. Nem láthatók átforrósodott szivek, amelyek önfeledten, boldogan tudnák odaszentelni magukat Krisztusnak. Nem láthatók szivek, amelyek mindennél többre tudják tartani Őt és semmit sem sajnálnak Érette elhagyni. Ahol nincsenek ilyen átalakulások, újjászületések, ahol a lelkek nem tüzesednek és igy nem épülnek bele Isten országa épületébe, ott nem történt semmi lényeges, — akármi egyéb történt is volna. Már pedig nagyon sok minden beszél arról, hogy ilyen értelemben ebben a gyülekezetben sem történt semmi lényeges. Hiszen egy 1008 lelkes gyülekezellen, ahol rendes vasárnapokon átlagban csak kb. 100— 120-an jönnek a templomba és akik járnak, azok közül is többen hallgatnak a világ szavára, mint Isten Igéjére; ahol a presbyterek között is sokan vannak olyanok, akik egyetlen-egy alkalommal sem járulnak az Urasz- talához, abban a gyülekezetben lényegében nem történt semmi jelentésre méltó, habár látszólag sok minden történt is. Mert látázölag a mi gyülekezdünk nem tétlenkedett. Minden nehézség ellenére ebben a legzavarosabb esztendőben cserélte ki az-az újfalusi gyülekezet — mely csak négy évvel ezelőtt épített kulturházat, — 1672-ben épült öreg s a kivánalmaknak eleget tenni nem tudó. papilakját egy szintén egyszerű, de egészségesebb és megfelelőbb épülettel. A gyülekezetnek ez a ténykedése nagy dolog is volna, ha a szeretetlen- ségek és közönyösségek, na meg a szidalmak, melyek az építkezések miatt némelyek szivét eltöltötték, elmaradtak volna. így vádolnám gyülekezetemet s vele együtt önmagamat (hiszen a gyülekezet reám bízatott), azok előtt, akik a látszólagos eredmények , láttára dicsérgetnének minket. De a vádaskodások ellen a szeretet mentegető szavával rámutatnék arra, hogy ebben a gyülekezetben is vannak olyan jelek melyek arról tanúskodnak, hogy itt is járt az Isten. A templomi perselyezés összege lassú, de állandó emelkedést mutat. A perselypénz 1937 ben 6,689 Lej volt, 1938-ban 8080, ugyancsak emelkedőben van az Úrvacsorával élők száma is (sajnos csak a számokat tudjuk kimutatni a lelkek mélyére csak az Isten lát) 1937-ben úrvacsorával élt 151; 1938-ban^ pedig 282 lélek. Bár aránylag ezek a számok is kicsik, de az emelkedések arra engednek következtetni, hogy a templomlátogatóknak nemcsak a száma nő, hanem a lelki elmélyülése is növekedőben van. S ha az áldozatkészség (értve alatta a jószivü, örömteljes adakozást) miatt még van panaszra ok, annyit be kell ismernünk, hogy az utolsó időkben kicsiny gyülekezetünknek igen nagy volt a terhe és az áldozathozatala, üär- csak mindenikünk megértené, hogy mérhetetlenül több az, amit kaptunk az Istentől, mint amennyit valaha is adhatunk. Bár sokkal több lehetne a vád, mint a mentság! Isten kegyelmében bizakodva hisszük, hogy ha úgy akarja Isten fel tudja használni az Ő szolgálatára a mi kicsiny, erőtelen gyülekezetünket is. RADUCH GYÖRGY. Madúra templomvárosában. Irta: dr. Keöpe Viktor. A leboc3ájtott zsalu, a könnyű mosz- kitó-háló és a szüntelenül forgó villamos legyező ellenére a meleg mégis elviselhetetlen volt. Dól-India síksága, mintegy túlfűtött katlan meleget, forróságot lehel minden pórusából. Csakhogy végre megérkezünk! Madúrában csakhamar elhelyezkedem, az állomás dak-bungalójában. Megfürdöm és ismét újraélek. Reggelre boyom, a derék Katuga, aki tolmács, szakács, útimarsall és titkár egysze- mőlyben, már egész sereg vezetőt szedett össze. Szép sorjában guggolnak a barna legények a széles folyósón szobám előtt. A- mint kilépek, mint a gumilapdák úgy ugranak föl. Kezükkel homlokukat érintik, majd mélyen meghajolnak. Üdvözlés után szótlanul várják, hogy melyiket kegyeskedem majd kiválasztani közülük. Bizony — tz ember nem is gondolná, — nem olyan könnyű jó vezetőt kiválasztani. Ügyes is legyeD, megbízható is legyen, de még új gazdájához húzzon is valamelyest. Ez utóbbi különösen a vásárlásoknál tűnik ki: hogy tényleg olcsó helyre vezet-e, vagy csak oda, ahol nagyobb jutalékot kap. Mindegyiknek egész halom bizonyítványa van. Az már egészen természetes, hogy mindegyik bizonyítvány csak a legjobbat mondja róla, de még az is természetes, hogy az ajánlók mind kiváló, magas személyiségek. Csak azon csodálkoztam, hogy magától a kínai császár Öcsászárságától még egyet sem láttam. Nekem egy ügyes, izmos, piroskendős legény tetszett meg. — Ezt veszem. — No Sir I No sir 1 — kiáltotta legényem. — Vedd inkább ezt, ez jó lesz — és egy csokoládébarna legényre mutat. — De nekem a másik jobban tetszik. — No Sir, no Sir! Vedd csak ezt! — Talán a testvéred az a fekete ördög, mi bajod van vele ? — kiáltottam reá- egészen haragosan. — No Sir! Ez sokkal magosabb kasztba való, ez mindenhová beléphet és Neked Uram, akinek olyan különös szokásai vannak, Neked nagyon hasznodra lehet, mert erre olyan hamisak az emberek. Boyom ugyanis Eehogyse tudta megérteni, hogy ilyen előkelő urnák — egy szabnak, 8hogy ők nevezik — hogyan lehet olyan különös szokása, hogy a legnagyobb melegben is kiálljon a forró napsütésre és ott képeket fessen; amikor kényelmesen hüsöl- hetne ssobájában lebocsátott zsaluk mögött. Dehát mit tehet ő róla, ba minden fehér utazó mérhetetlen gazdasága ellenére is bolond egy kicsit. — All right! — fölfogadtam és talán szerencsémre. Csokoládéördögöm ügyes legény volt. Akit egészen lehetett használni. Igaz ugyan, hogy nem beszélt valami nagyon jól angolul, sokszor, nem értettem meg, ő még többször — de válaszai mindig készen volt: „Yes Szab* — mondá és barátságosan vigyorgott, miközben éppen az ellenkezőjét tette annak, amit mondtam... Madúra, Del-India Athénja minden idegen befolyástól mentesen, hamisítatlanul ő- rizte meg igazi indiai jellegét. Éz valóban a* a bizarr csodaország, mint amilyet odahaza megálmodtunk. Palotái, templomai pompája, formagazdagsága elkápráztat mindenkit. Óriási gopurái, tele faragásokkal, cifraságokkal szinte elsződítik az embert. Meg kell előbb szoknunk csodavilágát, hogy élvezni tudjuk. Madúra mintegy kétszázezer lakót számláló nagykiterjedésü város India délkeleti részén. Lakói tiszta dravidák, Dél-India őslakói. Szép magas, erős faj. Tartásuk büszke, egyik- nek-másiknak arca szinte klasszikus szépségű. De sötét arcbőrük, mogorva nézésük félelmetessé, megkőzelithetetlennó teszi őket. Mégis csak más világ ez itten! A város maga, mint India legtöbb városa, piszkos, kis sárból épült kunyhó tömege. És mégis érdemes belépnünk, nagyszerű kézi munkákat találhatunk, ezüstből, aranyból. Aki pedig a selymeket szereti különösen itt Madúrában vásárolhat gyönyörű arannyal
