Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-01 / 1. szám
1939. januári 1. 3 Ef,V A N G É L I"K U S ÉLET EVANGÉLIUM ÉS ÉLET. Még ez is megtörtént Újfaluban... Nem igen szoktam di- csérgetni senkit. S főképpen nem szoktam dicsérgetni azokat, akik közelebb állanak hozzám, mint mások s akiket igy önkéntelenül, akaratlanul is jobban szeretek másoknál. Mondom, nem igen szoktam megdicsérni azokat sem, akik közel állanak énhozzám, sőt — az isteni elv alapján én is inkább dorgálni szoktam azokat, mert akiket jobban szeretek, azoktól többet várok. Most azonban mégis dicsérnem kell, mert úgy érzem, hogy ezáltal egyedül Istent dicsérem. Dicsérnem kell, mert olyasvalami történt, amit sem elfelejteni, sem eléggé dicsérni nem lehet. Olyasmi történt,- ami sajnos nem igen szokott előfordulni; sőt! az ellenkezője szokott gyakrabban megtörténni! Mostanában, amikor hol túlságosan gorombán és durván, hol túlságosan közömbösen kezelik nagyon sokan az egyházat, s amikor juhok ruhájába öltözve farkas-rossz- akarattal sokan munkálkodnak az egyház ellen, — akkor, egy kicsiny gyermek komolyan vette az Isten üzenetét! Egy kicsiny gyermek komolyan vette amit a templomban az egyik gyermekistentis'zteleten mondottam: „gyermekek, ha a szüléitek nem hoznak titeket a templomba és ők sem jönnek, akkor hozzátok ti a szüléiteket! Fogjátok meg a kezüket s ha kell, hát sírjatok — mig meg nem indulnak!“ Ezt vette komolyan ez a kicsi gyermek és édes gyermeki komolysággal, valóban „nem hagyott békét“ a szüleinek : hivta, hozta őket magával — a templomba. S amiért egyszer szülei, délutáni álmából nem költötték fel a harangszóra s igy a gyermekistentiszteletet elaludta, hangos zokogással tett szemrehányást az anyjának. Pedig ez a gyermek még iskolába sem jár s mégis mennyivel jobban áttudja érezni Isten Igéje hallgatásának fontosságát, mint a felnőttek I Raduch György. A barótl példa. Az evangélikus egyháznak alig 25 híve van Bárót községben, de ez a kicsiny és azonkívül is mostoha sorsban részesült gyülekezet megszégyeníti a nagy gyülekezeteket. Valahogy az embernek az az érzése, amikor a baróti hívekkel beszélget, hogy az igazi egyház sokkal inkább megvalósult ebben a csöppnyi egyházban, amelynek se temploma, se papja nincs, — mint a mi nagy, régi, beszervezett egyházainkban. Csak pár példa : 1. Tudomásom szerint az Evangélikus Étet c. egyházi lap az összes baróti híveknek jár! Nem nézik, hogy ők mennyire szerepelnek benne, — nem mérik az újságot kicsinyes, önző szempontok szerint, — ők látják, hogy a lap evangéliumot terjeszt és járatják, olvassák! 2. A Luther Naptár-ból 10 példány kelt el 25 lélek között! Még kértek pár darabot, de már nem küldhettünk, mert elfogyott. Mikor érik meg a nagy egyházak, hogy híveik fele naptárt vegyen és olvasson ? 3. Baróti Igehirdetésem alkalmával valami öten voltak a templomban. A többiek vagy nem tudták, vannak, akiket az egyházzal való mostoha bánás kedvetlenitett el, de az öt lélekre ne mosolyogjunk. Az öt lélek a gyülekezet 1/5 részét tette ki. Mikor van ott gyülekezeteink egy ötödé közönséges vasárnapon a templomban? 4. Az öt lélek után befolyt erszénypénz 80 lejt tett ki 1 Ha mi is ilyen mértékben adakoznánk, egy téli vasárnap erszénypénze kb. 2500 lejt kellene kitegyen, s az évi kb. 150.000 lejre kellene rúgjon. Ebből igazán végezhetne evangéliumterjesztő munkát az egyházi 5. A legjellemezőbb példa az, hogy a 25 léleknyi baróti egyház jelenleg telekszerzésen töri a fejét, mert tavasszal templomot, imaházat akar építeni. 25 ember! Ez már olyan sok, hogy nem is merném a mi híveink egyházi teher vállalásával összehasonlítani! Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Énnevemben,ott köztük vagyok. Ne félj te kicsiny nyáj I... Kiss Béla, rapott szét a szájában. Nyomban utána szinte felorditott. A barlangból két öreg lépett ki: a nagy öreg s a lángüstöbű kicsi kobzos. Mielőtt egyet moceauhatott volna, István kilépett a szikla mögül, amely fedte őket s szilárd léptekkel szembement velük. Az öreg táltos megtántorodott. Keze rezzenve kapott a tőrhöz. Aztán elengedte s nyugalmat parancsolva magára, keményen szembenézett Istvánnal:. — Hát kihallgattál! — szólalt meg tompán. — Aztán hozzátette: — Mindegy. Nem titok. .. A várból való vagy, úgy e s főember, fiatalon? — Nem ismersz? — Kérdezte István, a szemébe nézve. — Igaz. . . ti nem ismertek engem. . . Honnan is? Hiszen rab vagyok én! ... De a hívást hallottam s itt vagyok!.. . A kobzos kiterjesztette feléje reszkető kezeit. Lehunyt szemekkel sipította: — Látom azlz-eket. .. Óreg Árpádé lebeg körülötted. . . Bajk úurlil. A táltos döbbenten hátrált: — Bajk! ... Te Bajk úrfi vagy. . . . István szó nélkül bólintott. Tarkács fürkészve nézte. Majd csendesen megszólalt: — Fel kellett volna ismerjele. Igazi Árpád vagy. — A tietek vagyok, — mondta István egyszerűen. Tarkács összevonta szemöldökét. Hidegen szisszent a szava, mint a kés: — Nem kellesz neküok, úrfi. István, mintha megdöfték volna, rázkódva kapott melléhez: — Éo?. .. Nem kellek?. . . Nektek?. . . A magyaroknak?. . .: Kegyetlen sötét szemek meredtek rá: — Megmondtam, úrfi. . . Idege Isten szolgája, ideg!nek bírálja, Bulcsu gyilkosainak ura... Nem kellesz. .. Ne hidd, hogy a szabad magyarok nyakára hághatsz!.,. István szédülten nézett körül. Megrogyant a térde, mintha taglóval vágták volna fejbe.. . Felkiáltott: — Nemi. . . Ez nem lehat igaz! . . Te nem tudod, mit beszélsz!... Veletek, érettetek akarok én élni, egyedül csak ezt akarom!... Tarkács vadul rázta meg fejét, hogy sűrű ősz haja arcába omlott. Szilajul vetette visz- sza s felcsattanf: — Van Árpádnak romlatlan vére is!, . . Koppány úr a mi vezérünk .. . Következik, az ősi törvény szerint!. . . Most dac öntötte el Istvánt! s keserű harag: — Hát összeesküvés, lázitás a Nagyúr ellen, minden magyariak ura ellen, aki van és él? Ez történik itt, mi? .. Tarkács vógigmérte tető ől-talpig. Pillanatig habozott, küzdve magával. Aztán lesze- geit fejjel mondta: — Tévedsz, úrfi. Mi tiszteljük atyáink tör véDyét s a Nagyurat. Mi nem lázitunk ellene senkit. Se magyart magyar ellen. Mi csak az idegen ebek ellen, szolgáid s barátaid ellen tüzelünk. Koppány úr megesküdött, hogy kiirtja őket innen s aztán rájuk megy odaki, minden igaz magyarral. A Nagyür vitézei is csak ezt akarják . . . Erre ígérkeztek itt . . . Búcsúért, hújj! . . . — Apám szándéka, parancsa ellenére? — Nem, — hangzott a válasz. — Értsd meg, úrfi. Mindenki csak addig parancsol, amig él. A kobzos húnyt szemekkel, égreemelt arc cal dünyöate: Huhi madár,halálmadár esztergámi toronyra száll.., Istvánnak minden vére a szivébe zúdult vissza. Szürke arcából egyikről a másikra rebbent égő tekintete. Tarkács vasarca, mint a sors, meredt reá: — Amig a Nagyúréi, — tagolta lassan,— egyetlen kard se moccan. Mondom, úrfi! — Ősi törvény! — mondja Tarkács — a legidősebb Árpádfi következik... Kopány ur az. — Bajk úrfi! — kiáttotta. — Árpád vére vagy te! Nem lehetsz idegen farkasok zsákmánya! Én mondom neked, nem késő... Lehetsz még Nagyura a magyaroknak!... Jöjj velem, úrf! . .. — Hová? — suttogta István összerázkodva — Koppány úrhoz! Igen csak ezt teheted ezt kell tenned! Tépd le láncodat! Fordul velünk az idegenek torkának. Koppány úr zászlója alatt! Nyargalj velünk, mint őseid, az Óperenciáig, Bulcsúért, hújj! A kobzos héjjá karmokkal csapott a húrba: Óperenciásba kinek lova ferdikt Maga vérbe-lángba ahun mosakodik: Vérös Bulcsu, hújj!. ,. — Akkor majd minden magyar emel téged! — csattant a táltos szava s marka keményen szorította István karját, maga felé húzva. Egy szempillantásig tartott az édes szédület. Aztán István jobbja szilajul tépte le a táltos ujjait s eltaszitotta magától: — Nem tudod, mit beszólsz, te!... Éo, én megmondom neked: nem lehet nyargalni többet. Vége, Örökre! halálba visz a nyargalók útja, öreg ember! Menjetek innen, azonnal! — Magad döntesz, úrfi! — lépett el Tarkács, megsötétedő arccal. — Koppány úrral minden magyar a tied lesz. Ellene: minden magyar átka rajtad! A kobzos vijjongása vissza süvöltött az erdőből: Verje örök átok, ki meg nem torolja! Vérös Bulcsu hújj\ Mellére hullt súlyos feje IstvánBk, szive mint a kő, nehezedett el. — Nem engem hívtak. Tévedtem. Nem kellek nekik! — Megértetted, Dőli. — Meg, Nagyuram. Mondtam, harc lesz Koppány úr, s közölted. — Mert te leszel akkor a Nagyúr, — bólintott Dőli szilárdan.
