Evangélikus Élet - Baciu, 1939 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-01 / 1. szám
2. EANGÉLIKUS ÉLET 1939. január 1. „Ez az én testem ... 1529 október hó 2—6-ig tartó napjaiban fontos események történtek a németországi Marburgban. Fülöp, a hesseni őrgrófnak a reformáció egyik leglelkesebb hívének és pártfogójának, kezdeményezésére hitvitára gyűltek egybe a reformáció két irányának hívei. A német- országiak részéröl ott volt legkedvesebb munkatársai élén maga a nagy reformátor, Luther Márton. De a svájciak részéről is megjelentek a vezetők élükön Zwingli Ulrick a svájci reformátor. Hiszen nagy dologról van szó. Hesseni Fülöp nagybuzgósággal fáradozott a sikerért. Kedvenc eszméjének a diadalát, a reformáció két irányának összebékitését, egytáborba szervezését várja tőle. Nagy ígéret számára ez a gondolat. A nagy dolgokat látó politikus várakozásával és türelmetlenségével lesi a vita kimenetelét. Különben is értesülést vett a katolikus fejedelmek harci készülődéséről. Fegyveres erőszakkal akarják kiirtani az Evangélium híveit. Az őrgróf nem is igen tudja megérteni hát a teológusok akadékoskodását, Luther makacsságát, hogy bizonyos — te nem is olyan lényeges — elvi kérdések felett hajba kapnak és késhegyre menő vitát kezdenek. A vita legfontosabb pontja — az úrvacsora tan. E pontnál legszembeszö- kőbb az ellentét a két reformátor felfogásában. Zwingli azt állitja, hogy az úrvacsorában a hívek nem veszik Krisztus testét és vérét. Az úrvacsora szerinte Krisztus halálának ünneplése. Luther Márton szenvedélyesen harcol ez eller s nem hajlandó semmi engedményre. A vita előtt maga elé felírja az asztalra Krisztus szavait: „Ez az én testem,.“ A vita hevében lerántja az asztalterítőt s a Ez az én vérem .. felirt szövegre 'mutatva azt mondja: íme ez a mi bizonyitékunk- Krisztus szava. Az ige... Ebből egy lépést sem engedhetünk! „Ez az én testem ... . Ez az én vérem ...“ Krisztus maga mondja igy. Világosan, tisztán, félreérthetetlenül mondja. Nem lehet más magyarázat: Krisztus testét és vérét adja nekünk e szentségben. Igaz csodálatos, emberileg felfoghatatlan dolog ez. De ez semmit nem változtat Krisztus Ígéretében, melyet kétkedés nélkül kell elfogadnunk. „Mikor Isten beszél, az embernek el kell némulnia“ — mondja Luther Már- tona bölcselkedőknek s semmit sem hajlandó engedni. De hogyan is engedhetne, mikor Krisztus maga sem engedett. Mikor a csodálatos kenyérszaporitás után testének eledeléről beszél a zsidóknak „az a kenyér pedig, mélyet én adok, az én testem, amelyet én adok a vilíg életéért* s ők megbotránkoznak benne „kemény beszéd ez; ki hallgatja őt ?“ Nem egyszerűsít nem magyaráz, hanem újabb csodákra hívja fel figyelmüket. „Ez az én testem... Ez az én vérem ..“ Isten csodája ez. Szeretetének csodája, melyet érettünk tett. Nem szabad megbotránkozn rajta. Módfelett örvendeznünk kell neki Hiszen lelkünk megmentésére teszi. Nekünk emberileg érthetetlen. Isten számára egészen egyszerű dolog. „Ez az én testem... Ez az én vérem ...“ jMegértetted-e ennek csodáját ? Mily nagyot tett és lesz értünk az^Isten I vajon te [megbecsülöd-e ? Úgy élsz-e vele, mir,4 Istennek [számodra adott legdrágább ajándékával ? Krisztus teste és vére vár téged, mert az ő teste valóban étel s az ö vére valóban ital, lélek kenyere és élet itala ! (ältlich Fülöp. Bajk. [Részlet Mákkay Sándor: Magyarok csillaga c. regényétől). István mellére szorította ökleit, robbanó szivére. — Vógrt! — libegte.—Nem vártam hiába! Tudtam, hogy hívni fognak! — Kik, Lírám? — kérdezte inkább csak feje mozdulásával, Dőli. — Hívnak! ismételte István, rebegve. — Engem hívnak a szabad magyarok, Dőli!... Az enyimek, túl a gyepűn... Ahónnan te is jöttél, elsőnek... Jere, jere 1 Dölinek rándult a szája. Nagyot nyelt. A sötétben kereste ura arcát a szemével. — Arra! sürgette István. — Csak ott lehetnek a szikla alatt, a barlangban. Amit mutattam neked... Hányszor vártam őket oda!.,. Végre, most!... Utánam!... Dőli szó nélkül nyomta sarkát a ló vék- nyába s lesuhantak a dombról, a sűrűnek. Nagy félkört téve, kerülték meg a meredeket, a barlangfelé lopózva. Egyszercsak szemükbe lobbant a parázs fénye. A barlang mélyén égett, azért nem láthatták eddig. Most már csak meg kell bizonyosodni, kik beszélnek odabenn, izgatott dörmögéssel. Elmaradtak a bokrok is. Kövek közt tapo gatóztak előre, a barlang tisztásán. S egyszerre ismét hallották az éneket. Az, ami távolról ritka, szaggatott rikoltásnak hangzott, most monoton éneksorok vijjogva felkapott végévé csattant ki. Élesea, tisztán csapódott a fülükbe: Vérös Bulcsu, hújj!.. István felegyenesedett a sötétben s meredten, előreszegett nyakkal fülelt oda. Dőli kezét érezte a karján: — Nsgyuram!... — Csend !... — Nrgyuraml... A Véres Bulcsút hívja!.. Nem téged... Koppány űrért énekel, ellened! — Hallgass! Megbolondultál? A rikoltozás szabályosan megismétlődött s utánna valami dongás, dübörgés. Mintha sokan ismételnék,mintha bűvöletben esküdnének: Véres Bulcsu, hújj!.. Közelebb, közelebb. István már nem lúd várni, most már látni, ismerni akar mind nt. Dőli viszorgó háttal, da elszántan csúszik utána. Mert ellenség van ott, tudja már... ő százszor is meghalna uráért, ha kell Nem magáért fél. De mi lenne, ha lebirnák? Fogai összecsikordulnak s vér önti el szemét. — Én előli... — sziszegi s ura elé lendül. De tüstént megállnak mindketten. A doboló vér zaján át. mely fülükbe lüktet, most már a szót hallják. Félig mondja, félig elnyújtott, idegtépő hangon énekli s a végén üvölt a kobzos, szerszámát zörgetve hozzá: Vaj te Taljáriorezág, négyször miért reszkötsz, Vaj te Németország, hármul mlér nyissz te? Császár aranyára, sorkodból mór röndülaz. Mit vacogsz, szerecsöny, az nagy hegyekön Óperenciásba kinek lova ferdik, [túl? Maga vérbe-lángba ahun mosakodik: Vérös Bulcsu, hújjl,. — Akkor volt mér élni 1 döcdül egy mély hang, mintha magyarázná. Nyitva állt a gyepű ... Röpülhettél a zsákmányra, mint a héjjá. Nem kellett ebként vinnyogni idegenek rúgását 1.. Rá valaki: így van, a teremtésit 1... S rá sokak ordítása: Vérös Bulcsu, hujj! A kobzos belevágott, sikongva: Hallod-e dögvarnyu: gödölénnyé híztál, Hallod-e pejlovam : ezüst patkot rúgtál. Hantátok ti rózsák, száz szép szűzi rabokt J Eggyé-eggyé százon lőttetek asszonyok. Aranyköntöst hozott a szeretőd néköd, Még az fényes nap Is mind az Irigyöli I Vérös Bulcsu, hújjl... — Hej, fiaim! — folytatja az a hang, — m éuk volt akkor a világ minden kincse 1... Az édesapánk volt Vérös Bulcsu, minden ma gyáriaknak! S felakasztatta tornyára a német, örök gyalázatunkra 1 Vad, üvöltő sírásba tör a kobzos s a húrja jajong: Ti sok saskeselyük némfit torony körűi: Az kit megettetek, Idösapánk húsai Az kit kivágtatok, Idösapánk szőrnél Te töld, ki megrágtál, idösapánk csontja I Ahány némöt város, porrá legyön érte S verje örök átok, ki meg nem torolja I Vörös Bulcsu, hújjl — Vérös Bulcsu, hújj! — zúg fel a láthatatlan csapat haragos mámora. Még pendült egyet a koboz s aztán hirtelen csend lett. Izgatott kérdezősködés indult s tompa, fojtotthangu felelgetés. Aztán kiáltások: — Koppány url — A somogyi úr 1 — Bulcsúért, hújj 1 Alig észrevehetően szürkülni kezdett az ég. Dőli kivehette ura arcát. Halálosan sápadt volt. A szája reszketett. — MeDjüok innen, Nagyuram 1 — kérlelte. De István nem mozdult. A barlang szájára mered. Sötét árnyak váltak ki onnan s lopakodtak tova a hajnali derengésben. A Nagy- ur vitézei. Akikre Esztergám s István őrizete van bízva. Öt, tiz, húsz, egymásután. Elnyelte őket az erdő. Dőli felhördült s dühös káromkodást ha-
