Dunántúli Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1926-1932

1928

tás, mindenütt a felekezeti békét hirdették, az akkor még egy ünnepség keretében egymás után egyházi funkciót is végző különféle felekezethez tartozó lelkészek. Egy szebb, megértőbb kor reménysége csillant fel az aggódó hazafiak lelkében.

Ám ez csak múló verőfénynek bizonyult.

Csakhamar, mint a korai dér a virágot, lefagyasztotta ezen reménységet a rideg való.

Az első lökést ehez a pápai kódexben a vegyes házasságokra vonatkozó rendelkezésnek Csonkamagyarországon való kötelező alkalmazása adta meg.

Később a nagy nyilvánosság előtt megtartott nemzeti jellegű ünnepélyeken a kath. lelkésznek más felekezethez tartozó lelkészekkel való egyházi együttműködését eltiltotta a római legfőbb hatalom. Majd a zászló-szentelések alkalmával állott elő az amúgy is közismert helyzet.

Folytathatnám a felsorolást, de az felesleges, hisz mindannyian tudjuk, hogy újabb pápai körlevelek újabb ilynemű rendelkezései láttak napvilágot, melyek sértik önérzetünket és nemcsak megnehezítik, de hovatovább lehetetlenné teszik a hazafias szempontból annyira kívánatos magatartásunkat.

Ezen sérelem tárgyát képező intézkedések legnagyobb részét dogmatikai alapra vezeti vissza a r. kath. egyház és azt mondja ezen nem változtathat.

Holott nagyon jól tudjuk, hogy előbb is meg vtolt a dogmatikai alap, de a végrehajtás Nagymagyarországon nem történt meg, mert tekintetbe vették az itteni különleges viszonyokat. Ezek a különleges viszonyok ma százszor inkább figyelembe veendők lennének, mint voltak a béke idejében. Mert ezt ma elsősorban nem is protestáns, hanem mindenek felett való magyar nemzeti szempont kívánja.

De nekünk nemcsak dogmatikai alapon felépült intézkedések okozta sérelmeink vannak.

Egy jól szervezett írói gárda egyéb hivatásához tartozó működésén kívül, arra pazarolja erejének egy részét, hogy rendszeres támadást intéz ellenünk.

Mindezek betetőzésére újabban a r. kath. világi elem egy része, amelytől pedig megértést, higgadtságot várnánk, mindinkább agresszíven lép fel ellenünk, midőn különféle kis- és nagygyűléseken oly nyilatkozatokat hallat, melyeknek sokszor épp az ellenkezője bizonyítható.

Lekicsinylő hangon emlékeznek meg egyházunkról, annak hivatásáról, vezetőiről. Meghamisított történetírásról beszélnek, a magyar történelmi könyvek felülvizsgálatát követelik. Püspökeinket a nekem ugyan ma is kedves superintendens szóval nevezik azért, hogy ezzel is lekicsinylésüket kifejezésre juttassák és tudatosan tüntessenek a közjogiiag elfogadott kifejezés ellen.

Mindezen tünetek és jelenségek egybevetéséből a legnagyobb tárgyilagosság mellett is arra az eredményre kell jutnunk, hogy három különböző irányból, de egy céllal folyik a támadás a prot. egyházak ellen.

Ám ennek ellenére a r. kath. vezető egyéniségek kijelentik, hogy a r. kath. egyház és híveik nem részesülnek abban az elismerésben, mely őket