Kovács Sándor: A magyar evang. egyházi alkotmány jellegzetes vonásai (Budapest, 1937)

I. Minden országos egyház alkotmányát kétféle szempontból kell vizsgálni. Az egyik : belső szerkezetének viszonya az egyház hitvallásához és életéhez; a másik: ahhoz az államhatalomhoz való viszonya, amelynek területén él és kifejlődött. Egyik vizsgálat sem lehet tökéletes eredményű a fejlődésre ható történelmi tényezők ismerete nélkül. Ε körülményből magyarázható meg az országos, nemzeti egyházak jellemének különfélesége. A középkorban Magyarországon is államvallás volt a keresztyénség, helyesebben : az állam vallása volt anélkül, hogy a nemzet érzésvilágának mélyben eredt gyökeréig lehatolt volna. Voltak a magyar keresztyénségnekkiváló alakjai, szentjei és boldogjai, de a nemzet lelke mélyén századokon át nem érezte magát igazán keresztyénnek. Az egyház inkább intézmény és kultusz, kultúra volt szemében, mint hitélet és evangélium, aminthogy elsőizben is mint az állammal szövetséges, annak céljait szolgáló, a királyi hatalom törekvéseit dédelgető hatalmi intézmény jelent meg életében, mely ősi jogaiból és gazdasági javaiból tetemes részt követelt a maga számára. Jó 200 esztendő telt el, amíg a nemzeti köziélek megbarátkozott vele, de intézményszerű jelleme és hatalmi jelentősége továbbra is megmaradt. Ezt bizonyítják a dézsmaszedés és egyéb állami kiváltságok védelmére alkotott törvények. A reformáció tette a keresztyénséget valósággal a magyar nemzet, sőt a magyar ember egyéni vallásává, aminek megfelelő egyházi alakot is teremtett. Ennek oka jórészt az, hogy a reformáció egy nagy nemzeti válsággal, a másfélszázados török uralommal egyidőben jutott el hozzá s egész lelkében oly mélyen megrendítette, hogy végtelen bűnösségének tudatában csak az evangeliiun tiszta forrásánál találhatott enyhülésre. Istennek a nemzet megalázásában és pusztulásában nyilvánuló dorgálását az egyéni és a nemzeti közlélek egyaránt fölismerte és megérezte. 1*