Evangelikus egyházi szemle, 1901 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1901-01-30 / 1. szám
6 csak meg lehet őrizni a gyomtól, de nagy vetés \ tábláknál az már szinte lehetetlen, hogy ne nőjjön j konkoly a tiszta búza között. Az apostoli korszak \ után az egyház nagyobb kiterjedést nyert, s a < számbeli növekvéssel növekedett a romlottság is, j a miért azután az egyház fegyel met is szigorították. Az egyházfegyelemnek két fokozata volt: kizárás ; az úrvacsora élvezetéből, és kizárás a gyülekezet i bői. A bűnbánót vissza fogadták az egyházba, de ezen bünbánat sokszor több évig tartott. Mégis sokan voltak, kiknek ez sem volt elég. A dona- \ tisták és novatiánusok, a kik magukat tisztáknak \ tartották, nem akarták maguk között megtűrni a j bűnösöket. Az egybázatyák az ellen felléptek. Azt mondták, hogy mi nem Ítélhetjük meg a sziveket, ; hogy külső érintkezésünk a bűnösökkel nem tesz tisztátalanokká bennünket. Cyprian azt mondja: \ „ki birja úgy kezelni a lapátot, hogy megtisztítsa a szérűt? Miféle emberi Ítélet képes elválasztani a konkolyt a tiszta búzától ? Az apostol szól oly edényekről, melyek dicsőségre és ismét olyanokról, í melyek gyalázatra szolgálnak. Dolgozzunk azon, hogy edényeink legyenek ezüstből és aranyból s bízzuk Istenre, hogy ő törje szét a cserép edényeket“. Ágoston pedig, tekintettel a donatistákra j azt mondja: „Az egyházfegyelem jó és üdvös, de bizonyos időszakban teljesen keresztül nem vihető“. Pál apostol csak egyesekről szólott, de midőn a bűn sokakat kerített hatalmába, nincs más bátra, mint a fájdalom és sóhajtás.“ Hivatkozik Ágoston a tiszta búza között lévő konkolyról, továbbá a halászhálóról szóló példázatta, mely különféle halakat tartalmaz, s azt mondja, hogy az egyház is vegyes elemekből áll, ha pedig feltűnik is előttünk a konkoly, nekünk azt nem szabad kiszakítani, mivel az Ur megtiltotta. Mi helyeseljük Ágoston nézetét szemben a donatistákkal és mindazokkal, kik azóta, egészen napjainkig, a donatistákkal tartanak. Azon törekvés, hogy az egyház tagjai teljesen tiszták legyenek, törekvés a lehetetlenség után. Majd az ítélet napján fogiák csak végérvényesen elválasztani a tisztákat a tisztátalanoktól. A történelem igazolja, hogy a legszigorúbb egyház fegyelemmel és kilépéssel a népegyházból sem bírták megszüntetni azt, hogy a gyülekezetben ne legyenek vegyest jók és rosszak. Isten gyermekei sóhajtoznak e felett, de azért eltűrik ez állapotot, mivel á mindenható és irgalmas Isten is eltűri azt. A szekták hibája épen az, hogy nem akarják eltűrni ez állapotot. Elkülönítik magukat, hogy tiszta gyülekezetei alkothassanak a népegyházon kívül. (Folytatása következik.) A bogárka. (Ismertem egy öreg urat, egy derék papot, szeretet és tisztelettel emlékszem mindig rá. Szegény igen súlyos bajba esett. Az volt a rögeszméje, hogy mindenét elveszik, hogy a legnagyobb nyomorban kell elpusztulnia. Szépen el lehetett vele beszélgetni mindenről, emlékezett eseményekre, melyek évtizedekkel ezelőtt történtek, nézetei tiszták voltak, de ha már pár percze beszélt, mindig visszatért rögeszméjéhez, hogy nyomorban kell elpusztulnia. Egyszer, mikor szintén panaszkodott, vigasztalni kezdtem s bizonyitgatni, hogy a mitől fél, az nem következhetik be, s amire panaszkodik, az nincs úgy. Hallgatott . . . végre megszólalt : édes öcsém ! Különös az én bajom. A mit beszélek, magam is tudom, hogy nincs úgy ; tudom, hogy nincs okom panaszkodni, félni. De nekem muszáj ezt tennem, mert ez az ón betegségem. Hogy is magyarázzam csak meg ezt magának ? Nézze, — s itt egy poharat vett kezébe, — ha ebbe a pohárba egy bogárkát teszek, szegényke elébb körbe fog futkosni, majd kapaszkodni fog fölfelé, de újból és újból visszaesik : igy van az velem is. Rögeszmémből tudatosan, erővel akarok kieviczkélni, de minduntalan visszaesem, ez az ón betegségem, ez lesz a halálom. Keresett orvosságot hirneves orvosoknál, hogy vegyék ki azt a bogárkát, nem tudták, nem bírták ! Oh csak ne lett volna az a bogárka ! Hogy miért mondtam el ezt ? Ha úgy kezembe veszem egyes egyházi lapjainkat s olvasom bennök azt a lamentátiót, hogy igy, meg amúgy elfog pusztulni a mi evangyéliumi egyházunk ; ha ugv olvasom, mint vádolja egyike-másikát, mint fogja rá egyik a lelkészek némelyikére, hogy pánszláv, hazaáruló, táncsak azért, mert Isten akaratából tót nyelvű gyülekezet lelki atyja s mint atyja népe javát szivén viseli, érte fárad, dolgozik, — vagy mint vagdossa a másik fejőkhöz a renegát, magyaron s magyarizátor diszes épittetonokat, akkor úgy elszorul szivem s elgondolkozom ezen jelenségen. Ugyan nem lehetünk el mi e nélkül ? nem tudunk mi pár szót szólni, pár sort Írni a nélkül, hogy egymást ne gyanusitgatnók ? Hát csupa pánszlávból és magyarizátorból áll a mi evangélikus papságunk. Mind csak a politika, és senki sem áll csak az evangélium szolgálatában ! Ha egy ideig másról is szólnak ; de erre a the- mára csak vissza-visszatérnek. Mért van ez igy ? Roszakaratból hogy tenr ók, nem igen hihetem, hisz mely pap akarna testvérének ártani ? De meg maguk sem hiszik, s nem is hihetik, hogy nyelvek, — az egyesnek bár szent, — de mégis világi dolgok, súrlódások megáshatnák egyházunk sírját. Egyházunkra jöhet nagy megpróbáltatás,
