Evangelikus egyházi szemle, 1900 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1900-11-30 / 11. szám

taoismusról, Zarathustraról és sok másról (vagy ezt ? is elfelejtik, mert theol. tudományo* szempontból sem, még kevésbé gyakorlati életükben rá szűk- ) ségük nincs) — de a keresztyén hitnek sokszor j legelemibb kérdései — s központi jelentőségű \ tanaiban járatlanok és csak úgy duzzadnak pré- I dikáczióik a rcmanismus cselekedet tanításától (Werkerei) vagy hogy a romanismustól minket el- j választó tanok igazi lényegének ismerete és annak tudata, hogy ami egyházunk szelleme és tana egyáltalában is különbözik a református egyháztól, ; bizony sokszor elég ritka dolog Végül még csak azt említjük meg, hogy az „university extension“- ért még szerző érvelései után sem tudunk úgy lel- kesedni, mint ő. Ennek oka, hogy mi a tudomány- ; ban, vagy helyesebben mondva annak ki nem for- ( rótt elméleteiben épen a népéletre nézve kétélű \ fegyvert látunk. Mi nem láthatjuk a szerzővel és ; Schmollerrel a socialis baj végső alapját a müveit- j ség ellentétében. Mélyebben fekszik az 1 Azért nem j is hiszszük, hogy azáltal, hogy „az u. n. mi veitek és miveletlenek közt tátongó űrt . . . közös mü- \ veltség létesítése által kitöltjük“ (181. old.) a so- ciális bajokat legyőzzük. Mert erre meggyőződé- ; sünk szerint csak akkor volna képes, ha az embereket jobbá tenné, a mire az állam hatalmával szerző szerint (176. old.) sem képes. Azután még nem volna semmi szavunk az egész mozgalom el- \ len, ha csakugyan oly igazi tudósok vezetnék azt, mint őket a szerző (177. sk. old.) festi, akik midőn munkásságok eredményét nézik — ezt egybemérve < a tudomány végtelen terével... sőt saját eszményeik- j kel szemben is, vajmi kevésnek ismerik. De min- : den egyetemi tanár ilyen? Hisz köztük elég sok > van olyan is, mint pld. Haeckel, akire rásütötték, hogy magát mega tudományt is ennek népszerüsi- ' tésével csak blamirozza.

De elég abból, amiben a szerzővel ellenkezünk. | Sokban és főleg könyvének paedagógiai elveivel, \ amint azokat értekezései előtt egy bevezetésben ] paedegógiai álláspontja megjelölésére összefoglalja, : egyet is tudunk érteni vele. Teljesen osztjuk azon lelkesedését, melylyel különösen Herbartnak s epi- j gonjainak formalismusával és mechanismusával szemben a személyiségre helyezi a súlyt, A szemé- í lyiséget kell keresni a növendékben. Vissza kell menni annak alapjára, az individualitásra ... el < kell mélyedni a növendék leikébe . . . Semmiféle szabály követése vagy a didaktika bármely rendszerének bármily tökéletes birtoka nem képesít erre . . . Csak egy hatalom viszen a mélységbe, a ) személyiségben megnyilatkozó szeretet hatalma.“ \ Azért is fontos a tanár személyisége. Hivatását a személyiség erejében végző tanár nem szabja a tanuló feladatát egyes órákra. „Mintha bizony a tanulási pensumokat csak órákra kellene beosztani > s úgy, mint valami mechanikis munkát, azt el is s

végezni.“ Evvel legfelebb azt lehet elérni, hogy a fiuk jó vizsgát tesznek. De ez nem a nevelői oktatás czélja ! Személyi jellegű ismeretet kell közölni. Ezt meg nem lehet „folyton analysaló s maleutikai, kéidező, zaklató, heczczelő tanítási módszerrel ; a tananyag egy része, mint egész személyi accentussal előterjesztendő, hadd foga- mozzék meg sajátosan a növendék lelkében stb. „Igaz ugyan, hogy az ily sajátos utón haladó egyén ismereteivel nem számol be könnyen; . . . de a nevelésnél nem a mutatósság, az ismeret árulgatása a főkövetelmény, hanem az, hogy az ifjú igazán önálló erkölcsi egyénné váljék stb.“ Ezen összefüggésben olvassuk a régi felekezeti tanárok következő szép apológiáját. „Az úgynevezett modern“ tanárok jó tónusához tartozik, hogy kicsinylőleg tekintsenek le azon, állami vizsgát nem tett confessionális tanárokra, kik a philosophiai cursuson nyugvó theologiát hazai intézetben végezve, külföldi egyetemen egy-két évet végezve, szabadon hallgatva, amihez vonzódtak, látogatva iskolákat s látva világot s kik hazajőve gyakran olyasmit is adtak elő, amire közelebb nem készültek. A didaktika, a tantárgyak kezelése szempontjából utalha tunk nagy hiányokra, mosolyoghatunk esetleg egyes ily tanár félszegségén: de benső meghatottság nélkül nem gondolhatunk azokra, akik oly szerény anyagi viszonyok közt élve, nem panaszkodtak, kik nem tekintettek a feljebbvalókra, sem nem törődtek azzal, hogy mit beszélnek róluk az emberek ; kik nem voltak sem kortesek, sem a társadalom vezető, ismereteiket csillogtató egyénei, hanem igenis tekintettek felfelé, oda, ahonnan minden áldás jő, kik szentül tudták, hogy sem a kormány, sem a társadalom sorsa nincs reájuk bízva, hanem igenis tudták, hogy a kegyelmes Isten az, aki reájuk bizta e gyermekeket, kiknek leikéért ők felelősek . . . Imában erősödtek a munkára s a szeretet imájával kisérték még későbbi életutjokon is. Á növendék pedig ha kevesebb ismerettel terhelődött is meg: vitt magával egy élő, minden ismeretanyagnál többet érő tőkét. Látott egy személyiséget, ki szent érzülettel fogva fel hivatását, személyeségét, idejét, erejét örömmel rendelte alá e hivatás minden nehézségeinek s baj rínak. E látás, e személyiségekkel való érintkezés szülte a hivatás s igy a kötelesség szentségének, a hivatásszerű munkában rejlő boldogságnak tudatát s eredményezte azt a mély hálaérzetet, melylyel éppen ezen tanárokra — pórjaikat is áldva — visszatekintünk. Nem a szak- képzettség, hanem a személyiség, a hivatásszerű hűség: emez érzelmek szülője.“ Mi is örömmel Írjuk ide, mint a szerző könyvébe, hogy „e vonások hordozója Beyer János tanár Kőszegen még él“ és csak örömmel irtuk le ide Schnei érnék fenti órait, melyekkel neki oly szép emléket állit.