Evangelikus egyházi szemle, 1900 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1900-11-30 / 11. szám
támaszkodva egyedül eszünkre s lelkiismeretünkre, megtettünk, az valószínű. Szerény nézetem szerint másutt kell koresni a bajok forrását. Első elodázhatatlan, tehát főfol- adat egyházunkban a lelkészeknek, habár szerény, de tisztességes megélhetését biztosítani, hogy legalább is ugy legyen róluk gondoskodva, mint a középiskolák tanárairól s aztán a lelkészeket függetlenekké tenni ügyfél, mint lefelé. Felfelé, hogy ne érezze a lelkész egyéni meggy« ződése, teszem azt; tót vagy német származása miatt sa tót vagy német népe javára irányuló buzgólkodása miatt feje felett függni Damokles kardjaként a fegyelmi eljárás lehetőségét, lefelé pedig, hogy ne legyen minden fillér, vagy liter gabona miatt a hívek vek- szálásának kitéve. Egész «sapat tehetséges tót fiatal embert, régi jó luth. családok sarjait meginterpelláltam, mért nem adják magukat a theologiai pályára s majdnem valamennyitől azt az előbb említett okot hallottam. Ezen a bajon kell legelőször segíteni őszintén, jóakarólag s lesz theológus elég. S aztán nyújtson az egyház a theologusok- nak az egyetemi előképzés után tapasztalt, positiv alapon álló, hivő papok vezetése mellett kellő szemináriumi kiképzést olyaténképen, hogy azon kiképzés a mi sajátságos négy nyelvű s az ország egész területén szétszórt, idegen vallásit népek által mindenünnen, mint hullámokkal körülvett és e/.en hullámoktól erősen csapkodott gyülekezeteink szükségletének megfelelő legyen s az eh dázhatlanul szükséges egyházfegyelem is meglegyen hozzá alkotva, s lesz, tessék elhinni, evangeliomi papi gárda, mely itt Keleten megfogja tudni védeni a reformáció egyházát. Azonban az intensivebb pastorizáeió gyakorlásáról kell szólanom. Arra lettem felszólítva. Tavaszi értekezletünk alkalmával ígéretemhez híven egyet-mást elmondok, szem előtt tartva — mint azt már akkor is hangsúlyoztam — egyházmegyénk tót ajkú gyülekezeteit; mert mint tót gyülekezet lelkésze, azoknak egyházi életét volt ieginkább alkalmam megismerni, német gyülekezeteinkben legfeljebb csak pár órát tölthettem s azok egyházi életét sajnálatomra csak hallásból van szerencsém némileg ismerni. Kezdem az iskolával, melyről büszkén mondjuk, hogy az az egyház veteményes kertje. Sokszor lett már szellőztetve s egyházmegyénk nagyérdemű főesperese által egyik egyházmegyei közgyűlésen is az esperesi jelentésben nagy hévvol lett állítva s ajánlva, hogy a vallástanitás, illetőleg a tanköteles gyermekek vallásoktatása, jobban mondva nevelése, a lelkészek joga és immáron elodázhatatlan kötelessége. Én pedig azt mondom, hogy mindaddig, mig nekünk felekezeti iskoláink vannak — mint a hogy eddig hála Istennek minden tót evang. gyülekezetben vannak — maradjon a vallásoktatás ugy, mint eddig is volt, a tunitó urak legszentebb kötelessége. Tót tanítóink majdnem kivétel nélkül komoly, ogyházias férfiak. Kérdés, hogy mi lolkószok tanitanánk-e a vallástant több eredménnyel, mint ők? És ha talán valamelyik iskolánkban a vallásoktatás és a vallásos egv házias irány ápolása tekintetében van kifogásolni való, ug.v arra azt mondom, tessék a lelkészeknek, mint iskolaszéki elnöknek, felügyeleti jogát homo- h/an gyakorolni s az iskolát gyakran — hetenként legalább egyszer meglátogatni s a valláserkölcsi oktatást, ugy a tananyag mennyiségét mint a tanítás mikéntjét tekintve ellenőrizni. A tanítóval, vagy a tuniiókkul a lehetőség határáig fel kell t irtani a bará'ságos, jó viszonyt, mert a gyülekezet vallásos életére nem közömbös dolog, váljon a lelkész és a tanítók feszült viszonyban élnek-o egymással, vagy pláne hadilábon állanak-e, de a béke es a jó viszony kedvéért meg nem engedhető, hogy a lelkész egyik igen fontos kötelességét, a valásoktatás ellenőrzését ne gyakorolja. Ha valamely gyülekezetünk kényszerhelyzetben a jövőben felekezeti iskoláit feladná, «piod Deus benigne avartat, ott nincs mit halogatni, ott habozás nélkül kénytelen lesz a lelkész, ha igazán lelkész, a vallásoktatást kezébe venni. Persze keserű kenyér lesz az, kivált már öregebb emberre nézve, ki ehhez szokva nincs. Nagyobb gyülekezeteinkben, mint Petrováczon, Kiszácson, l'ivniczán, Glozsánban, sőt rnégKulpin- ban is, hol a lelkészek ősztől kezdve tavaszig papi funkciókkal eléggé megvannak rakva, lehetetlen, hogy a lelkész maga megtudjon felelni ezen feladatnak. E helyeken okvetlenül kántor katechotai állásokat fog kelleni szervezni, kik a lelkésszel megosztva végzik a vallásoktatást. Hogy a lelkész a konfirmandusok oktatását nagyon komolyan vegyo s azt lolkiismereteson kihasználva minden perczet, végezze, arról lelkészek előtt szólni fölöslegos. Tót egyházainkban kivétel nélkül ősi szokás szerint hamvazó szerdától zöld csütörtökig tanítjuk a katechuménokat. Sokan ezt az időt keveslik. Hát kérem, kisebb gyülekezetben, hol Ifi—30-ig torjod a konfirmandusok száma átlagosan s kivált, hol jó kezekbon van a felekezeti iskolákban a vallásoktatás, elég idő az. Hol a konfirmandusok száma 30 nál, sőt 60-nál is több, ott kevés. Oly holyeken legalább is január elsejétől kezdjen a lelkész heti 4 órában tanítani. A konfir- macionalis oktatásnál no fektessen túl nagy súlyt a beemlékolt tananyag sokaságára, hanem szive egész melegével legyen azon, hogy azon tanítási idő maradandó nyomot hagyjon az ifjúság lelkében s hogy megerősödjenek ifjúink az egyháziasságban. Magas kathedratikus tónusban beszólni gyermekeknek, czélját vosztott időrublás. Elég, ha emlékeivé