Evangélikus Theologia 1948. 3.szám.

BOTTA ISTVÁN: Wichern.

magasabbak az ezredik égnél. Dicsérjék őt nap, hold és csillagok és. hegyek és magasságok, szeráfok és emberi lelkek, hogy ilyen csodatétemények vannak. Jól van így: kereszt által örömhöz. Ez bizonnyal mindenben igaz. Amen!« (Der junge Wichern. Jugendtagebücher Johann. Hinrich Wicherns. Hg. von Martin Gerhardt. Agentur des Rauhen Hauses. Hamburg, 1925. Továbbiakban: Tagebuch. 13. sk.) Wichern »szerencséje alapkövét« abban látta, hogy atyja halála után lépett az önálló, munkás élet mezejére. Anyja kis boltott nyitott», ö maga J. L.E. Pluns (szül- 1791.) iskolájában vállalt tanítói állást. Ez egv Pestalozzi elvei szerint alapított és vezetett iskola volt, egy gyermekotthon, ahol Wiehern 1826. jan. — 1827. okt. 6.-ig tanított. Az iskolában való szolgálat pedagógiai tapasztalatait rendkívül elmélyítette és felismerte, hogy milyen óriási fontossága van a diákok együttélésének az internátus házi közösségében. Tanítás és tanulás közben rengeteget fejlődött és alakult benne a pedagógus, akire a Rauhes Haus várakozott. 1826—27. évi naplójában részletesen ír Pluns iskolájában való működéséről, s újra, meg újra felmerül benne a kívánság, hogy lelkész lesz. Ugyancsak Pluns iskolájában hallott Adelbert gróf gyermekmentési munkájáról, ki kastélyát elhagyott gyermekek részére mintaiskolává rendezte be. Ez az iskola a keresztyén pedagógia számára egészen új indításokat adott. A franciák megszüntették' ugyan, de a felszabadulás után gyermekmenházzá alakult át, mely sok hasonló mintaképévé lett. Valószínűleg Wichernben is ennek nyomán merült fel először a gondolat, amely később a Rauhes Haushoz vezetett. Adelbert az intézeti tájékoztatás részére időszaki lapot is alapított, s ezt 1825 óta »Emberbarát« címen adták ki. Lehet, hogy ez meg a Rauhes Haus hivatalos lapjának, a »Fliegende Blätter«-nek volt az ősképe. A testvérintézet nyomát sem nehéz feltalálni az Adelbert intézete támogatására szervezett baráti körben. Mindenesetre ezekre a következtetésekre már a napló bő emlékezései is feljogosítanak. Az pedig, hogy atyja halála után három évvel »szerencséje alapkövéről« beçzél, mindenképpen azt mutatja, hogy meglelte hivatását és rátalált az útra, mely töretlenül vezette élete későbbi periódusában a Rauhes Haushoz, a testvérintézethez és 1848—49-ben a belmisszió megszervezéséhez. Őszinte kifejezését semmiképpen nem érthetjük félre, mert ha atyja halála életútja önálló és hivatásszerű alakulását jelentette is s így »kereszt által örömhöz« jutott is, a »kereszt« mégis kereszt maradt mindvégig számára. Ő általában a szellemi emberekkel ellentétben, kik anyjuk gyermekei szoktak lenni, nagy északi kortársához, Kirkegaardhoz hasonlóan atyja iránt érzett igen meleg és tisztelettel teljes vonzódást. Ez már. eddig is kitűnt idézett naplórészletéből, de bizonyságul még egy kedves naplórészt idézek. 1828. március 30.-án a Templomban I. Kor. 15;54—57-ről prédikált a pap: »Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?« Az igehirdetéstől indíttatva kimegy a temetőbe, járkál a sírok között s végül megáll édesatyja sírja előtt. Este pedig a következőket írja naplójába: »Megfordultam és egy fiatal, nyáron meglehetősen árnyékos fa előtt álltam, melyhez hozzá tudtam támaszkodni, ha az állás nehezemre esett. Jó atyám sírját árnyékolta be, a megboldogultét, aki szeretett engem, aki szeretett minket és akit viszontlátunk. Ki tudom-e fejezni érzéseimet? Soha! De ez sem fájda-