Evangélikus Theologia 1948. 2.szám.
DR. H. GAUDY LÁSZLÓ: Néhány fejezet az igehirdetés elméletéből.
teni az embert, mint az igehirdetés. A lelkésznek pedig ebben a reszben van alkalma arra, hogy szolgálatának nélkülözhetetlen voltát még a gyülekezet kételkedő tagjai előtt is bizonyossá tegye. A beszéd sorsát lehet, hogy legtöbb esetben ez a rész dönti «el. Ezért, ha nem is a mondanivalóival s nem is túldimenzionált deklamálásával, de a gyülekezetet egybeforrasztó szeretet tüzével kell hatnia. Hazug és álpáthosz itt a szívtelen és lelketlen igehirdetőket nem segíti. Az igehirdető sírása éppúgy semmit ér, mint a gyülekezet zokogása semmitmondó. Inkább a gyülekezet meghatott áhítatát kell elérni. Itt kell feloldani a gyülekezet feszült hallgató izgalmát a boldogság élményé'nek kiváltásával. Nyugalmi békességes csendben kell minden egyes lélekben lerögzíteni a teljesen kimerített textus gondolatait. Örüljön az igehirdető, hogy kibeszélhette magái s a lelkész öröme zavartalan visszhangot keltsen az egész gyülekezetben. 10. A beszéd záróakkordjai. A »nagy mű« befejeztetvén, a befejezés nem lehet egyéb, mint összefoglalás. Ez az összefoglalás csak tanítás formájában történhetik, tehát' a befejezés a beszéd menetén végigvonult gondolatok rekapitulálása. Az egyházi beszéd öt részének külön külön fejezeteiből egv-két jellegzetes mondatot választ ki az igehirdető, vagy fogalmaz meg epigrammaszerűen. Természetesen szerencsés kézzel kell kiválogatni a megfelelő gondolatokat és kifejezéseket. Nem való ide az eddigi igehirdetés gyakorlatából ismert magas hangulatokat kiváltó költői ditiramb!us. A mi elgondolásunk szerint az eddigi rendszer csak ezt a befejezést tűri meg. S mert a befejezés néhány mondata tanítás, beemlékezésre alkalmas mondatokat kell szerkeszteni. Ezek a mondatok a megértés és a megtanulhatás szempontjai szerint fogalmazandók meg s így az utolsó sorok egyszerű igénytelenségei megadják az igehirdetőnek a lehetőséget éppenúgv, mint a gyülekezetnek arra, hogy az igehirdetés után következő főimához megfelelő legyen az átmenet. Mivel az igehirdető imádkozik prédikációja után, a beszéd utolsó szavai már erre való te kintettel nagy műgonddal kell elkészüljenek. Az igehirdető egyszerre foglalja össze tanításait és különös felhívás nélkül készíti elő magát és gyülekezetét arra, aminek a főimádságban elkövetkezni kell. AZÍ így leegyszerűsített és célszerüsített befejezés zökkenésmentesen viszi át, úgy a lelkészt, mint a gyülekezetet a főimádság hangulatára. A befejezés már kiváltja a szent elcsendesedést. s az imádságra való áhitozást. Ez azt is jelenti, hogy így la gyülekezet maga viszi Isten elé taz egyházi beszédet, várván tőle annak megítélését. De másrészt így ezzel a befejezéssel, ahogy megszentelt áhítattal imádságba csendül bele a beszéd ámenje, már maga a beszédl is szentebbnek ítéltetik, mint minden eddigi egyházi beszéd. Vakmerő vállalkozásnak látszik ez a hangulati beállítás, viszont nagyban hasonlít Jákób éjszakai küzdelméhez Azzal .fejeztetik be a beszéd: hogy ; úgy a gyülekezet, mint az igehirdető áldást és megszentelést kéri a beszédre. Igv válik a befejező néhány sor ininden teátrális effektus nélkül
