Evangélikus Theologia 1947. 7.szám.

Tájékoztató - MOLLAND EINAR: A norvégiai evangélikus egyház története a német megszállás alatt. I. Norvégia egyháza 1940 — 1944 (folyt.) II. Norvégia egyháza 1944-1945.

1942 húsvétja óta megszűnt a norvég egyház állami jellege és szabadegyházzá lett, de továbbra is népegyház maradt. A gyermekkeres'ztségre épített és minden megkeresztelt norvéget tagjának tekintett, amig az ki nem lépett önként az egyházból. Még a Nemzeti Összefogás tagjai is, akik a pártjelvényt hordták kabátjukon, természetesen jogosultak voltak az istentiszteleteken a szentségekhez járulni s ezt nem ritkán meg is tették. Tehát nem volt politikai egyház. Ezzel szemben megtörtént egyszer Bergenben, hogy egy lelkész az Úrvacsora kiosztásánál kihagyott egy embert, akit egy jogtalanul kinevezett püspök ordináll. Itt olyan esetről van szó ugyanis, amelyik megtörte egyházunk rendjét. Alkotmányában egyházunk, a hivatalról való lemondás után egészen independentíszlikus jellegű volt; minden gyülekezet teljesen független volt. Közigazgatási, vagy egyházjogi szerve nem volt, csupán a közös hit, tanítás, hitvallás, liturgia, lélek — valamint a lemondatott püspökökhöz való lojalitás egyesítette őket. A hivatalokról való lemondás után Quislingnek, mint „az egyház fejének" igen sürgős lett a dolgai Április 7-én három „törvényt" hozott. Az első által egy új egyházkerületet, S s k i e n i püspökséget alkotta meg, a második által újonnan szabályozta a püspökök kinevezését, a harmadikkal pedig lehetőséget adott „minősített laikusok" részére, hogy theologiai szigorlat és gyakorlati theologiai vizsga nélkül lelki-hivatalt viseljenek. Úgyanazon a napon felállította az „egyházi tanácsgyűlés"-t, amelynek a régebbi püspöki értekezletet kellett volna pótolnia; ezt a gyűlést a miniszterelnöknek kellett volna vezetni- s rajta kívül a püspökök, ,a kultuszminiszter és az egyházi ,ügyek osztályvezetője lettek volna .tagjai. Hogy az államegyházból való .tömeges kilépéseket megakadályozza, iáprilis 16-án a kilépést szabályozó (dissenter) törvényt „ideiglenesen" megváltoztatta: a kilépés csak akkor lett volna érvényes, ha azt iegy „illetékes püspök" is aláírja. Eddig (volt lehetőség a szabad kilépésre, de senki sem gondolt a kilépés bejelentéséie, ,aki ismerte a helyzetet. Az (egyháznak az államtól való elválasztása hiszen rendeződött már, más módon. Az (április 8-i napisajtóban hosszú cikk jelent meg a miniszterelnök tollából pártja és az egyház egymáshoz való viszonyának kérdésében. Azokról a lelkészekről, akik lemondtak hivatalukról, ezt írja: „Ezeket minden teketória nélkül (sic) úgy kell kezelni, amilyenek: csalókként és árulókként:" Következő nap, április 9-én minden államtól kinevezett pap (738 az ezeregynéhányból, több oldalas sürgőstávirat-ot kapott a kultuszminisztérium aláírásával, amelyet azonI bau egészen biztosan maga Quisling írt és küldött el. A távirat utalt Quisling újságcikkére, világos szavakkal megtiltotta a lelkészeknek, hogy lelkiismereti okokra hivatkozzanak a hivatalukban való továbbszolgálás kérdésében és kijelentette, hogy a Csel. 4,19-re való hivatkozás teljesen téves. A hivatalról való lemondást „Norvégia szabadsága és önállósága elleni lázadásnak" bélyegezte és megfenyegette őket, hogy ezért büntetést fognak kapni. A törvény sok esztendei fegyházbüntetést vagy halálbüntetést ír elő lázadás büntetésére. Arra kellett elkészülni, Quisling néhány lelkészt kivégeztet, hogy a többieket visszakényszerítse hivatalukba. Azok a lelkészek, akik nem vonják vissza táviratilag a minisztériumban lemondásukat április 11-én 14 óráig, — folytatja a távirat — legyenek elkészülve, hogy egy héten belül el kell hagyniok területüket. A „terület" szót, amely ismeretlen a norvég egyházjogban, bizonyára azért választották, hogy megakadályozzák a városi lelkészeket abban, hogy elköltözésüket egymás közötti lakáscserével megoldhassák és így tovább folytathassák munkájukat gyülekezeteikben. Szombaton, április 11-én ideges volt a hangulat a kultuszminisztériumban, amikor az óramutató 14 órához közeledett. Ugyanis 'egyetlen egy válasz sem érkezett. Küldöncöt küldtek a távirdahivatalba, hogy nem szabotálja-e valamelyik távírász a táviratok továbbítását azok elrejtésével. De így sem találtak egyetlen táviratot sem. összesen két lelkész volt a 700 között, akiket sikerült megfélemlíteni és a lemondás visszavonására késztetni. Ezzel szemben a minisztérium ezekben a napoklxm más táviratokat kapott, ezek újabb lelkészek lemondását jelentették. Egyik közülük egy Finmark megyei gyülekezeti lelkész olyan messze északon lakott, hogy az „Égy-