Evangélikus Őrálló, 1918 (14. évfolyam)
1918-06-13 / 24-25. szám
1918 Hisz ők uannak elsősorban hiuatua, a megtorló eljárásnak hiuatalból ualó meginditásának tndituányozására, — hogy ekként az egyházközségek alkotmányos jogait megőrizzék, s uiszont a uálasztások szabályszerű lebonyolításának lehetóué tételéuel, azok tisztaságát, és igy a uélemények ualódi megnyiluánulását biztositsák. A püspökre, a kerületi uagy egyetemes felügyelőre nem lehet közömbös, hogy alakult ki a nekik jutott többség. — mert ezen diszes állások csak akkor tölthetők be önérzettel, ha azok forrása minden uiszonylatban kristálytiszta. Különösen hangsúlyozzuk azokban, hogy a fentebb köruonalazott eljárásnak, az E. A. 324 §alapján kell megindulnia, mert az ilyen uérbe uágó és alkotmányunkat sárba tipró mulasztásokat Írásbeli megintéssel uagy 100 K-ig terjedhető pénzbírság kiszabásáual, egyszóual E. A. 328 §-ának alkalmazásáual elintézettnek nem tekinthetjük. Ha pedig a tisztelt Méltóságos Urak mégis elszunditottak uolna, sziues figyelmükbe ajánljuk Báró Prónay Dezsőnk arany mondását: „Addig kell eltáuozni, mig az álmosság esak környékez, s nem akkor, mikor már elaludtunk, s felköltenek az eltáuozásra 1" Egyébként béke uelünk !!! Az a szegény Luthertarsaság. Megszoktam ugyan már a uilágot Demokritareezal nézni, de azért időnként mégis fájdalmasan rezdül meg sziuem, a mikor azt látom, hogy mi magunk miként oltogatjuk ki azokat a tüzeket, a melyeknek egyházunkat s sziueinket kellene melegiteniök. Csodálatos jelenség, hogy a ki a mi egyik legszebb hiuatásu intézményünknek: « Luthertársaságnak büuköpébe kerül s érette töpreng és dolgozik, az ezért rendszerint nem esak hogy elismerést nem arat, de sőt örülhet, ha onnan ép bőrrel menekül s nem szedik le róla még a kereszttüzet is. Folyton kritizáljuk, folyton ránezigáljuk ezt a társaságot s nem épen az euangéliom tintájába mártott tollal, s nem keuésbé azokat, a kik ualamely alakban szolgálatába szegődnek. A mikor hajdan még én uoltam e társaság egyik legigénytelenebb munkása, mint kis lapjának a szerkesztője, én jltam céltáblája ottan a különféle oldalról jöugsfnyilaknak ; és hát kitűnt az éuek hosszú soráfi, hogy épen az én időmben uolt e kicsi lapnak a legtöbb előfizetője, jólehet e lap akkoriban még nagyon szerény anyagi eszközökkel rendelkezett, és később kitűnt az is, hogy mások sem tudtak csodákat tenni, sőt hogy a „Családi Lap" lassanként ki is mult szegény. (Hej pedig de meg fogja egyszer keserülni egyházunk ezt a sok mindenféle kimulni-engedést!) Sőt touább megyek, nem is igen lesz nekünk egyhamar számba uehető lapunk és irodalmunk, mert az euangelikus iróembernek borzasztó sok akadálylyal kell küzdenie, s ha ualamelyikben uan is hiuatottság arra, hogy az irodalmi létrán feljebb hágjon, útközben segitjük őt lerántani, elkeduetleniteni, agyonütni. Ez a mi egyik nagy hibánk, a mely hiba átplántálódik a Luthertársaság életébe is s akadályozza annak fejlődését s akcióképességét. Minden Luthertársasági gyűlésen azt hallom az unalomig, a uezetőség szemére lobbantani: „miért nem adja ki ezt és amazt!? Ez sincs nekünk, amaz sincs!" Igaz. De hát nem lehetne-e az ilyeneket gyakran ismételgető uraktól azt is uiszont megkérdezni: „Hát miért nem Írjátok meg, ha annyira érzitek a szükségét?"' Mert csak ha megíródnék és ki nem adódnék ualami, akkor uolna igazán joga bárkinek is a Luthertársaságot okolni. Mert hát a Luthertársaság nem ész-kölcsönző intézet, hanem csak kiadója a már megléuő ész produktumainak. S tudtommal mindig sziuesen ragadta meg az alkalmat a kritikát megálló müuek kiadására. Nagy port uert közöttünk s még ma is élénk uita tárgyát képezi a Luthertársaságnak a mult éui közgyűlése. No aki ezt a gyűlést uégignézte, az ugyan nem foghatta ránk az Írásnak azt a megjegyzését, hogy „az apostolok egy akarattal együtt ualának". Csak azt resteltem legjobban, hogy egynéhány úrinő is beuetődött a karzatra, bizonyára épülni s gyönyörködni akartak a szeretet apostolainak épületes beszédjén s egymás iránt ualó gyöngéd érzelmein. . . . Szegények ! . . . Ha még ebből az esetből sem okul a Lutheránia, akkor igazán megérdemli, hogy az utolsó helyre kerüljön a felekezetek között, a mely helytől már, sajnos, nem is áll nagyon messze. Ezt siró lélekkel mondom. — Szó sincs róla, történtek ezen a gyűlésen hibák, de nem olyanok, hogy azért mindent fejtetőre kellett uolna állítani. Szóhoz ottan csak nagyon keués ember jutott, mert hát a szólásszabadságot egyesek egészen magoknak sajátították ki. Érdekes az nagyon, hogy egyes urak szinte élethiuatásuknak tekintik azt, hogy másokat folyton persifláljanak, piszkáljanak és ha aztán egy-egy sodrától kihozott lélek itt-ott uisszaesattint, akkor aztán se uége se hoszsza a személyes kérdéseknek. . . . Egy kis belátást kérek, uraim ! Tételezzék fel rólunk, hogy mi megtudjuk külömböztetni mi a Luthertársaság érdekében ualó jogos felszólalás és mi az üstökénél fogua előráneigálás, bakafántoskodás. És