Evangélikus Őrálló, 1917 (13. évfolyam)

1917-05-05 / 18. szám

1M7 EVAHGELI MUS "ŐRÁLLÓ 139 csolatok, melyeken keresztül népünk lelke és egyházunk géniusza erőt és hatást cserélt s merő politikátlanságból, valamint a mi segitő alapjaink egységes célba állításának hijján engedtük, hogy egy-egy elemi iskolánk feladásával feladjunk egy-egy hasznos bástyát a felekezetközi, sokszor kevés aeszthetikáju sakkjátékban. Ezzel szemben szemünk fényének, diesekedésünknek találtuk középiskoláinkat, azoknak is humanisztikus nevelést nyújtó fajtáit, a gimnáziumokat, melyeknek államosításával — ez meggyőződésem — hasonlíthatatlanul kisebb veszteség háramlott volna reánk. Most, mert korunk a maga reszketés nélküli ujjmutatásával a női leiekben rejlő nemes és friss eleven erők megbecsülésére, értékelésére tanít, mikor ez erőkre vár a sok elfogyott férfi munkaerő pótlása, nekünk, azzal a lendületességgel és rugékonysággal, mely egyházunk szellemét jellemzi, rá kell térnünk iskolapolitikánk e e feminista részletére. Közeleguén a mi 'számonkérő évfordulónk, keressük a protestantizmus lényegét, azt az elvet, mely egyházunk minden életnyilvánulásán, történeti fejlődésén, múltja dicsőségén és gyászán s jövője derűjén keresztül állandó és változhatlan súlyponttá marad e folytonosan élő, tehát mindig mozgó szellemi közösségnek. Ez elv nem lehet más, mint a tökéletesség utján való folytonos haladás, tehát a változott viszonyok között mindig a megfelelő lépésben megnyilatkozó céltudatosság. Ha mi uilágosan látjuk, hogy egyházunknak célja a szellemileg szabad és az istenfiuság öntudatát bíró egyéniségek nevelése s ez egyéniségek révén áthatása az emberiség egyetemének, e nagy és egyetlen lerögzített cél szilárd tudata mellett lehet, sőt kell uj vonalakra, uj menetirányokra térnünk. Nem tudok visszadöbbenni annak elképzelésétől, sőt i(t a sajtó nagy nyilvánossága előtt teszek vallást arról, hogy az az én kedvenc elgondolásom, hogy egyházunk a praktikusság kegyelmi ajándékával megáldott egyházunk női kereskedelmi és gazdasági, valamint ipari iskolák fenntartásáual fog uj érszálakat nyerni, melyekkel népünk boldogítása révén friss vért fog szívni ma — ugy mondott — gyengülő, hüdéses tagjaiba. Amikor a praktikus paedagógia hadat üzen a szobatudósokat nevelő, klasszikus műveltségre, de kevés életrevalóságra nevelő gimnaziális iskolarendszer ellen s mikor a felocsúdó és az önálló egzisztenciára vágyódó nők a tudományt önmagáért-müvelés nevelési ideálja helyett a kenyérszerzés, a hasznos és hasznosító kenyérszerzés praktikus igényével zörgetnek az iskolák kapuin, egyházunknak oda kell állania ez igények elé nem összevont szemöldökkel, hanem kitárt karokkal, megértéssel, haladni és mozdulni akarással. Mozduljunk hát. Valamikor őseink, azok a felvidéki evangélikus nemesek, kiknek emléke áldott szent örökségünk, dacolva a hatalommal és a mostoha körülményekkel, meguetették alapját az eperjesi kollégiumnak, mert kellett nekik s a fiaiknak, mi is fejenkénti önként vállalandó adóval lépjünk az ősi fellobogó lángú oltárhoz . . . Uj neueket várunk a báró Solymosyé mögé. Nem filléreskedő koldüsjótékonyságot,* hanem nagy, terhet 'vállaló, komoly áldozatkészséget. Gyermekeink, leányaink sorsa s egyházunk nagysága indítson cselekedetre. így, de csakis igy meglesfe az az evangélikus leánynevelő. Mikor annak kapuja megnyílik, megnyílik az ut a mi gyarapodásunk felé. — szikla — Háborús segelvflnk felosztäsäkoz. Az Evang. Őrálló f. é. 10. számában megjelent a sokak által várva várt háborús segélyünkről szóló híradás, fí kiutalt segély elég tekintélyes, de a forrás, á melyből származik, szerintem olyan, hogy önérzetem ellene tiltakozik, miért is ebből a háborús segélyből nem kérek. A segélyt az Orsz. Hadsegélyző Hivatal folyósítja az evang. lelkészek számára abból a pénzből, mit mi lelkészek a hadsegélyző altruisztikus hivatására való tekintetből kisebb-nagyobb összegekből különféle kelendő s nem kelendő cikkek árusításával segítettünk összehordani. Nem tudom összeegyeztetni a mi önzetlen fáradozásunkat azzal a gondolattal, hogy mi lelkészek ilyen tekintélyes összeget vonjunk el fáradozásunk fejében a hadsegélyzőtől. Nem is csodálkozom azon, hogy egyes körök épen e miatt azzal vádolnak bennünket, mintha mi is azt az elvet vallanók: „Peeunia non olet." Igaz, hogy a Hadsegélyző Hiuatal a prot. lelkészek támogatását is kiuatásának tarthatja, mert célja oly általánosságban van köruonalozva, hogy abba mindenkinek segélyezése elfér, a ki a háború folytán valamelyes kárt vagy hiányt szenved, de nem hiszem, hogy az ev. lelkészek olyan nagy száma, mint a milyen a mult évben is kapott háborús segélyt, igazán rászorulna erre, s hogy indokolt volna az a versengés, mit a m. é. kiosztás alkalmával tapasztalhattunk. Ezért más megítélés alá esnék, ha a kormány az államsegélynek e célra felemelésével