Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-03-25 / 13. szám

98 koznak egy sejtésben: hátha épp ez fogja kitéríteni útjából azt a gyilkos golyót. Érdekes. Egy uj vértezet jött divatba: az arcképek, imakönyvek, bibliák, emlékérmek és „szentelt" amulettek páncélja, fí „hátha ez ment meg." Ami a lélek megmentésének volna eszköze, ^z imakönyv, a keménykötésű biblia, a test páncéljává, fétissé, varázsszerré lón. Olykor nem a szellem, a lélek keres bennük vértezetet a halálfélelem ellen, az Istentől eltántorodás kísértése ellen, hanem a test egy pár négyzetcentiméternyi golyóbiztos fedezéket. Így van ez! Ez a boszorkányosan kicsúfoló gyakorlat megtanít a mi vallásunk felséges igazságainak, ezeknek a még mindig elméleti igazságoknak a tulmagasságára. De tegyünk valamit. Ha divattá lett az érmeviselés, ha alig van civilruhás ember is, ki legalább az „aranyat vasért," vagy a „nemzeti áldozatkészség" jelvényeit ne viselné kabátja kihajtókáján, ám számoljunk vele. Ha jelvényei vannak a külömböző korporációknak, ne hagyjuk, hogy a mi fiaink és leányaink idegen jelvényeket viselve az idegen szellem atmoszférájába jussanak. Ha a jelvényekkel, érmekkel az egy vonalon haladók jelt adnak egymásnak, ám adjunk jelvényt a mi seregünkhöz tartozóknak is. Ez a legtermészetesebb ellenszer. A homöopatikus kura. A milyen szép, Ízléses és egyben a felekezeti öntudatu impulzust adó a Luther-gyürük viselése az „Erős várunk az Ur Isten" körirattal, épp olyan lehet a konfirmációi emlékérmeké is. fíz idegen, sőt ellenlábas felekezet érmei helyett legalább a magunk emlékeivel beszélő Lutherérmek álljanak az amulett-divatot hajszoló híveink rendelkezésére. Ezzel nem leszünk hűtlenek egyházunk nemes hagyományaihoz, nem ahhoz a belső, protestáló- a keresztyénség szent tiszta világába is benyomult babonakultusz ellen hadat-uiselő szellemhez, mely — mint oltártüz — égve él a mi szentélyeinkben. Luther nem a templomokat ékességeiktől megfosztó puritánizmus elve szerint cselekedett, midőn a középkori templomoknak a komoly, építő és művészi értékű belső díszeit meghagyta. Az adiaforon, a lényegtelen ma sem helyezhető a lényeges elé. Az a kérdés: van-e akkora erőnk, hogy népünket, a lelkét kiszabadítsuk a divat vonzó erejével fellépő amulett-kultusz szálaiból? Az a kérdés, hogy a szószékeinket állitsuk-e, a sajtónkat (ezt a kis kaliberű sajtót) guritsuk-e ez áramlat elébe más, komolyabb, nagyobb teendő hijján ? Vagy pedig a felébredt igényeknek adjunk a mi asztalunkról táplálékot, mely nem mérgez legalább, sőt — ug erösit. Ez a leglogikusabb ellenintézkedés. Várom a „puritánok" szavait. Csak egyet még. Az ügy inkább üzleti, mint hitelvi. Mig elvi vitázások izgalmában égünk, a poros, zajos karaván, az élet halad. Reklámot csapunk az ékszerészeknek. Ma divatkérdésekkel ne foglalkozzunk érdemükön felüli fontosságot tulajdonítva nekik. Ennyit is soknak tartok erről. .. , fí gádorosi eset, Ikafaluy László Ákos és a szentesi béres, uagy a felügyelő ur kocsisa. Üdvözlöm az „Őrállót", nemes szerkesztőjét, bátor, hitvalló gárdáját! Végre olyan hang, amilyent régen vártunk! Nem bántó, sértő, okvetetlenkedő, de nyilt, önérzetes, szilárd. Olyan, amilyennek minden ev. lelkésznek kellene lennie — , ha lehetne. Mert nem igen lehet! És ezért is került ez a talán kissé furcsán hangzó cim soraim élére, flzért, mert száz ok is van, ami gátol és ezek között nem a legkisebb a gond. Jól esik, szinte öröm ^hát minden olyan betű, gondolat, esemény, , amely a *mi gondjainkkal foglalkozik. Nem kendőzkodik, de őszintén tárja fel az evang. lelkészek sorsát, helyzetét. Különösen megnyugtató, hogy az Őrálló hasábjairól hangzanak komoly, megfontolt szavak, mert ugy látom, hogy ezzel a lelkészek megélhetésért való sóhajtozása, — ha küzdelemmé válik is, — helyes útra tért. Nem kissebbités, illetőleg más lapok, vagy hiuatott testvérek eddigi dicséretes munkálkodásának fel sem uevése ez. Azt akarom csak megállapítani, hogy már régebben is azoknak kellett volna elsőknek lenni a porondon magunk közül is, akiket legkevésbbé terhel az anyagi gond . . . Nekünk a „dus javadalmazásu" lelkészeknek, akik átusztuk már a nyomor tengerét és stallumunkat élvezve igazán mérlegelhetjük testvéreinknek fojtogató szorongatottságát, kinos helyzetét, s szólhatunk őszi ítén, igazán, és ami fő, annak a vádja nélkül, hogy hazabeszélünk. Mert igazán a végsőkig juthattak ők, a szegények, a kongruások, a gyermekekkel megáldottak. Elkeseredésük sohase lehetne akkora és olyan,— akárhogy törne is ki, — amit meg ne értenék és igaz ne lenne. Amit jogossá ne tenne az átszenvedett inség, — különösen a lelki kin. Az apának, a férjnek, az embernek a kinja, aki épen ember és hivatalos méltóságának büszke