Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-10-28 / 44. szám

356 1316 tor leszek megismételni mindazt önmagam, ami terhemre Íratott, s amiért uallató-székre kerültem. — Uallató és ítélő bírám az Egyházi Élet szerkesztője, aki, mint ismételten velem való foglalkozásából kitűnik, szívesen kikiáltana eretnekké. Legutóbb : a dunáninneni lelkészértekezleten tartott fölolvasásom (A lelkipásztorkodás főbb teendői a háború után) szolgált neki alkalmul arrahogy elmondhassa fixa ideáját: „fl szerző keresztyénségének forrása nem a bibliai Krisztus, hanem Ady Endre. Ez nagy eltévelyedés. Ha a szerző az írás olvasására akkora lelkesedést és időt fordít, mint Ady költészetének tanulmányozására, akkor álláspontjának ferdeségéről és veszedelmes voltáról meg fog győződni. A mi szabaditónk Krisztus a megfeszített és föltámasztott Ur, Nagy Lajos-testvérünk számára nem." stb. stb. Hogy a mi egyházi életünkben emberekről, lelkiismeretbeli meggyőződésekről mily hamis hangon beszélnek, elmondott igéket hogy ferdítenek el, tényeket, eseményeket szánt szándékkal mint másítanak meg, s ily akna munkával hogy akarnak egyházi életet munkálni és teremteni, annak megvilágítására, — amely egyszersmind azt is igazolja, hogy kicsoda az én Szabaditóm — legyen szabad a rossz májuak uallatószékéről, e lap hasábjain inkriminált fölolvasásomból az alábbi részletet megismételni szószerint: „Hogy a jövő uj célokat, uj munkásságot, változott formákat és változott tartalmat követel mindenkitől, azt jóformán sejteni véli mindenki. — Nincs is intézmény, társulati forma, vagy irány, amely ne foglalkoznék a jövő alakulásaival s amely nem azt tartaná legfontosabb kérdésének, mit követel tőle a jövendő, amikor a béke újra honos lesz, s leláncolt, rejtett erők törnek a küzdőtérre, hogy a véres harcok elülte után uj harcot kezdjenek a jöuő kialakulása jegyében. Mi, mint a szellemi kulturális és lelkiélet jelentékeny, mozgató tényezői sem zárkózhatunk el a kérdés elől, de ha még el akarnánk is zárkózni, akkor is, hívatlanul is elibénk tárul a kérdés, hogy nekünk, lelkipásztoroknak mi lesz a legfőbb teendőnk, mit kell cselekednünk a háború után?! Én, mikor a jelen élet látható s a jöuő élet bontakozó perspektíváit szemlélem s mikor látom a nagy készülődéseket, türőeködéseket s hallom uj elvek, uj irányok, uj alakulatok hangoztatását a társadalmi és a nemzeti élet minden fáz/sán, s mikor komoly, meghitt, elmélyedt órákon fölmerül lelkemben a kérdés: mit kell cselekednem, nehünh, lelkipásztoroknak mit kell cselekednünk, fldy Endrének, e sokaktól meg nem értett poétának sorai jutnak eszembe, amikor azt mondja : „Uj gondolat nekem nem uj, régiek temetője." Mert én ugy gondolom, hogy kereshetnek, kutathatnak irányokat, ujakat a gazdasági, a kulturális élet minden fokán, nekünk azonban lelkipásztoroknak meg kell maradnunk törekvéseinkben, irányunkban, munkásságunkban, sikereinkben a szó szoros, régi ethimológiai értelmezésénél: nehünh a lelheh pásztorának kell lenni és maradni. Mi legyünk ama jó pásztorok. De valóban pásztorok. Akiknek közük van a nyájhoz, s akikhez köze van a nyájnak, és ne fizetett rossz cselédek, akik az ímmel-ámmal tett munkát csak azért végzik, mert máskép gazdájuk elűzné. Uj gondolat ne legyen előttünk uj, esak régiek temetője. Ne legyen nekünk uj kötelességünk, uj törekvésünk se, esak amit régen, két ezer évvel ezelőtt, az az egyszerű vándorpróféta, kinek még fejét sem volt hová lehajtani — a hálójától elhívott Péternek adott cél és programm gyanánt: lelkekre, emberekre halászni; Ássuk ki sírjukból a régi, elhantolt igéket, s tegyük azokat életcéllá, apostoli élethivatássá. Mert azt hiszem, senki előtt sem mondok ujat, amikor azt vallom, hogy e világháború lezajlása után az embereket Krisztus Evangéliumának, amely pedig áz Ut, az Élet, és az Igazság a mi számunkra, újra meg kell nyerni. Mert megcsalhatott egyeseket, százakat, ezereket az a kezdetben oly sokat hangoztatott jelenség — amelynek hinni én már akkor nem tudtam — hogy az emberek idehaza a háború hatása alatt templomjárókká, s igy vallásosakká lettek, a harctéren meg a küzdő katonák legféltettebb kincse a kis imakönyv, vagy a kis amulett, amit szivük fölött hordoztak, ez optimista felfogást meghazudtolja a néplélek, amely belefáradt az imádkozásba. A sok panasz, amely belefáradt az imádkozásba, a sok panasz, amely újból üres templomokról beszél, s a harctérről megjötteknek megdöbbentően őszinte, vagy cinikus beszéde, hogy nincs Isten, mert ha uolna, mindaz, ami történik nem történhetne s hogy a marsoló katonák, ha útfélen Krisztus képet látnak, amelynek láttára azelőtt babonásan billentették meg kalapjaik szélét, azt most kőuel dobálják, s pajkos gyerkőe módra megcsúfolják. Pedig a kő, a csúfság nem az anyagnak szól, hanem az Eszmének, a golgothai keresztnek, uagy ami egy : a mi töuissel koszorúzott s akkor is megcsúfolt Mesterünknek, Krisztusunknak. — Mert ha uannak is, akik a harcot meghareolua hitüket megtartották, a nagy általánosságban mégis kimondhatjuk, hogy a háborúba kényszeritett kultur-