Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-10-28 / 44. szám

'1816 EVANGELIKUS - ŐRÁLLÓ 357 ember lelki életében, világnézetében nagy átalakulások, furcsa eltolódások mentek végbe. Erős nagy karcok, véres tragédiák játszódnak le nemcsak a térképen is megjelölhető szintereken, de talán még erősebbek és még véresebbek az érző és vérző ember bensejében, amely harcok közepette az egykor imádságos ajak;,is tévesztve mondja, s hiteroppanva keveri az imádság szavait: „Mi atyánk Isten, Isten, isten, Ki uagy a Szentség és az Oltár, Mi atyánk Isten, Ki uagy, Ki uagy, jaj nem tudom már, nem tudom már." (Gyóni G.) Vérfoltok, lélekfájások tapadnak e sorokhoz, amelyek annyi sok-sok, millió és millió szilánkra tépett, hiteroppant léleknek hü lenyomatai. Ezeket a lélekszilánkokat hálóba szedni, az Élet vizében megfürdetni, ujjászülni, az Istenben régi, bizó, nagy hitükkel visszavezetni, ez képezheti a lelki pásztorkodás legelső és legfőbb teendőit a háború után. Legyen minden lelkipásztor ezeknek a megtorpant, mélységekbe zuhant lelkeknek jó pásztora, aki hallatja hivó szavát, aki kész mindenre: szakadékokat megjárni, mélységekbe alászállani, csakhogy elveszett juhait megtalálja. S hogy kiki mi módon, milyen eszközökkel érheti el ezt, azt mindenkinek a helyzet diktálja, a fő, hogy a lélek kész, hivatott és fogékony legyen. Egyet azonban, mint általános szükségletet és fontos teendőt ki kell emelni és ez az: hogy annak a hivó szónak, amit a létekszilánkok felé kiáltunk, az Isten nevétől, az Isten eszmétől tisztán kell csendülnie, flz Isten fogalmat meg kell tisztitanunk olyan vonásoktól, amelyek diszharmóniát keltenek az Isten képen s amelyek megzavarják a világnézet egységét. Ne uj igazságot, ne uj gondolatot hozzunk be az Isten fogalmába, esak a régiek temetőjét ássuk ki, esak az Evangéliumok Istenét akarjuk meglátni, megszeretni, átélni és világgá kiáltani s akkor az Isten-fogalom nem szül hitetlenséget s nem lesz annyi zűrzavaros világ és életfölfogásnak melegágya s annyi szerencsétlen ember megszülője. Harmóniát az Isteneszmében, harmóniát az Isten eszmén alapuló világfölfogásban, s ami diszharmónia lesz mégis az életben, akkor mindenki tugja majd, hogy azt az emberi szcbad akaratból fejlő önzés, kapzsiság és tulkapás okozta és nem az Isten. Próféták ezrével támadnak a magyar Izraelban a háború lezajlása után, mindegyik kiált, mindegyik toborozni akar majd, s a vallásnak lesznek majd esküdt ellenségei, megjelennek a farkasok is, legyünk azért jó pásztorok, ne engedjük, hogy egy is ne hallgasson a mi kiáltó szavunkra. Nevezzük azután a mi hivó szavunkat belmissziónak, vagy kura pastoralisnak, vagy egyszerűen nyájas beszélgetésnek, csak hálónk ne maradjon üresen, stb. stb. stb. Folytathatnám még tovább is Írásomat. De ugy vélem, hogy védő beszédem tónusa és szelleme minden józan és becsületes gondolkozót meggyőz arról, hogy az Egyházi Élet vezetőjével ab ovo a rosszmájúság iratta kipellengérezni akaró sorait, kritikáját. És ha már mindezek dacára is Ady Endrét tette meg az én Urammá, Istenemmé, üzenem neki a vallató székről, Ady Endre igéivel: „Az én lelkem az én Istenemé, s az én Istenem az én lelkemé." Nagyon távol áll mindkettőtől az Egyházi Élet szerkesztője, hagyjon hát békét is azoknak. Qyuró, október hava Nagy Bajos. Egy röpiratról. Mikor e sorokat irom ajkam megrándul a sirni, az örömben-meghatottságban sirni akarástól. Két darab négy oldalas füzetke került hozzám. Ez a cimük: „Előre." Egy levél kíséretében, melynek minden sora az önzetlen munkára mindig kész, megihletett lélek megnyilatkozása. „Két, a névtelenség homályában maradni akaró, Isten országától hevülő lelkű ifjú ember fordult hozzám nem régiben s a mellékelt két röpiratot azzal a kéréssel küldte meg nekem, hogy nyomassam ki azokat." . . . „Az első két szám 10,000—10,000 példányban való ktnyomatásának költségét az illetők a saját, nem igen duzzadó pénztárcájukból mindjárt kezemhez juttatták', . . . Ez van a levélben. Ma, amikor a háború vértengere partjain aranyakra halászó uzsorások vityorgása idézi föl minden felháborodásunkat, mikor keserűen már-már'kételkedni kezdtünk: van-e még önzetlenség az emberekben, egy más világról ide dobott s annak a más világnak illalát, levegőjét magával hozott fehér virágoknak látom e röpiratokat s e levelet. A lelkek megértik, megismerik s megszeretik egymást — néutelenül is. Legyenek áldva, akik ezt csinálják. Olvasom a röpiratokat. A lélek, mely egymás mellé rótta a betűket, a milliók, a küzdő és bűnhődő milliók nagy szeretetét üzeni e sorokban. Valami szent melegség árad belőlük. Szinte magába szivja, beleheli lelkem e melegséget. Valahol egy betegségtől, vagy fáradságtól kórházi kemény vánkosra hanyatlott hős kezébe veszi e lapokat, megérzi rajtuk a lelket, mely rájuk lehelte magát. Szavai egyszerűek, mint az