Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-10-07 / 41. szám

1916 zolt zsinati tagoknak jelenti ki; ellenben Beyer Teofil, minthogy a megbizó levélül szolgáló jegyzőkönyvi kivonat nincs szabályszerűen kiállítva ezidőszerint nem igazolható. Dr. Zsilinszky Mihály és Szentiványi Árpád hozzászólása után Elnök Beyer Teofilt a hiányok pótlására szólitja fel. Ezután következett a napi rend, t. i. a zsinat berekesztésére vonatkozó inditvány és erre vonatkozó határozat hozatala. Elnök felkéri Gyurátz Ferenc püspököt, hogy inditvány át olvassa fel. Gyurátz Ferenc püspök indítványa: „fi magyarhoni evangelikus egyetemes egyházunk által a zsinattartáshoz kért királyi engedély alapján az egyházi törvényhozó testület üléseit 1913. december hó 8-án nyitotta meg Budapesten. A törvényjavaslatok elkészítésére a bizottságokat megállapította, s ezek a javaslatokat az 1914-ik év első felében elkészíttették. A zsinat azonban az ugyanazon év augusztus hauában kitört világháború miatt a bizottságnak munkálatait nem nehette tárgyalás alá. Az ellenségek támadásainak egyik célpontja hazánk volt. A válságos napokban nemzetünk egész figyelmét^ erejét, a haza védelmezése foglalta le, s a zsinat nem talált időt arra, hogy összegyűlve nyugodt lélekkel, aggodalomtól menten folytathatta volna tanácskozásait, fi vész haragja még nem fáradt el, sőt a velünk, a szövetségeseinkkel szemben álló ellenségek szaporodtak és senki nem tudja, mikor váltja fel a borzalmas háború dulásait az áldott békesség. Még ma is minden honfi gondját, óhajtását, áldozatkész erejét mindenekelőtt a hazánk és egyházunk jövője, szabadsága fölött döntő harc folyamata köti le. Ezek folytán, minthogy nincs remény arra, hogy a zsinattartáshoz az egyházi alkotmányban megállapított idő lejártáig, folyó 1916-ik év december 8-ig feladatát bevégezhetné: a zsinat azon szivből jött fohászszal, hogy a Mindenható gondviselése őrködjék felséges Királyunk felett, oltalmazza ezredéves drága örökségünket, magyar hazánkat, ennek védelmében küzdő seregeinket, szent kegyelme palástjával fedezze egyházunkat, az ülésszakot berekeszti és az egyházi alkotmány 184 §-a értelmében kimondja, hogy feloszlik. Tiszteletteljesen ajánlom ezen indítvány elfogadását és ily értelemben határozathozetalát. Olyan időket élünk, e válságos időkben, olyan magas, minden gondolatunkat lefoglaló cél áll előttünk, melylyel szemben azt kell mondanunk Kossuth Lajossal, aki 1848-ban e szavakat intézte a nemzethez : hogy ha valakinek még valami óhajtása volna, azt és annak teljesülését .függészsze fel és várakozzék, mert most a haza, ennek üdve és jövője legyen a legelső óhajtás és a legfőbb cél. Ugy van, ugy van. Tisztelettel kérem indítványom elfogadását. Gyűlés az indítványt elfogadja dr. Zsilinszky és Szentiuányi hozzájárulása után. Majd Gedjly Henrik püspök emelkedett szólásra : „Méltóságos és főtisztelendő zsinat [ Mielőtt tanácskozásainkat véglegesen berekesztenénk azt hiszem még egy kötelesség teljesítésére vagyunk hivatva. Az elnökség főérdeme, hogy tanácskozásainkat mindenkor oly jó rendben és emelkedetten folytathattuk. Mindnyájan tudjuk és szivünk mélyén érezzük is, hogy mélyen tisztelt elnökeink szive fáj legjobban, hogy a zsinat érdemleges munka végzése nélkül volt kénytelen tanácskozásait berekeszteni. Hogy azok az előkészítő munkálatok, amelyek a méltóságos és főtiszt, zsinatnak beterjesztettek, nem vesznek kárba, arról majd a béke helyreálltával fogunk gondoskodhatni, de kötelességünk, hogy m. tisztelt elnökségünknek jkönyvileg is hálás köszönetünket nyilvánítsuk." Geduly Henrik püspök szauaira báró Prónay Dezső válaszol s azt javasolja, hogy a hitelesítést este 6 órára tűzzék ki, mikor is egyéb adminisztratív ügyek is szóba kerülnek. Végül az ülést a következő beszéddel rekeszti be Elnök: „Főtisztelendő és méltóságos zsinat 1 Megindulna és nem tagadhatom elszomorodva is teljesítem a reám hárult feladatot, hogy magyarhoni evang. egyházunk zsinatát ünnepélyesen berekesztem. Az a két esztendő, mely a zsinat megnyitása óta lefolyt, nem haladt el nyomtalanul felettem. Azoknak súlyát kettős teherként érzem, mert lelkileg bensőmben mélyen megrendülve viseltem annak tudatát, hogy a sok szomorú és borzalmas esemény amit ez a világháború felidézett, szinte kételkedővé teszi az embert az emberiség jövőjére vonatkozólag. Nem tekinthetek aggodalom nélkül a jövőbe. Olyannak tűnik fel előttem a világháború, melyhez foghatót nem tudok. Legfeljebb a népvándorlás lehetett ehhez hasonló, amely szinte teljesen megsemmisitette a görög és római műveltség minden nyomait. Haladásról beszélünk és a haladáshoz kapcsoljuk az emberiség jövőjét. Büszkélkedünk azokkal a vívmányokkal és felfedezésekkel, amelyeket elértünk. Büszkélkedünk ím azzal, hogy immár meghódítottuk a levegőt is és nem épen a levegő meghóditása-e ennek a háborúnak legszomorúbb mozzanata. Ennek segítségével pusztítják el a legtöbb védtelen embert, ártatlan aszszonyt és gyermekéket? Ide vezet tehát a haladás és ily pusztítás jár nyomában ? . . . Egy haladás van csupán, az a haladás, mely a keresztény erkölcsi ideál felé irányit bertnűnket és ha van valami amit ebből a borzalmas háborúból némi reményként tudok magam elé állítani