Evangélikus Őrálló, 1916 (12. évfolyam)

1916-09-09 / 37. szám

300 1918 csak a háború után az Isten házát, jaj nekünk, ha szomjan engedjük el, ha gondolatainkhan a széna-szalma eséplését s nem a komoly életelvek meggyőző erejét fogja majd látni az epedő lélek. Kétszeres komolysággal lássunk tehát hozzá lelkészi teendőink lelkiismeretes elvégzéséhez. Ualóban evezzünk a mélyre s ne mozogjunk csak a felszinen . . . korunknak az volt a legnagyobb hibája, hogy felületes volt . . . felületesek voltunk már mi is lelkészek, beértük a jól rosszul elmondott vasárnapi prédikációval, de nem hatoltunk eléggé a lélek mélyére. Hiveink lelkének megismerését meg pláne figyelmen kivül hagytuk, s ha valaki ideális szempontból fogta fel hivatását, legfeljebb sajnálni tudtuk a megjegyzéssel: no, no, esak ne légy te is könynyen hivő és a látszatról itélő, mert majd egyszer te is esalódol, te is, a te áldott, jó népedben 1 Igaz, hogy népünk nem olyan hiszékeny, bizalmas többé, mint azelőtt volt, inkább tartózkodó, magának élő, sőt sokszor bizalmatlan, — de hát mi ennek az oka ? . . . Elég ha esak utalok a kupeeok, a bérlők és más becsapójának egész hadára, akik lépten-nyomon bacsapják értékesíthető holmijával csoda-e, ha azután az a nép, aki ma is oly nehéz munkával keresi a mindennapi kenyeret, mint ezelőtt 100 évvel, egy kalap alá veszi a kabátosokat, s bizalmatlan még a papjával szemben is ? Ne csodáljuk! — De más lapra tartozik azután, hogy ha ténykedésünkkel an -yit sem birunk elérni, "hogy jóságos atyai bán u nódunkkal visszaszerezzük a régi bizalmat, s e 1 népnek e téren való atyai felvilágosító tanácsainkkal vezetői, pártfogói vagy nem akarunk, vagy nem tudunk lenni. Uagy pláne pártharcoknak, érdekhajhászásnak engedjük át magunkat, avatatlan kézzel hozzányúlva legdrágább kincseihez, féltve őrzött ereklyéihez. Ha ugy társadalmi, mint politikai téren esak ellenséget lát bennünk az a nép, sőt a papot is csak a szószéken, és addig látja papnak, amig a lutherkabát van rajta s azután magán életében, családi otthonában, s közszereplésében egészen más szinben, az általa eltérő, sőt homlokegyenestellenkező szereplésében tűnik fel elótte, — akkor nem is csoda, ha bizalmatlan hozzá. Mert a hol igy van, ott igazán maga a lelkész az, oka. Nem törődik híveivel, nem gondozója, nem atyja népének. ]ól mondta szegény boldogult theol. tanárom Trsztyénszky Pozsonyban, mikor a ,,eura pastoralis"-ról beszélt: sokkal kevesebb ok lenne panaszra mind a két részen, ha a lelkészek komolyain fognák fel hivatásukat, s nem afféle sport kedvtelésből űznék mesterségöket (azért nem is szeretem — mondta — azt a szót „lelkész", mert olyankor mindig eszembe jut a „vadász" „lovász" stb. mind bizonyos sport-mesterség megjelölésére szolgáló fogalmak, hanem „pap" igazi apa, atyja legyen népének.) Atya, a ki belát a S2ivbe, előre sejti gyermeke gondolatát még mielőtt kimondaná azt, a ki ismeri gyermekeit szívok sugallatából minden fogyatkozásaikkal, indulataikkal egyetemben s épen azért tudja, kinek mi szolgálhat javára, kinek mit adhat, kin mikép segíthet, kit mitől kell óvnia, — szóval az az igazi lelki gondozó, a ki egész valójával csüng hívei testi-lelki javainak előmozdításán, az kell hogy legyen egy lelkész mindenkoron, de kínált a háború után. Igen, a háború után, a mikor a'gyász, a bánat ezernyi sebe marad tárna, s amikor a lélek sajgó fájdalmival Ahhoz fordvl első sorban, akitől legalább némi vigaszt, némi enyhet tud még reményleni, — de nagy tapintatot követel akkor a lelkésznek a lelkekkel való bánasmódja! Az első a rokonszenv; ha kihallgatta a lelkész panaszaikat s kimutatta, hogy érti és méltányolja szerenesétlenségöket, következik az odaadó keresztyén felebaráti szeretet, amikor a lelkész önmagát ajánlja fel készséggel minden ügyes-bajos dolguk intézője, benső barátjuk, s igazi pártfogójuk gyanánt, mindenkor hangoztatva természetesen az Isten gondviselő szeretetét, és soha el nem muló kegyelmét, s végül, ha a nagy megpróbáltatás következtében az igazi keresztyén igazságoktól eltérő nézetek jelentkeznének, akkor még az esetleges komoly, de barátságos, szelíd szavakkal való helyreigazítás is. Mindez természetesen az adott esetek és körülményekhez képest. A fő azonban az, hogy ép akkor, a mikor az emberi lélek ránk utalva minden vágyával rajtunk csüng, ép akkor használjuk fel a kellő alkalmat arra, hogy eddigi hitközönyét eloszlassuk, ráutaljunk az emberi erő és ész tehetetlenségére, a világ ridegségére s szemben ezzel kimutassuk a keresztyén lelkület nagy előnyét; vagy ha teljesen hitetlennel állunk szemben, akkor a hit áldó hatását és Krisztus eu.-mában rejlő vigasztalódás örök érvényét és csodás erejét. Egyszóval, a hol még nincs hit, de a bánat az isteni vigasztalódás csatornáihoz vezérli a szomjas lelket, ott keltsük; a hol már volt hit, de a közbejött események következtében megingott, ott a helyes útra tereljük, erősítsük; a hol mostanáig sem volt, de a lelket dilemmában látjuk a fölött, hogy higyjen-e uagy touább közönyös maradjon, ott lelkületünk minden erejének latba uetéséuel próbáljuk az apologetikus meggyőzést. Röviden értsük meg a lelhet, legyünk szószólói fájdalmának teljesen részrehajlatlan elui állás foglalással a Krisztus igazságai mellett;