Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-02-13 / 7. szám

negativ egységek, melyek a statisztikai mérleget keduezőtlenné billentik számunkra. Ha pedig mi a szórványkérdést — ezt a mi nyilt sebünket — megoldjuk, bekötözzük, ha igy számban és — ami fő — lélekben, öntudatban ismét gyarapodni kezdünk, nines mit siratnunk az egyezményt: legyen halála a „szétszórt csontok" megeleuenedése 1 Szatmár, 1915. I. 27. Duszik Lajos. Sebesültjeinknek oluasmánnyal ualó ellátása. Ez ügyben eddig is nagyon sok történt, de ha az akciót nem szervezük, nem leszünk képesek katonáinkat a háború végéig olvasmányokkal ellátni. A lelkészek könyvkészletei már nagyobbára elfogytak, hisz csak hozzám vagy 50 lelkész küldte könyvadományait, s azért most az evangélikus közönségünk készleteihez is kell nyúlni. Mert senki se gondolja, hogy az egyes kórházaknak küldött olvasmányok hosszú életűek. Nem csodálatos, sőt talán jó is, hogy a sebesült a neki tetsző könyvet magával viszi, de tudok oly esetet is, hogy amidőn a kórteremben szolgálatot teljesitó diakonisszát apáca váltotta fel, — pár nap múlva hiába kereste az evangélikus tartalmú olvasmányokat. A kórházakat tehát mindig uj és uj olvasmányokkal kel ellátnunk s gondoskodnunk kell arról, hogy lehetőleg ne legyen egy kórház sem, ahol ne volnának mindhárom nyelvű vallásos olvasmányaink. Hangsúlyoznom sem kell, hogy szivből helyeslem azt a mozgalmat, amelyet egyházunk körén belül inditani akarnak, hogy minél több könyvet gyüjthessünk össze sebesültjeink számára. Ennek már régen meg kellett volna történie, de most sem késő, csak adná az Isten, hogy a mozgálom megindulna. Magam már szeptemberben sürgettem ennek meginditását, de munkámhoz az a forum, amely hivatalos tekintélyével hivatva lett volna ezt elősegíteni, — nem tudom miért? — nem akart hozzájárulni. Mind azonban a tót nyelvű olvasmányokat kérő levelek mind sűrűbben és sűrűbben jöttek, belmiszsziói lapunk segélyével meginditottuk e mozgalmat s az eredmény, hála Istennek, el nem maradt, mert körülbelül 6000 könyvet és füzetet küldhettünk a sebesülteknek s az ingyen szétküldött alkalmi imakönywek száma eléri az 1600-at. fl buzgóság tehát meg volna, ha valaha, ugy most adakoznak hiveink szivesen, különösen pedig sebesült katonáink számára. Csak meg kell találni a módját annak, hogy a mozgalom helyesen szerveztessék s meg vagyunk arról győződve hogy pénzünk is, meg könyvünk is annyi lesz, hogy nem lesz sebesültünk, aki nem volna olvasmánnyal ellátva. Véleményem szerint a dolgot igy kellene rendezni: minden egyházban tartandó volna egy offertorium, hogy a befolyt pénzből katonáink számára imakönyueket szerezhessünk be. Ez az offertorium csekély buzditás mellett 10 ezer koronát teketne ki. Ezen összegért több mint 33 ezer imakönyvet lehetne beszerezni, tehát annyit, hogy minden katonának, akinek eddig imakönyve nincsen, juttathatnánk. Ezen kivül szükséges azonban a könyvgyűjtés. Minden intelligens házban vannak oly népies iratok, amelyeket mindenki könnyen nélkülözhet. Hisz erre a célra nagyon jó szolgálatot tesznek egyházi naptáraink, melyekből minden házban akad régi példány. Ezeket a könyveket nyelvek szerint kellene egy helyben összegyűjteni s kieszközölni, hogy ezt, mint hadi célokat szolgáló küldeményt a pósta ingyen szállítsa. S ha a könyvek igy össze volnának gyűjtve, fel kellene kérni a megfelelő forumot, hogy tudassa az összes katonai kórházakkal, hogy az evangélikus katonák számára ott és ott lehet ingyen kapni olvasó és imakönyveket. Nyelvek szerint azért kellene csoportosítani a könyveket, mert a magyar lelkész nem lehet jártak a tót irodalomban s nem ítélheti meg, hogy mely könyv felel meg ennek a célnak, hogy katonáinknak jó szolgálatot tegyen. De viszont valahogy a munkát fel kell osztani, mert egy lelkészi hivatal számára az nagyon sok volna. A tanácskozásra nincs idő, mert itt rögtön cselekedni kell. Azért kérném azokat, akiknek van felesleges tót könyvük, küldenék el azt hozzám. Hisz már sok helyen tudják, hogy nálunk kapni tót könyvet s nem múlik el egyetlen nap sem, hogy a kórházakba ne kérnének tót nyelvű könyveket. Ha azonban e munkával püspök uraink mást bíznának meg, én szivesen átengedem bárkinek is a helyet, mert a mit tehettem, megtettem már eddig is. Hogy a halogatásra nincs idő, arra vonatkozólag csak két esetet hozok fel. Béesbén járván arról értesültem, hogy egy földim Badenben fekszik sebesülten. Elhatároztam, hogy meglátogatom s jókora csomó könyvet vittem magammal. Midőn kérdeztem tőle, hogy van e olvasni valója, azt mondta: „Dehogy van. Ezt a cseh naptárt kaptam s már könyv nélkül tudom az egészet". Kezembe veszem a naptárt s látom, hogy az a lehető legrosszabb vásári termék, tele mindenféle buta legendával. S ennek a hősnek novem-