Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-02-13 / 7. szám

63 EV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1915 Quid nunc? Hát mégis szétszakadt a „nagygeresdi egyezményének nevezett kapocs a magyarhoni két testvéregyház között? Hát mégis megszűnt ez a testvéries kézfogás ? Százados szenvedések véres krónikáiból kiáradó levegő, ami ráborult erre a bajtársi szerződésre . . . Apák, azok a véresre korbácsolt, foszlányos palástu nagy apák lelke súgta a szavakat, melyek papírra tevődének. Valami angyalszárny borult a két szerződő félre, az terelte őket közelebb egymáshoz. Köröttük vihar zúgott. Megértették az időket: szerződésre léptek. Kronosz a saját gyermekeit eszi meg. Más idők jöttek (talán már ezek is elmentek?) s az alatt az angyalszárny alatt fülledtté hevült a levegő. Más viszonyok közé helyeződött a két testvér s a kézfogás hátráltatónak tetszett. A vihar elmúlt, nincs miért összehúzódni. Tanulságos ennek az egyezménynek 82 éves életpályája végén a méltatását megirni. Egy darab történetet zár magába, egy fejlődés mozgalmas krónikája kezdődik és záródik vele. fí szenvedések tüzében megizmosult, megnemesült, egymáshoz kováesolódott két magyar evangéliumi egyháznak átalakulása a kitagadott egyházból a segélyekkel kitartott egyházzá, ennek a szerződésnek életéhez fűződik. A jogtalanság egyesit, a jog szétválaszt: míg a sérelmek korát, azt a diesőséges(l) kort élte a két egyház, megcáfolta Luthernek-Zivinglihez intézett szavait — Ihr habt einen anderen Geist —, mert itt egy szellem, egy lélek, a magyar nemzet szellemi emelkedéséért dolgozó és és lelki szabadságáért áldozó hősi lélek egybe ölelte a reformáció két legnagyobb gyermekét; ma pedig a versengés, az érdek itt-ott szembeállítja a két örököst. Nincs ezen mit keseregnünk, sem csodálkoznunk. Oka van mindenek. Intézmények nem szoktak meggondolatlanul heveskedni, legfeljebb — elhamarkodni. Igaz, hogy a vihar, mely együvé terelt, ma szelídebb, ma suttogva szálló szellőként jár itt köröttünk, mégis veszedelmet lehel reánk, sorvaszt, gyengít, mint tüdővészest a márciusi szél. Ma nem gályák és máglyák a rettentő, de legalább őszinte fegyverei annak a mi „régi ellenünkének, ma nem húzat át durva, fekete tollvonásával törvényeket s nem csatlósokat küld a mi csendes templomainkra, parókiáinkra, de él még, de háborog még. Tördeli az élő, de meglazult köveket a mi templomainkból. Ez a veszedelem egyaránt fenyegeti, pusztítja a reformáció két testvéregyházát (v. ö. a statisztikát); tehát vele szemben a védelem és támadás hadműveleteinek egységessége volna közös érdekünk. Meneteljünk mi mégis csak külön, ki-ki azon az ösvényen, melyen lelke és ereje utat tud törni, de ütközzünk együtt. A testvériségnek pedig azt a rosszul értelmezett megvalósítását, azt az éppen nem testvéries szellemű gyakorlatát, mely a kisebbséget a gyámság akkénti honorálására kényszeritette, hogy a saját zászlajához való hűséget kívánta árúi, függesszük fel in saeeula saeeulorum. Meneteljünk mi külön. Hisz', eléggé megizmosodtunk már. Uan elég erőnk, hogy a magunk lábán járjunk. Csak akarjunk is járni. Mert ez az egyezmény-felmondás rávilágít a mi eleven-sebünkre, a szórványkérdésre. Itt ezen a területen sok az a bizonyos aratásra váró gabona s mit csodálkozunk, ha idegen atyafiak sarlója vág bele ? Érdekes, hogy e téren az adminisztráló egyház megelőzte az ecelesia sanctorumot: mi ugyanis a szórvénybeli hívekre közalapi járulékokat vetünk ki, valamenyi politikai községet anyaegyház alá osztunk be, de ennek a jogi viszonynak az igazi egyházhoz, az ecelesia sanctorumhoz való átszentesitésére, tehát a szórványok felszívására a semminél nem többet teszünk. Pedig ez a mi „futó homokunk", mely addig fut, addig fut, míg a talaj megesuszamlik lábunk alatt. A nagygeresdi egyezmény felbontása mind a két egyháznak szabad kezet adott a szórványokban. Ha felszabadultak azok a kezek, akkor csak munkára velük 1 És itt tűnik ki, hogy egy kissé elhamarkodtuk a dolgot, mert a szórványok talajszerű és egyöntetű megmunkálására még nem készültünk fel. Pedig semmisem logikusabb, mint e kézfelszabadulás után mozgásba hozni azt a bizonyos lekötött s most már feloldozott kezet. Itt tenni kell. Még pedig okosan és erélyesen. Az eddig egyháza lelki miljőjétől messzeesett hivő lelkében ismét föll kell ébreszteni a felekezeti öntudatot. És midőn erre a munkára inditást nyer egyházunk épp a szerződés megszüntetésevel, sőt annak kezdeményezésével, szinte valami öröm száll lelkünkre. Mert most már a szórványkérdés homloktérbe kerül s nem lehet előle kitérni. Most már látni fogjuk: melyik az a lék, a mi egyházunk hajóján, mely a többi felekezetekkel a számbeli gyarapodás vonalán való együtthaladását lehetetlenné tette. Mi szórvány egyház vagyunk e hazában, tehát nálunk létkérdés a szórványgondozás. Ahol felekezeti öntudat nem alakulhatott ki, ott teremnek azok a