Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)

1915-12-04 / 49. szám

X!. ev. Budapest, 1915 december 11 EGYHÁZI ES ISKOLAI HETILAP FELELŐS SZEUKE-ZTŐ ÉS LAPTULAJDONOS: NOSZKO ISTVÁN ráko keres/túri leikés/,. FŐHUXK A 'I'A KS \K : SCHOLT'Z ÖDÖN BLATNICZKY PAL atrial vi espvres-l&lkés/,. cinkotai lel.kés/,. DUSZIK LAJOS GÖ/nÖRYJANOS szatmári lelkés-.'. eperjesi fög.yni. igaxjrató 4 7 K 40 { A lapot szellemi es anyagi tekintetben illető mindennemű postai külöemény, a hirdetések szövege és ára, valamint az esetleges reklamáció is a iap tulajdonosához: Nos/ko István lelkészhez Rákoskeresztúrra (Pest megye) küldendő. ^ & TARTAt.OM

|EßyEÉK : VEZÉRCIKK : Biíkupgiai egység. — szikla. — Karácsony eaíi istemfisztelet. Farkas Győző. — Egg tanköngu kaluapiája. Dr. Szelényi Ödön. — Könyuismeptetés. Dzurányi Dezső. — Belélet. — Pálgázatok és hirdetések. Megjelenik hetenként egv iven A lap ára : Egész évre Félévre . .. Egyes szám ára "'•rdeUísek es |Ml.y>isui<ok i\ '.íirész oldat ..... AHíindó hirdetéseK-iue^e yezés szaruit Lithurgiüi egység. Az anyagi élet — ugy látszik — a maga házi rendjét (törvényeit] rákényszeríti még azokra a mozgalmakra is, melyek a legtisztább szelle.miség, a magasból származoííság nemeslevelével kiváltságot igényelnek. Tiszta szellemi, igazán ideális . . . Bz nem a mi Naprendszerünk harmadik bolygójának légkörébe való. De talán nines is okunk ezen méltatlankodni. Valami törvényszerűség van abban a íapasztatalással igazolható természeti rendtartásban, hogy a szinaranyjegec a legritkább természeti produktum, értéktelenebb fémekkel vegyest van elszórva a nagy mélységek ősrégi kövületeiben, fl tiszta kristályrendszerek ismét a legnagyobb muzeumi ritkaságok. Tiszta emberfajok megint kevésbé tudnak prosperálni, mint a kevertek. Ualami ilyest látok a lélek világában is. Megállapítások módositásra szorulnak, melyek szellemi mozgalmak anatómiája nyomán alkottattak. Ugy látszik, mintha a kompromisszum szinte házszabály volna a művelődés, a kultura világában is. Dan nekünk, a reformáció egyházának egy gyönyörű elvünk: az egyéni, a személyes hit elve. fl mi reformátoraink nem a tömegegyházzá tömörülés váradalmával és nem a tömegtoborzás igényével bontottak lobogót; valamint Krisztus is tömegeknek beszélve egyesekhez szólott, sokak közül egyeseket téritett meg (v. ö. a hü pásztor, az elueszett drakma paraboláit). Ez az elv nincs meg tisztán a mi egyházunk társadalmi megjelenésében. Nincs. Mi — az egyéni vallásosság elvét hangoztatva — tömegegyház igényével lépünk fel. Valami vérségi, öröklött szervi defektus ez. Nem. A tömegegyház igénye kényszerűség; lévén az élet harcmodora a tömegekkel támadás, a tömegekké csoportosulás a nagy számok imponáló eréjének varázsa. ]ó itt tisztán látni s egyszersmindenkorra megállapitni, hogy egyházunk — ez volt Luther intenciója — mig szellemében, a lelkében az egyéniesülés, az individualiaálás elve szerint fejlődik, addig külső kereteiben az egységesség, az egyetemesség (katholieitás) (v. ö., „hiszek egy, egyetemes keresztyén egyházat") elve szerint tömeggé tömörül. Ezt célozták a mi egyházi szimbolikus irataink is : az egységes elvek zászlaja alá tömöritpni az egyeseket, kik ugyanazt a hittartalmat hordozzák lelkükben. Befelé az egyéniesülés, kifelé az egységesülés. Miért kell ezt ép most megállapítani? Mert egyházunk még nem vonta le a következményt magára a szellemi mozgalmak lélektanából. Mert még mindig nem akarja látni, hogy a lényegesben való egység és a lényegtelenekben való szabadság Augustinus által megfogalmazott szép, okos elve a formára is vonatkoztatható. Nem helyes értelmezése ennek a tételnek, hogy a lényeg a belső hittartalmat s a lényegtetelen a külső alakot jelenti. Nem. Áll ez a tétel az egyház lelki és testi, belső és külső életére is és pedig mindkettőre egészében. Ám ezt a tételt szeretnők kiépítve látni a külsőben, egyházunk megjelenési formájában, a testében. Mi zászlót bontunk egyházunk lithurgiai egységéért. Kell ez nekünk. Ez a mi okos érdekünk, de az igényeknek, melyeket felszínre vetnek napjaink, komoly mérlegelése is. Én a szelíd irigységnek egy nemével hallgatom, amint a református templomok ajtain kihömpölyög a régi veretű, az Öreg Graduál kemény ütemü zsoltármelódiája. Ualami szent erő van abban az elgondolásban, hogy apáim is ezt a szöveget és ezt a dallamot énekelték; valami megbátoritó öntudat izmosul meg a lelkekben,