Evangélikus Őrálló, 1915 (11. évfolyam)
1915-08-21 / 34. szám
191 5 EVANGELIKUSj ŐRÁLLÓ 326 az ínségbe jutott testvér Jelé hajtotta. Egy elkülönített életet éltek: parcellázták a közös kötelességet, a közös nyomort, a közös örömet és bánatot. Ez a parcellázás a keresztyéni, az evangéliumi szeretetmunka pallérszabálya. Ne idegenkedjünk ettől ma sem. Lehet az az egyetemes, az az államilag kezdeményezett s államilag szervezett apparátussal keresztülviendő rokkantgyámolitás a legsikeresebb (adja a jó Isten), az nem jelenti azonban, hogy mi — amellett, hogy mint egyház s mint ilyen az államtest tekintélyes tagja erőnkhöz mérten kivesszük a részünket — egy belterjesebb akciót ne folytatnánk intra muros, a saját falainkon belül. Mi lelkesedünk a mi autonómiánkért. Drága örökségünk és erős várunk az. Ösi jogunk, de legyen uj kötelességünk szabályozója. Csináljuk meg, amint megcsináltuk (és el is játszottuk) a közoktatási téren, csináljuk meg az autonómiát a közkharitász terén is I Kötelesség ez. De csak úgy — szemre. Érdeket takar. Most olvastuk egy kath. főpapnak az orsz. kath. szövetség elnökéhez a hadi árvák gondozása ügyében intézett levelét, melyben figyelmébe ajánlja a szövetségnek, hogy a hadi árvák katholikus vallás szerinti nevelésére gondja legyen. íme : az egyház. Látszólag a gyermeket védi, holott saját érdekét őrzi. Mi ne érdekből csináljunk egy belterjes rokkantsegitési akciót. Nem. Kötelességből. És a legkeményebb a legkathegorikusabb kötelességből szeretetből. Ingyen. A szeretetért — mi idealisták vagyunk szeretet az ellenérték. Hűségért hűség. Hiszen a nélkül, hogy ez volna célunk, magától, önként fog az lélekerőként visszaáramlani egyházunk közszellemébe. Hogy lehet egy külön, egyházi rokkantsegitési akciót folytatni ? A legelső, amit elvár tőlünk a mi Urunk : ne taszítsuk el a szolgálatra képtelenné nyomorodott, vagy munkaképességét részben elvesztett egyházi alkalmazottainkat, ha hazajönnek elnyomorodva. Ne mutassunk ajtót nekik. Vannak nekünk hadbavonult, sőt már talán rokkanttá vált harangozóink, temetőőreink, helyenként fizetett gondnokaink, iskolaszolgáink, pedellusaink, egyházfiaink, a kik talán már is keserű lélekkel, remegve várják: mikor nem jár majd a fizetés ? Ne hagyjuk el őket 1 Nem szabad, nem lehet elhagynunk. Nem szabad! . . . Ki végzi helyettük a munkát, ha ők teljesen munkaképtelenek ? Helyetteseik. Honnan vesszük a pénzt, mellyel ezeket fizetjük ? Minden egyház még a legszegényebb is, ha azon a gyűlésen, melyen hős alkalmazottjának, szolgájának helyettesítéséről lesz szó, vállalni fogja azt a pár percent adótöbbletet. Kiáltani fogjuk, ha kell: ez kötelességük ! Kötelességünk! A nem egyházi alkalmazásban, de egyházi keretben élő rokkantak ügye már nehezebb. Hol és hogyan? Mennyinek mennyit? És főként: miből? . . . Ezek részletek, mégis ezektől függ a lényeg. A szeretet mindenekre elégséges, az majd kinek-kinek megsúgja : mit tegyen ? Vegyük ezt a kérdést is gondolkodás alá. Az lesz a legnagyobb egyházunk, amelyiknek kebelében legkisebb lesz a — nyomor. Az lesz a legharsogóbb dicséret, ha elnémul a — jöj és panasz. Az lesz a leggazdagabb egyházunk, amelyik mindenét a háborús szeretetakciókra „tékozolta", amelyiknek most nem lesz — vagyongyarapodása. Ha pedig lesz, e vagyongyarapodást a legmagasabb számvevőszék fogja jóváhagyni. — szikla —
