Evangélikus Őrálló, 1914 (10. évfolyam)

1914-05-16 / 20. szám

226 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1914 beiktatását az automcmiára való hi­vatkozással megakadályozni nem lehet, mert az autonómia az egyház, a közegy­ház kinese és fegyvere, más egyházak­kal, más társulatokkal és az állammal szemben, de nem fegyver magával az egyházzal, annak törvényeivel, annak helyes, célirányos, terv és ésszerű fej­lődésével és haladásával szemben. Elsorolunk még egy néhány fontos okot, a mely a diseretionális jognak tör­vénybe iktatását szükségessé teszi. Tudvalavő dolog, hogy több alföldi egyházközségben a szoeialismus, illetve a soeial-demokratismus terjedt el. Már most egy ilyen egyházban legyen üres a lelkészi állás s pályázzon ide egy köz­ismert szoeial-demokrata pap ( mert hát már ilyenek is vannak ám!), hát nem kötelesség ilyen evangelikus papot ilyen helyről távoltartani?! Avagy engedje meg és nézze összetett kezekkel az az egyházi felsőbbség, a melynek ősfelü­gyeleti joga van, de sőt szent köteles­sége az, hogy a Krisztus anyaszentegy­házára felügyeljen, hogy az evangelikus egyházakból hogyan keletkeznek a soeiál­demokratizmusnak erős várai ? ! Az is tudva levő dolog, hogg egy­házaink túlnyomó része, vagyis a nép mindenütt, a positiv keresztyénségnek, az igazi lutheranismusnak hive s azt szereti, sőt megköveteli, hogy a lelkész is ilyen legyen ne esak az ő beszédei­ben, de minden nyilvános és magán cse­lekedeteiben ; vagyis ne csak szájával, de egész életével dicsérje az Urat. Ezen követelésnek az egyes helyek szerint külömböző fokozatai vannak, a melyek­hez alkalmazkodni az eredményesen működni akaró lelkésznek feltétlenül kell, ami könnyen is megy, ha a lelkész szin­tén positiv hitű, — keresztyén hithű lutheránus. De soha sem fog alkalmaz­kodhatni a játhoista, a tulmodernista, a tulliberális pap s azon a helyen, a ho­, vá egy ilyen ember kerül, vége lesz az egyházi életnek, az egyházhoz való ra­gaszkodásnak. Mert az az uj lelkész a maga elvei szerint akarja majd a con­servativ gyülekezetet átgyúrni, előbb a positiv hit falait lerombolni, hogy azután uj fundamentumon épitse fel azok lelké­ben a neki tetsző épületet. Hát ez oly nagy munka, hogy egy emberi élet eh­hez kevés, hogy azt teljesen keresztül vigye, de elég és sok is ahhoz, hogy a rombolás munkáját elvégezze ugy, hogy utána ott soha többé senki épiteni nem tud. Hát nem kötelessége-e ilyen esete­ket, ilyen pusztulást az egyház {elsőbb­ségének megakadályozni ? Nem köteles sége-e az ilyen lelkészeket oda terelni, ahol nem árthatnak, sőt hasonló felfo­gású hivek között épithetnek is? Hát ha az egyes embereknek erköl­csi felfogására, esetleg erkölcsi lazasá­gára gondolunk, s ha tudjuk azt, hogy Magyarországon egész vidékek vannak, a melyek szintén igen laza erkölcsüek; vájjon nem kötelesség-e az ilyen népet erős erkölcsű férfiak által neveltetni s viszont a laza erkölcsi felfogásút az erős és tiszta erkölcsű néphez irányi­tani, a hol ő is megerősödik s nem te­het semmi erkölcsbe vágót, mert saját népe nem engedi meg? Mindezen és sok más ok, melyről nyilvánosan beszélni sem lehet, de a melyekkel minden objektive gondolkodó, tisztán látó s egyházát igazán szerető lélek tisztában van és lehet, teszik szük­ségessé nem a diseretionális jognak, de a jelölő jognak törvénybe iktatását. Mert ez azután senkire sem lesz megalázó, ha, — miként Magyarországon a köz­igazgatási választásoknál mindenütt meg van, sőt sok bizottsági-tag választásnál nálunk is sok tekintetben gyakorlatban van, és Dunántul félig a lelkészválasztásnál is, — egyházi felsőbb hatóságunk részé­re töruénybe iktatjuk s gyakorlatba hoz­zuk ugy a lelkész mint a tanitó válasz­tásoknál a jelölésnek kizárólagos jogát. Ez helyre fogja állitani egyházunkban a

Next

/
Oldalképek
Tartalom