Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-03-01 / 9. szám

1913 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 103 Nagyon jól tudjuk, — hogy adót nem szívesen fizet az ember. De hiszen manapság már annyi sok mindenféle adóval van megterhelve e hon polgára, hogy elő se tudná sorolni mind, elég, ha azt tudja, hogy fizetnie kell, mert fizetnie muszáj. Ha nem fizet, viszik a vánkost alóla, mint a parancsotat. Hogy pedig a sok tarka-barka adónem közül a legsúlyosabb természetű — az adóalapi segély mellett is — az egyházi adó, az nemcsak a kor egyház- és vallásellenes szelleméből folyik, hanem a valóság is e mellett bizonyít. Nem túlzott e tekintetben VVekerle sem, amikor az „Egyh. adók rendezéséről" cimű értekezésében (Jogállam 1903. év 1 ső füzet) igy ír: „De még inkább elviselhetetlenné teszik sok helyütt a közszolgáltatásokat az egyházi adók, melyek különösen a paibérben a szegényebb sorsú néposztályra szerfelett, nagy terheket rónak és sok esetben egymagukban véve többet tesznek ki, mint, az összes többi szolgáltatások együttvéve." Azt hiszem, ezt a kedve? Testvérek eléggé tapaszt Iják egyh.-községeikben, valamint, hogy éppen ebből folyólag mily nagy az elfordulás egyházunktól. Mert bizony megesett s még talán meg is esik, hogy egyházi adóhátralék miatt a hivek vagyonkája fölött is megütötték a dobot. Ezek ugyan ritka s igen elszomorító állapotokat feltüntető esetek, de hát mégis előfordulnak. Az meg már napirenden van, hogy intelligens híveink — hacsak nincsenek hivatalban —-szinten zümmögnek az egyházi adó miatt s nem egyszer hallja itt az ember azt a hithű nyilatkozatott: „Ha le nem szállítják az egyházi adómat (Esp. gyűlések culissa tickaibói), akkor kitérek családostul". Bizony, bizony az egyházi adó hatalmas tényezője híveink száma csökkenésének. Nagy szerepe jut számunk kisebbedésénél továbbá az amerikázás-nak is. Nem az én feladatom kutatni, mire vezethető vissza a mai nap folyó, tengerentúlra való kivándorlás. A nemzetgazdász tiszte ez. Itt csak annak a konstatálására szorítkozom, hogy a múlthoz képest manapság fokozodó mértékben megvan s ha jól tudom nem egy vármegye ebbeli statisztikája csak x/

3-át jelöli meg a kivándorolt hazatérőknek. Itt a mi veszteségünk nemcsak abban rejlik, hogy a kivándorolt hiveink egy teteme« része örökre az uj hazában marad, hanem veszteségünk — s ez az érzékenyebb — az eredeú hazájába visszatérő, de már régi hitét elhagyó sok baptista meg atheista. A mily elszomorító tünet ez az amerikázás, még ennél is sokkal fontosabb dolog ugy egyházi, mint nemzetfentartó, tehát a haza jövője szempontjából is az egy gyermekrendszer. Ennek gyökerei — mint tudjuk — mélyen beleereszkedtek a társadalmi szervezet talajába s epidemikusan terjed a legmagasabb rendű és rangú köröktől le a legkisebb kunyhóig. É ponton mutatja ki a foga fehérét leginkább a korszellem. Valamikor áldás volt a gyerek, ma teher, nyüg. Itt mutatkozik be a ma embere a legocsmányabb egoistának. Megengedem, hogy nehéz az élet ma, tudom értékelni a keze munkája után élő munkásember szerény megélhetési viszonyait, de ama kijelentését már, hogy „minek a gyerek, ha nincs gyerek, több jut nekem," sohasem fogom megérteni. Egy szóval: a szegénységet megértem, de a gonoszságot soha. Már pedig feltótlenül gonosz az a családapa, aki caak magának s magáért él, nőiességéből kivetkőzött az a, nő, aki nem azt nézi a legszentebb hivatásának, hogy anya legyen. Rooseveltnek, az amerikai egyesült államok volt elnökének szavait idézem, aki egyik beszedében a családról ekként nyilatkozik : „Egy nemzetet sem a kincsek felhalmozása,, sem egy mesterséges fejlődés kápráztató fénye állandóan nem boldogíthat, ha a családi élet nem nyugszik egészséges alapokon, ha a családapákból hiányzik a becsületesség, a bátorság, a közjóért való lelkesedés,, a szorgalom és az akarat övéiért nemcsak dolgozni, hanem küzdeni s ha az anyák nem törődnek az aszszony legfelsőbb kötelességeivel, azzal, hogy egészséges gyermekeket szüljenek, és neveljenek." Nem firtatva tovább a dolgokat, valljuk meg, hogy bizony kiszámithatatlan károkat jelent nálunk is az egyke. Egyházhiveink csökkenésének okai további kutatásában nem csekély helyet foglal el a vegyes házasságban született gyermekek vallásáról szóló 1894. évi XXXII-ik tv.-cikk, melynek 1. §-a szerint a különböző vallásfelekezethez tartozó házasulok, házasságuk megkötése előtt a születendő gyermekek vallására nézve egyességet köthetnek. Ha e törvénycikket egy magyarhoni speciális állapotainkat nem ismerő embernek megmutatnám, bizonyára fejcsóválva hallaná ama kijelentésemet, hogy e t.-c. jóvoltából igen nagy a mi veszteségünk. S ha az illetőt csak ugy puszta szóval nem tudnám meggyőzni, ugy Homola István, kassai testvérünkhöz utasítanám, hadd tartsa a szemei elé az e tekintetben vesztességeinkről szóló gondosan szerkesztett siralmas statisztikát. (Jövő számunkban is találhat az olvasó egy siralmas képet, Szerk.) A reversálisok gombamódra nőnek, de nem a mi,, hanem a szervezett kath. egyház javára, melynek aranyozott élű horgára nem egy protestáns lélek kerül. A t.-c. magában véve nem rossz, egyforma jogot mér ugy a katholikusnak, mint a protestánsnak, csak az a nagy baja, hogy szentesíti a reversálist s megengedi a felekezeti torzsalkodást, prédául dobja a bárányt a farkasnak, a mennyiben az egyedül üdvözítő egyház a fekete hadsereg mellett rendelgezik pénzzel, rábeszéléssel, furfanggal, megfélemlítéssel stb. Ezzel szemben hogy áll a mi egyházunk? Hithűség és protestáns öntudat hiánya, mesébe való szegénység, ideálisan szélsőséges szabadeivűség. Ilyen állapotok mellett a veszteség, a számbeli csökkenés természetes. (Folyt, következik.)