Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-02-08 / 6. szám

1913 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 7 < ven is kiadott nyilatkozatunk közkézen forog. Tessék annak állításait pontról-ponra a tényleges egyházi életből merített és tiszta egyházi érdek sugallta tárgyilagos érvekkel megcáfolni, tényekre alapított panaszaink alaptalanságát bebízonyitani, indítványaink helytelen vagy épen káros volna kimutatni! Ez komoly férfiakhoz — ha ellenfeleink is — méltó komoly munka és kölcsönös megórthetésre egyedül vezető ut! Ellenben — amint azt jelzett cikkében Raffay teszi — a napi zsurnalisztika ma már kétes értékű szótárából vett szólamokkal, úgymint „szabadelvüség," „túlságos türelem," „föld kerekségén nem létező nyelvérvényesülés, * „nemzetalkotó nép" = értsd : a magyar nép, „a haza nyelve" = értsd: a magyar nyelv — mintha mi, nem magyar ajkú polgárai e hazának és tagjai a háromnyelvű magyarhoni ev. egyházunknak, nem alkotnók a magyarokkal együtt az országos törvény szerint az egységes politikai magyar nemzetet, s mintha csakugyan a hazának kitagadott mostoha gyermekei, idegenek, amolyan „hazátlan bitangok" volnánk, s nyelvünk'nem is tartoznék a magyar nyelv mellett a haza többi nyelveihez! — mondom : ilyen szólamokkal a kölcsönös megértést és egymásrnegbec?ülést lehetetlenné tesszük, mert az egy és ugyanazon egyház fiai között csakis keserűséget okoz, a nem magyar ajkú, de anyanyelvükhöz ép ugy mint hazájukhoz hiven ragaszkodó testvéreket mélyen sérti! Cikkében Raffay. a nyelvi kérdés megoldását az egyházban óiintvén, a következőket irja: „Ha minden egyes egyházközségben, ami magától értetődő volna, minden vasárnap ugy a haza nyelvén, mint e mellett még, ahol a nép viszonyai megkívánják, a gyülekezet óhajtásának és szükségleteinek megfelelő nyelven is tartanának istentiszteletet: akkor a nemzetiségi kérdés oly sok keserűséget okozó átka egyházunkban már rég kihalt volna." Ezen idézett sorok elolvasása után elszorul szivünk. Azon felfogás helyet ugyanis, amely a Krisztus egyházát, mint Isten akaratának megismerésére, Isten kegyelmének elnyerésére tanitó intézményt tekinti. Minden józan gondolkodású ember előtt világos, hogy az egyház ezen tanitói hivatását csakis érthető nyelvnek használásával töltheti be sikeresen. Azért mondja Pál apóstól (I. Kor. 14, 19.) „A gyülekezetben inkább akarok öt szót szólni értelemmel, hogy egyebeket is tanitsak, hogy nem mint tízezer szót szólni idegen nyelvvel." Raffay azonban ennek ellenére mást tanit, mást ajánl. Nevezetesen art, hogy minden egyes egyházközségben, abban a falusiban is, amelynek lakossága kizárólag magyarul nem értő tót vagy német, amelyben nincs ember és egyháztag — a lelkészen és tanítón kívül — aki magyarul beszélne, de igenis mindenki érti és beszéli a nép nyelvét, minden vasárnap Jegyen magyar nyelvű istentisztelet! Ki venne azon -részt? Ki értené meg? Kinek volna abból haszna? Az mind mellékes ! A fő, hogy legyen ! És ha lesz, akkor — mondja providenciális bölcsességgel Raffay — „nem lenne alkalom a zsolnai összejövetelre sem. És nem állana szánandó evangéliumi egyházunk ismét népek csodájára, önmagunk szégyenére", én pedig mondom, hogy szegény egyházunk sohasem állana inkábba népek csodájáraés önmagának szégyenére mint ha Raffay eme tanácsát elfogadná ós annak értelmében ráparancsolná az összes, akár tisztán tót, akár tisztán német nyelvű egyházakra, hogy minden vasárnap magyar nyelven tartsanak istentiszteletet. És csakugyan komolyan hiszi Raffay, hogy » magyar nyelvnek ilyen indokolatlan, szükségtelen és céltalen túlsúlyra hozatalával az egyházban a béke el volna érve és biztosítva ? ! Rizony nem ez a helyes módja a nyelvi kérdés igazságos és közmegelegedésre vezető megoldásának. Hanem egyedül az, hogy egyrészt egyházunkban divó minden nyelv bármilyen korlátozás nélkül érvényesüljön iskolában, templomban, egyházi életben, s másrészt az, hogy minden egyháztagnak lelki szükséglete, a mennyire csak lehet, óhaja szerint, érthető nyelven, tehát anyanyelvén kielégíttessék. Evángóhkus egyházunk elveit sérti nemcsak az, aki bármely egyházi nyelvet jogában, használatában, müvelésében, fejlődésében korlátozza, hanem az is, aki a hívőknek megtagadja vagy lehetetlenné teszi, hogy egyházi szolgálatot saját anyanyelvükön, vagy azon nyelven, melyet értenek, igénybe vehessenek. A mi az elsőt illeti, nekünk tót evangélikusoknak nyelvünk korlátozása sőt elnyomása miatt sok keserű panaszra van okunk. Nem akarván ismétlésekbe bocsátkozni, hivatkozom a zsolnai nyilatkozatunkban elmondottakra. A mi pedig azt illeti, hogy minden hivőnk lelki szükséglete kívánsága szerint anyanyelvén elégíttessék ki, ere nézve ellenünk tót lelkészek ellen nincs panaszra ok. Mert mi — az egyedül helyes evangélikus elvet vallva és követve — mindenkinek azon a nyelven szolgálunk, amelyet ért és amelyen lelki szolgálatunkat igénybe venni óhajtja. Csakhogy nálunk igen sokszor és igen sokan ezzel vissza akarnak élni. Van számtalan eset, mikor magyar nyelvű funkciót kívánnak tiszta tót nyelvű egyházközségekben olyanok, akik nagyon jól tudnak tótul, talán jobban mint magyarul; akik tehát nem lelki szükségletből hanem politikai tüntetésből teszik azt. És mi még sem tagadjuk meg kívánságuk teljesítését mind addig, mig az egyházaink tót híveinek rovására és kárával nem jár. A vallást minden növendéknek saját anyanyelvén nyujtjuk az iskolában. Ehhez képest mily egészen másképen bánnak tót hivő népűnkkel számos oly egyházban, amelyekben tót istentiszteletet és funkciókat, vallásoktatást, konfirmációi tanítást évről évre nagyobb mértékben korlátoznak, teljesen elhanyagolnak, mellőznek, kizárnak. Ki merné állítani, hogy öz az egyház üdvére és dicsőségére, vagy pedig a hivők lelki épülésére szolgálna! És még is min-