Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)
1913-02-08 / 6. szám
52 EVANGÉLIKUS ŐRÁLLÓ 1913 törvény alapján fizetéskiegészitést élvező, legszegényebben dotált kántortanítóknak nem adta meg a tulajdon képeni 1000—1000 korona tanítói alapfizetést sem. Holott, ha a fizetési javadalom megállapításánál, annak idején 1907—8-ban, az 1000—1000 koronás kántortanitói összjövedelemből 400— 600 koronát leütöttek volna a kántori teendőkért, ott is, a hol ez tételesen és szószerint nem volt is a tanítói hiványban elkülönítve, a fennmaradó 500—600 korona tisztán tanítói fizetést köteles lett volna az államsegély 1000— 1000 koronára kiegészíteni és igy lett volna a ssegény kántortanítónak 1500 korona évi jövedelme: kántordij: 400, hitközségből tanítói fizetés eimen : 700 korona, fizetéskiegészités államsegélyből: 4C0 korona. Persze akkor 1907-ben szegény kántortanitóink sem kaptak észhez (sem egyháznagyjaink nem gondoltak erre.) — Csak azt nézték, hogy egész fizetésük alapul szolgálhasson a nyugdíjigénynek s inkább a kimondott kántordijat is igyekeztek jóakaratú lelkésztestvérük elnézésével tanítóinak átformálni, de miért? . . . , mert az Egyházi gyámoldák nem nyúltak a szegény vergődő kántortanitóik hóna alá azzal a megnyugtatással, hogy majd a kántordijaik után a gyámolda biztositandja nekik a nyugdíj járulékot. És ha az uj flzetésrendezés csak 200 koronával oszlatja is majd szegény kis gyülekezeteinkben a kettős igáját kedvetlenül hurcoló legszegényebb kartársaink élet gondjait, majd eljön rövidesen az az idő is, hogy módosul az uj törvényjavaslatnak ez a szűken mérő paragrafusa. Maga a katholikus püspöki kar már 600 koronában állapította meg a kántorkodásért járó minimumot! Az elmondottak megszivlelésével egyelőre csak abban legyenek segítségére szegény kántortanitóiknak az egyházegyetem, kerületek, esperességek és minden egyes gyülekezet presbitériuma, hogy a 24 § alapján kérelmezhető 1000 koronán aluli (egyházközségtől járó) fizetéssel dotált kántortanitóiknak javadalmi jegyzökönyvei ugy alakíttassanak át, hogy az ilyen kis fizetésű tanítók a 24 §-ban fölajánlott 200 korona többlet fizetéskiegészitést megkaphassák. Szegény embernek 200 koroná is nagy pénz! Az egyetemes egyházi nyugdíjintézet pedig a kántori illetmények után megfelelő nyugdíj pótlás létesítésére tegye meg a valószínűségi számításokat ós megállapítván a hozzájárulás percentjót, vegye fői kántori fizetésük összegeik kántortanitóit is a nyugdíjintézetbe! A mai rohanó áradatban a jobb sorsot kierőszakolni is kész embereknek hiszékeny követője nem lehet az egyházát hiven szerető evangélikus tanító még akkor sem, ha nyomorog ós kétségeskedik is, de ne engedjék az egyház vezetői sem feljebb kísérteni ridegen és hidegen azokat, a kiknek hűségét es teljes buzgóságát nem nékülözheti céljainak eléresébón az egyház, evangélikus anyaszentegyházunk sem. Alexy Lajos. Felelet Raffay Sándor „Zsolna" című cibhére A cikk írója hozzám alólirotthoz intézte „testvéri szavát." Kötelességem tehát felelni rá, ámbár nem örömest teszem, mert hiszen Raffay testvérem cikkének egész tenorja, tártalma, de különösen annak néhány a nyelv használatára vonatkozó és egyházi ténykedésünket érintő kijelentése a priori kizárja egymásnak kapacitálását, megértését. E tekintetben csakugyan „mi köztünk és ti közöttetek nagy közbevetés vagyoi;." (Luk. 16, 26) Zsolnai gyülekezésünkről szól a szó. Arról a tanácskozásról, melyre az árvái, liptói, nyitrai, trencséni és turóci esperességek egyházi és világi férfiai és dignitáriusai gyűltek össze oly célból, hogy ott az egyetemes zsinati bizottság által kidolgozott és az egyházgyülekezetokhez leküldött munkálatot megfontolás és megbeszélés tárgyává tegyék és ezen felette fontos egyházi ügyben legjobb belátásuk és meggyőződésük szerint állást foglaljanak. El is fogadtunk ott egy nyilatkozatot, melyben az egyetemes zsinati bizottság munkálatát fejezetről-fejezetre fontolóra vévén, áttanulmányozván, kimondjuk nyíltan, mi benne rossz, hiányos, egyházunk tanításával, magasztos hivatasával, autonomijával, jogrendjével ellenkező, valamint azt is, mikép volna a háromnyelvű országos egyházunkban elsőrendű fontossággal biró nyelvi kérdés igazságosan, közmegelégedésre s ennélfogva egyházunk javára megoldandó. Ezen ténykedésünk jogos és törvényes voltát — biztos vagyok benne — feltétlenül elismeri minden igazságos, egyházunk alkotmányos elveit ismerő és tisztelni tudó ember. Nem kavésbé el kell ismernie azt is, hogy midőn a hivatalos zsinati bizottsági munkálattal komolyan foglalkozunk, azt jogos és kötelességszerű kritika tárgyává tesszük és azzal kapcsolatosan irditványainkat, panaszainkat egyetemes egyházunk törvényes fórumai utján a legfőbb törvényhozó testület elé visszük, azáltal nem szeparatisztikus célok után indulunk, hanem épen ellenkezőleg az együttműködésre valló hajlandóságunk és készségünknek félre nem magyarázható tanújelét adjuk. Komoly, igazságos, pártpolitikai és egyéb melléktekintetek által félre nem vezetett ember — ismétlem, — elismeri ezt. Sajnos, Raffay testvéremről ezt — idézett czikke után — mondanom lehetetlen. Ö a közös munkára, együttműködésre, összetartozandóságra valló készségünket és erről tanúskodó tevékenységünket nem akarja látni; ahelyett, anélkül hogy Zsolnán tett nyilatkozatunkat bevárta, elolvasta, álláspontunkat megismerte volna, azt írja rólunk, hogy „kimondottuk az egységet bontó szakadás romboló jelszavát" és felénk dobja „a bomlást és pusztulást siettető visszavonás* vádját. Zsolnai tanácskozásunk eredménye, az egyetemes zsinati bizottság munkálatára vonatkozó, magyar nyel-