Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-04-05 / 14. szám

1913 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 123 A lelkészi tekintélyről. Irta: Belieza András sziráki ev. lelkész. Korunk a haladás kora. Lázas munka, ideges tevékenység folyik mindenütt. A haladás és a munka minden téren változásokat okoz. Ennek hatását és jelenségeit nemcsak az anyagi, hanem az erkölcsi világ körében is szemlélhetjük. Hajdan a születési és a rend, tekintély volt az uralkodó, ma az egyéni értékelés korát éljük. Minden ember annyit ér, amennyit munkájával fáradozásával, törekvéseivel kiérdemel. Természetes, hogy ez a szempont a társadalom minden osztályára nézve érvényesül. A lelkészi karnak a tekintélye sem az ma, a mi ezelőtt volt. Ezzel a ténnyel számolnunk kell, nem szabad miatta kétségbesni, hanem követelnünk kell Pálnak amaz intését : „Prédikáljad az igét, rajta légy mind alkalmas, mind alkalmatlan időben ; feddj, dorgálj, intsél a hallgatókat minden szelídséggel és tanitással" (II. Tim 4, 2. . .). A mi helyzetünk kétségtelenül nehezebb, mint. a róm. kath. papságé. Azok mögött hatalmas mult, tekintélyes tradíció, mellettük nagy gazdagság, fény, befolyás. Mi a Krisztus evangéliumának egyedüli fegyverével állunk a küzdelemben. Igaz, hogy ez elegendő is fegyvernek, csak magunk ne tompítsuk éleit. De vannak szokásaink, intézményeink, amelyek tekintélyünk fogyasztására alkalmasak s helyzetünkben is sok olyan visszás dolog van, amelyek kisebb-nagyobb mértékben állásunk és egyéniségünk súlyának rontására szolgálnak. Ezekről kívánok itt szemlét tartani. Tekintélyttdenséijünk egyik oka — a próbaszónoklat, mely a régi korból ránk maradt tarthatatlan szokás. A kritika mindig jogosult. A lelkészszel semben K De legelső következmény ahhoz, hogy valaki helyes kritikát tudjon mondani, az, hogy értsen a dologhoz, a melyről beszél. A próbaszónoklatok' után felhangzó kritikák épen ezt nélkülözik. ítélnek tehát a szerint, a. mit látnak és hallanak, az alak és a hang szerint. Ha ez a kettő megtetszik a hallgatóságnak, a jelöltnek nyert ügye van. Hogy ez sok igazságtalanságnak válik okozójává, tagadhatatlan s hogy általában a próbaszónoklat rendsze

r a lelkészi tekintélyt nagyon csorbítja, az természetes. A legtemplomkerülőbb embernek is jogot ad arra, hogy a lelkésznek minden mozdulata felett bírálatot mondjon, a mit az ilyen alak nem tesz kesztyűs kézzel. Segíteni e bajon talán a reformátusoknál divó szokással lehetne ugy, hogy nem a lelkész menne a megüresedett egyházba próbára, hanem onnan jönnének ketten-hárman meghallgatni őt az ő saját otthonában. Az ilyen megbízatás, ha nem is érné mindég a legértelmesebbeket — de ez is valószínű — minden esetre azonban a vallásosabbakat és jobb indulatuakat, a kik nem ugyan szakavatott, de legalább nem is rosszakarata véleményt mondanának a meghallgatott lelkész felől megbízóiknak. S e mellett az egyéni önérzet — a mi pedig a tekintélynek is sine quo nonja — sem szenvedne annyit, mint most, a mikor a lelkész, mint valami — bocsánat a kifejezésért — cirkusi akrobata áll ki a porondra. További bajunk az 1600 K.-ás lelkészi fizetés. A nélkül, hogy a mostanában folyó fizetésrendezési mozgalomnak jogosultságát vagy jogosulatlanságát feszegetném s neki sikert, vagy sikertelenséget jósolgatnék, ennek a mai korban nyilvánvalólag csekély fizetésnek csupán két szükségszerű, de a lelkészi tekintély szempontjából erősen kifogásolható következményére akarok rámutatni. Az egyik az, hogy mert a lelkészi pálya csak száraz kenyeret tud adni s az ambitiót csak igen szerény mértékben képes kielégíteni, évről-évre halljuk a panaszt, hogy kevés a theológus s igy kevés az ifjú lelkész. A természet törvényei pedig a lelkészek felett is törvények. Az öregek halnak, vagy nyugalomba vonulnak s nincsen minden esetben, a ki őket pótolná. S a kik vannak, azok olyan kapósak, hogy az iskola porát már valamely — hónapok óta üresen állott —lelkészlakhan rázzák le magokról. Az ilyen szerencse mindenesetre hízeleghet a fiatat ember hiúságának, de nem válik hasznára sem az egyházközségnek, sem az egyetemes egyháznak, de sőt még magának az ifjú lelkésznek sem. Hiszen mihez kezdhet az ilyen ifjú pásztor? A lelke tele van tudománnyal, szive lelkesedéssel, akarata a legnemesebb idealismus megvalósítására törekszik. Csak egy hibája van. Az, amit az akadémia meg nem szüntethet, hogy t. i. nem ismeri az életet. S ez olyan ütköző pont, hogy azon már nagyon sok ambíció tört ketté, nagyon sok akarat erő bénult meg. Mer ahhoz, hogy az ilyen ifjú lelkész nemes idealismusát a maga erejéből váltsa valóra, nincsen elég tapasztalata s ahhoz, hogy a reá befolyást gyakorolni kivánó egyének közül terveihez a legalkalmasabbakat kiválogassa, nincsen elég emberismerete. Ennek folytán azután hiányzik ténykedéséből a céltudatos határozottság, amit ha a hivek észrevesznek többé nem pótolhat soha. E bajon az egyetemes egyháznak volna hivatása segíteni és pedig legalább a kápláni évnek szigorú betartásával. Csakhogy gondoskodni kellene arról, hogy a segédlelkészek az állam által adott kápláni congruából megfelelő díjazásban részesüljenek, hogy ez a kápláni év ne legyen csak „szükséges ro*sz"-szerű átmenet az iskola és az élet között, hanem az iskolában szerzett elméleti ismereteknek gyakorlatiakkal való kibővítése s az életre való komoly előkészület. A róm. katholikus egyház a gyakorlati ismereteknek d fontosságát már régen felismerte s ott az teljesen kizárt dolog, hogy a végzett theológus azonnal paróchiát kapjon. De megkívánjak a gyakorlati képzettséget a világi pályákon is. Hogy mást ne említsek, megkívánják pl. a jegyzői pályán. S ha ott szükséges, ahol bizonyos sablonok, rubrikák alkalmazása, kitöltése, a fontos mennyivel inkább nálunk, a hol e lelkészi hivatás betöltése nem holt