Evangélikus Őrálló, 1913 (9. évfolyam)

1913-03-22 / 12. szám

66 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1913: Küldjük különösen azokat, akik gyermekeink nevelői lesznek a jövőben. S ha mindez igaz, amit most elmondottam, ha kivánatos ifjainknak külföldre küldése, ugy e kívánságunk ne legyen puszta kívánság, hanem valósuljon is meg. De hát az ily eszméket ki valósítja meg? Az egyházi társadalom ? A társadalomtól ilyet ne várjunk. Ma ilyen talán nincs is. Vannak ugyan egyes egyházak, ahol ma is van élet, erő, de ezek is izoláltan állanak. A társadalmat nekünk első sorban evangelizálni, uj életre kell keltenünk. Csak ezután fordulhatunk ahhoz, támaszkodhatunk erre. A hivatalos egyháznak feladata tehát véleményem szerint —• ez eszmét valóra váltani. Az egyházkerületek, az egyetemes egyház ne csak az egyház gépezetének adminisztrálásával foglalkozzék, — de első sorban azzai, ami a való élettel összefügg, tehát az ily törekvések, kívánságok megvalósításával. S itt térek át a mi egyházi fórumaink tanügyi tevékenységére. Ugy tapasztaltam, hogy egyetemes közgyűlésünknek, de azt hiszem egyházkerületi közgyűléseinknek is legunotabb tárgyai a tanügyi kérdések. Ezek tárgyalásánál kerekednek fel és távoznak — sokan tüntetően is — a?, ülésteremből előkelőségeink és nem előkelőségeink közül igen sokan. Hova-tovább hódit világiak és nem világiak körében az a nézet, hogy az iskola ugy is kisiklik lassanként az egyház kezéből, kár arra az időt pazarolni. Nem csodálkozom tehát ezek után azon sem, ha az egyetemes közgyűlésen az egyik tanügyi előadó tárgyának bejelentésekor arra a közbeszólásra „mit kivannak a tanitók?" gúnyosan ezzel felelt: „mi-mást, mint fizetésemelést!" Kérdem, szabad-e a tanitók jogos kérését ép' az előadónak gunytárgyává tenni s e bevezetéssel az ellen hangulatot kelteni akkor, amidőn minden tényezője az egyházuak nagyon jól tudja, hogy az egyháznak ma legégetőbb feladata a lelkészek, tanárok és tanitók fizetésének korszerű rendezése? Lám a róm. katholikus püspöki kar a tanitók fizetésrendezésének, különösen a kántori tiszteletdíj különválasztásának kérdésében memorandummal járult a kormány elé. Ennyit, nem többet, kértek az egyetemes közgyűléstől a mi tanítóink is. Micsoda keserűséget kelthetett tehát a tanítóság körében e kérelemnek gúnyos előadása — kár kérem, igy ma nem lehet a tanitók egyház szeretetét felkelteni, különösen akkor, ha látják hogy a többi iskolafenntartó mindent elkövet a tanítóknak érdekében. A hivatalos egyháznak tehát minden alkalmat meg kell ragadni az egyház alkalmazottjainak korszerű javadalmazása érdekében. A mi a tanító-személyzetet illeti, ma egyébként is ugy vagyunk, hogy e javadalmazás öregbítése nem jár az egyháznak megterheltetésével ós az állami subvenció megadása pedig nem csak a mi egyházunknak tanitószemélyzetére vonatkozik. Vagyis ha a mi egyházunk a tanitók javadalmazását nem is sürgeti, sürgeti a többi iskolafenntartó ós az állam segítsége előbb vagy utóbb még is megérkezik. Véleményem szerint azonban igen nagy baj volna, ha e segítséghez a hivatalos egyház pártoló támogatása nélkül jutnának tanítóink. A tanitók könnyen azt a konzekvenciát vonnák le ebből, hogy az iskolafenntartó egyház nem akarja tanítóit jobb anyagi helyzetbejuttatni. S ha a tanitók köztudomásában az ily nézet gyökeret ver, — ennek ismét meg lesznek a szomorú következményei. Elégedetlen hadseregtől senki se várjon diadalokat. Ám a felvetett kérdésnek a tanitók, tanárok fizetésrendezésének napi renden tartása csak egyik része. El kell ismernünk, hogy egyházi hatáságainknak egyik a legnehezebb és legfelelősségteljesebb feladat az evangelikus tanügy színvonalon tartása. Tanügyi politikánk irányítása, iskoláink belső életének megítélése, azoknak az államhoz való viszonya stb. ma patriarchális uton el nem intézhető. Szakértelem, tudás és széles látókör szükséges mindehhez. Sajnos, de való, Magyarország tanügyének vezetése sincsen mindig hivatott, ahhoz értő politikusok kezében letéve ; nem, már csak azért sem, mert igazi kultuszpolitikusunk is kevés van. Ha ez allitas igaznak mondható az ország tanügyére nézve, meg inkább igaz az evangelikus tanügyre nézve. Vannak ezen a téren is kiváló vezető embereink. Báró Prónay Dezső, egyetemes felügyelő e téren is nem nevieg, de tényleg vezérünk. Mellette még sok jeles emberünket említhetném meg, akik működésükkel valóban hasznára vannak tanügyünknek. Ám e kitűnőségeink mindenütt nem lehetnek jelen, minden kultuszmunkát az egyházban nem vállalhatnak. Mire kellene tehát törekednünk, hogy tanügyünk egyházi szempontból kellő elbírálásban, ha kell, kritikában részesüljön ? A felelet erre igen egyszerű. A legnagyobb gondot kell fordítanunk iskolai bizottságainknak szervezésére, a legalsóbb foktól a legfelsőbb fokig. Az iskolai bizottsági tagságok betöltése a legnagyobb körültekintéssel történjék. Kerüljenek azok sorába olyanok, akik eddigi működésükkel beigazolták rátermettségüket ós az evangelikus tanügy iránt való érzéküket. A bizottsági tagság az egyházközségben, esperességben, kerületben, az egyetemen, szóval mindenütt kitüntetés számba megy. Érthető, hogy az érvényesülni vágyók erre vetik magukat. Sokszor pedig a vezető tényezők ily kitüntetésekkel akarnak egyeseket az egyház ügyének megnyerni. Véleményem szerint azonban a felügyelőknek, le

1 készeknek, espereseknek és püspököknek az egyházkormányzat különböző fokain arra kell törekedniük, hogy az érvényesülni vágyókat, azokat, akik az egyházat saját önző céljaikra aknázzák ki, lassankint e bizottságokból küszöböljék ki s a felismert, rátermett erőket hozzák be és ily módon az egyház regenerálását e téren is SZÍVÓS kitartó és körültekintő munkával vigyék keresztül. Ha ez meg lesz, ha az iskolai bizottságok ily módon szerveztetnek, nem lesz okunk panaszkodni a felett, hogy a tanügy iránt nincsen meg a kívánt érdeklődés, mert az érdeklődést fel fogja kelteni az is-