Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-03-02 / 9. szám

62 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1912 Az exhortációi óra. Ismeretes e lap olvasói előtt, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter 161801/1911. számú rendeletével az állami középiskolákban a vallástani órákat szabályozta és a hitoktatók tiszteletdiját rendezte. Ezen rendeletében a miniszter minden felekezet számára úgynevezett exhortációi órát is kijelöl, azt, mint rendes vallástani órát dijaz, mely utóbbi intézkedést az „Evangélikus Lap" f. évi 4. számában határozottan kárhoztatja, azt megszüntetni kivánja s következőképen ir róla : „erre (t. i. az exhortációi órára), hacsak kongregációs üzelmek szempontjából nem — nincs szükség. Vagy az állam pénzéből fizettessék meg a kongregációs buzgóság is? Mi protestánsok megelégszünk, ha az állam díjazza a jogos követeléseinket és ha növendékeink eljárnak a rendes istentiszteleti exhortációkra." Bocsánat, de nem igy áll a tény s azért nem oszthatjuk ezt a véleményt. A kérdéses rendeletben és intézkedéssel a miniszter minden felekezetnek egyformán mér, egyenlő jogokat és előnyöket statuál, melyeket hogyan és mint használnak ki az az illető felekezetek dolga, de amely régóta várt és annyiszor sürgetett rendezésért részünkről is csak köszönet és elismerés illeti meg. S ne fessünk mindenüvé ördögöt a falra s ne lássunk mindenben csak „kongregációs üzelmeket." Avagy a róm kath. egyház nak exhortációs órák nélkül is nincs elég módja, eszköze és alkalma kongregációs üzelmeket űzni ? S ha űzi, nem-e kötelességünk nekünk is annak ellenére a hitfelekezeti harcban a szeget-szeggel elvet követni es saját gyermekeinkben a hitfelekezeti érdekeket annál buzgóbban ápolni? Szép, eszményi, mint az egyetemes emberbaráti szeretetet az egyetemes keresztyénség részére nevelni, azonban hiába, mig felekezeti ellentétek lesznek, ezt csak a felekezeti korlátok között tehetjük meg. S ha erre az állam egyszer valahára annyi sürgetésre módot és eszközt nyújt, mi protestánsok ne fogadjuk el, utasítsuk vissza? No ezt legkevésbbé lehetne helyes protestáns egyházi politikának nevezni. S nem csak az állami tanterv, hanem saját egyházi intéz ményeink is szigorúan követelik, de az eszközt és módot eddig nem adták meg reá — a tanuló ifjúságban a valláserkölcsi élet ápolását s most midőn a miniszter erre módot és alkalmat nyújt, mi lemondjunk róla? Sőt ellenkezőleg, örömmel és hálával elfogadjuk, dacára annak, hogy tudjuk, miszerint a külön díjazott exhortációs órákat nem a mi kedvünkért és érdekünkben találták fel. Szükségünk van erre az exhortációi órára nekünk protestánsoknak is. Egyházi tantervünk, iskolai szabályrendeletünk kötelezően előírják az idegen iskolákban is az egyházi ének tanítását. Saját iskoláinkban e tekintetben nem volt baj, könnyen végrehajtottuk, ámde idegen iskolákban szint-e a lehetetlenséggel volt határos. Nem volt kötelező, az intézet vezetői ezzel nem sokat törődtek, most az ujabb rendelkezés alapján a rendes, megállapított hitórákon kivül rendelkezésünkre áll a tanulók arányában heti egy vagy két külön díjazott óra, melyet kötelezően ellenőrzés mellett fordíthatunk részben ifjúsági istentiszteletre, részben egyházi ének tanítására, különösebben valláserkölcsi élet ápolására. Tőlünk, a hitoktatók buzgóságától, tapintatától függ, mire használják fel, mivel töltik ki a külön díjazott exhortációs órát. Bízzunk hitoktatóink buzgóságában, tapintatában, hogy nem kizárólag „kongregációs üzelmekre" fogják azt kihasználni. Azért véleményem az, hogy nem annyira ez iránt, mint inkább az iránt kellene a minisztertől közelebbi felvilágosítást kérni, hogy ezen üdvös rendeletét mikor szándékozik kiterjeszteni az elemi, polgári és egyéb iskolákra is. Az iránt kellenemegsürgetni újból a miniszter urat, hogy a kongrua rendezése, az 1848. evi XX. t.-c. végrehajtása, az államsegély intézményes biztosítása és egyéb égető sérelmeink orvoslása ügyében tett igéretét váltsa be már egyszer valahára. Az Ígéretekből, biztatásokból elég volt már. Tetteket, intézményeket sürgősen várunk s bár a legújabb morzsát hálával fogadjuk, de régi jogainknak, egyetemes érdekeinknek szanálását szeretnők már látni és élvezni mielőbb. Homola Ltván. fi Magyar Evangéliumi Keresztyén Diáfesiovefeég budapesti féli konferenciája. ,,A magyar diákság evangelizálása ebben a diáknemzedékben!" Ezt a jelszót adta ki a magyar diákmozgalom mult évi emlékezetes eperjesi nyári konferenciája. A jelszót a mozgalom ki merte adni, mert az az Úr kegyelmi csodáival teli 4 év, amelyre Eperjesen visszatekinthetett, az Úr akaratának világos, félreérthetetlen, félremagyarázhatatlan kinyilatkoztatása volt számára és amikor zászlajára irta a jelszót, amelylyel a felelősségnek óriási terhét vette magára, akkor tudta, hogy ezt az Úr lelkének inspirációjára teszi, hogy az Úr akaratának ad kifejezést e jelszóban és nem kételkedett, hogy az Úr erőtlenségének segedelmére lesz e jelszó megvalósításában. A jelszó jegyében állott a f. évi február hó 2—4-én megtartott budapesti téli konferencia is. Célja nem annyira azoknak erősítése volt, akik már meghódoltak az Úrnak, mint inkább a Krisztus evangéliumáról való bizonyságtétel a világ előtt és az ily módon való toborzás Krisztus és az ő országa számára. Éppen ezért az előadások első csoportja apologetikus jellegű volt. Rafíay Sándor budapesti evang. lelkész az igaz és hamis vallás között vonta meg a határvonalat és ezzel mintegy a küszöbről utasiiotta el a vallás ellenségeinek, az úgynevezett szabadgondolkodóknak állításait. Bilkei Papp István a budapesti ref. theol. igazgatója Krisztusról, mint a kételyek középpontjáról szólott. Takaró Géza budapest-kőbányai ref. lelkész Krisztust, mint a hit középpontját állította a hallgatóság elé. Korunknak kételyektől fertőzött légköréből akarták ezek az előadások a fiatal lelkeket kivezetni. Őszinte, baráti hangon szóltak a kételyektől gyötrött szivekhez. Az előadások második csoportjának evangelizáló jellege volt. Forgács Gyula péczeli ref. lelkész a bűn nyomorúságát tárta fel és rámutatott arra, hogy ebből a nyomorúságból csak Jézus szabadithatja meg a lelket. Dr. Szabó Aladár ref. lelkész a megtérés, az Úrnak való teljes és határozott átadás szükségességéről tett bizonyságot és főleg azt hangsúlyozta, hogy még a modern embernek is, még a modern diáknak is át kell mennie a megtérés tűzén, ha be akar menni Isten országába, ha szivén viseli lelke boldogságát, békességét. Báró Podmaniczky Pál felsőszelii evang. lelkész végül a keresztyén élet programmjáról szólt, annak az életnek a programmjáról, amelyet az Úrral való életközösség magasztal s amely éppen azért győzedelemmel, erővel teljes élet s amelynek célja, programmja egyéb nem lehet, mint szóban és tettben nyilvánuló