Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)
1912-10-05 / 40. szám
1912 EVANG ÉLIKUS ŐRÁLLÓ. 321. sitő anyagot csak itt-ott alkalmazzák s nem az egész vonalon, illetve falazaton? S még inkább: mit ér, ha csak a falazatokon, tetőzeteken stb. — és nem a legfontosabb helyeken: fundamentumokon is?! Éppen azért a családi pótlékot, mint államvédő és erősítő eszközt igényelhetik és követelhetik, elsősorban az állam érdekében, a családos lelkészek is. A lelkészi családi korpótlék követelését megokolja a lelkészeknek nemcsak az államhoz való s a kor haladó szellemével és adott helyzete és viszonya, hanem a lelkészi állás anyagilag selélyts alapja is. Nem akarom itt fújni azt a régi é s *S az ri6tá ti hogy kongruás fizetés nem elég ma már tengődésre sem. Sem azt, hogy az állami anyakö yvezés intézménye folytán a lelkészt sok stóla-veszteség éri, melyet az állam mindmáig nem kárpótolt. Hanem azt a stagnációt, melyet hiványilag élethossziglan megállapított lelkészi fizetés képvise 1. Ma már minden pályán, még tán a munkás és szolga alkalmaztatásánál is, a jobb fizetési osztályba való előléptetés intézménye van behozva, mely hivatali, vagy szolgálati érdem szerint, vagy csak automatice érvényesül. A lelkészi állás ily intézményt nem ismer. Itt sokszor a legjelesebbek — ha nem erős lelkek — legtöbbször szárnyszegetten őrlődnek a ház- és egyházfentartás nehéz gondjai között a változatlan csekély javadalom terméketlen sivatagján, ugy ifjú, mint férfi és öreg korukban. Itt különösen — általában ugyan mindenütt — haladást, bizonyos előléptetést jelentene a lelkészi családi pótlék, aminek követelését a. lelkészi hivatás fejlődöltsége, jelentősége és fontossága is alaposan indokolja. A kor haladtával, a kötelességek és azoknak ágazatai szaporultával ma már minden hivatás és hivatal nemcsak fejlődik magától, hanem fejlesztetik is céltudatosan. Ugyanazon hivatás terén egy-egy köteiességköröket más más egyének töltenek be, megfelelő külön külön javadalommal. Ezelőtt pld. csak néhány évvel az elemi iskolai tanitók tanították a gazdasági tárgyakat is. Ma már gazdasági szaktanítók. S igy van ez más téren is. A lelkésznek is ma papnak, egyházkormányzó hivatalnoknak, pásztornak, számvevőnek, hitoktatónak stb. kell lennie; szóval sokfelé ágazó, egy emberrel becsületesen el nem végezhető kötelességekkel, ugyanazon javadalommal. Pedig ha az ország az állam talpkövének: a „tiszta erkölcs" ápolásának egyedüli hivatott intézménye az egyház, abban a lelkészi hivatás, akkor az egyházat s abban a lelkészi állást kellene valamennyi állások között a legjobban fejleszteni, ha már kötelességkönnyitéssel nem, legalább korszerű anyagi támogatással az állam részéről. Nem akarjuk a többi pályákat a világért sem lebecsülni. Jelentőséges és fontos mindenik. Azonban fontosabbak azok, amelyek a kulturát közvetlenebbül szolgálják. Az egyház s ebben a lelkész a kultura legbensőbb folyamatát: a lelket szolgálja, amely nélkül nincs kultura ; a nem s a nemzeti lélek legfőbb kincseit, végtelen értékeit sáfárolja, örök javait kezeli. A lelkészi állás tehát legfontosabb valamennyi között. S mégis e legfontosabb állás a legmostohábban van fejlesztve, legjobban elmaradva. Ez állásban a kötelességek és felelősségek a legeslegsilányabban dotálva! (Nem is szólva az esperesi és püspöki állások kötelességeiről, felelősségeiről.) Ez a körülmény is indokolttá teszi a lelkészi családi pótlék követelését az államtól. S vájjon lesznek-e erélyes és hatalmas hangok, melyek az idei egyetemes gyűlésre megfelelő kifejezést adnak a lelkészi kar ezen, immár elnémíthatatlan egyetemes igényének? Avagy hallgassunk e ? Örüljünk, hogyha korpótlókot kaphatunk? Aki sokat markol, keveset fog? De nem ugy ám! Aki keveset markol — ugy lehet — semmit se fog ! Sokat markoljunk, hogy minél többet is foghassunk. Minél többet követeljünk: korpótlókot, cseládi pótlékot, fizetésemelést, hogy kapjun'< legalább valamit! Petrovics Pál. Az ORLE. közgyűlése. Az Országos Református Lelkész-Egyesület VII. rendes közgyűlését Budapesten, a régi képviselőház termében tartotta meg október elsején. Több mint 500 lelkész gyűlt össze erre az alkalomra Budapesten, akik belső lelkesedéssel s kitartással vettek részt a tanácskozásokon s igaz szeretettel vették körül ünnepelve lelkes elnöküket : dr. Balthazár Dezső püspököt. Térszüke miatt csak röviden referálunk e gyűlésről, pedig megérdemelné — ha csak példaadás szempontból is —, hogy azzal bőven foglalkozzunk. A kálvintéri templomban megtartott istentisztelet után, melyen Petri Elek budapesti lelkész prédikált, a jelzett helyen dr. Balthazár mondott igen tartalmas megnyitó beszédet, amelyből egy néhány részletet közlünk: »A hitnél és reménynél is nagyobb volt az, ami összehozott, összetartott bennünket: ezért lett az utunk erő, a lépésünk haladás. A szeretet volt az erőnk, a szeretet munkája a haladásunk. Ezért védte ki egyesületünk a viharok járását, amivel az elmúlt év folyamán elvi, akadémikus különbözések megkörnyékezték belül a falait. A termékeny élet rozsdává teszi a fegyver acélját és szinnek, erőnek épiti bele a természet templomába. A koronás nap fénylik, melegit, táplál és nevel, ha itt-ott dárdákat dobunk is a sugártengerébe. Igy történt ez annak a vitának esetében is, ami lefolyt a liberalizmus kérdése körül. Igy történhetett annyival is inkább, mert nem alapvető, hanem csak fokozati különbségek állottak szemben egymással. Szégyen és jaj is volna nekünk, roformátus egyházunknak s az egész protestantizmusnak, ha születésünk, fennmaradásunk, haladásunk és majdan teljes gyözedelmünk, tudományos, társadalmi, politikai feltételét, biztositékát: a liberálizmust, gyökerében, lényegében érinteni mernénk. Vérés tűzkeresztségben, ködoszlopok omlásánál, sötétséggé lett nap és vérré változott hold tanúsága mellett tette ezt minékünk szent bizományunkká a világtörténelem. A szeretet, melynek pásztortüzénél, mint egyenlő szolgatársak, barátok, testvérek feltaláltuk egymást, közön érdekeink, melyek lenyúlnak existenciánkig, odáig, ahol gyermekek kenyeréért, ruhájáért, neveltetéséért aggódnak a szülők, közös célunk, hogy minél nagyobb, minél kiképzettebb, minél szervezettebb erővel szolgáljunk, áldozzunk egyházunknak és hazánknak: elég erősek ahhoz, hogy kibírjanak rázkódtatásokat, sőt elég erősek ahoz is, hogy biztos zálogai legyenek az ideális jövendőnek, amikor majd nem tud a kartársi szeretet vonzásának és az egyesülés szükségének senki sem ellenállani. Ennek a jövendőnek a távolsága az általunk elért eredményekkel visszás arányban áll. Minél nagyobb eredményekre mutathatunk a távolság annál rövidebb útra szorul. Egy fontos eredményt, a fizetés rendezését már majdnem a kezünkkel érjük. Most legyen erős kezünk,
