Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-09-21 / 38. szám

338 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1912 hagyására késztették. Hanem hát sok gyakorlati oka van annak, amiért én ma is a tranziciók mellett foglalok állást s azok elhagyását hibának találom. A tranziciók nélküli éneklés döcögős, szaggatott. Hallottam már én tranziciók nélküli éneklést is s bizony-bizony, hogy a kántor a sor végén egy ideig egy hangot volt kénytelen kitartani, amig mindenki elfújta a magáét s az •uj sorhoz szükséges levegőt felszippantotta: az minden volt, csak szép nem. A tranziciók ezt a hézagot kitöltik, a sorokat szépen egymásba olvasztják, miáltal az éneklés egyöntetűbbé lesz. S azonkívül az énekest észrevétlenül a következő sor kezdő hangjához segítik, ami különösen akkor nagybecsű dolog, ha a kezdődő uj sor hangja a skálában az előbbeniétől távolabb esik. Azonkívül az ügyes s az illető ének alaphangulatához mért tranziciók bizonyos szint is bele visznek az énekbe s annak zenei hatását emelik. Tessék csak pl. a Nagy Lajos-féte partiturában a 124. sz. korált eljátszani: annak a tranziciói szintén fokozzák ennek a húsvéti éneknek a vidám hangulatát. A tranziciók továbbá eltüntetik azokat a kellemetlen hangkicsengéseket is, amelyek egyes lassabban éneklő híveknek az énekelnyujtásaiból a sorok végén gyakran keletkeznek. Igaz, hogy ezeket az inkorrektségeket erős fegyelmezéssel meg lehet szüntetni; ámde nem szabad felednünk, hogy nagy tömegeket s különösen köznépből álló tömegeket, nehéz, szinte lehetetlen az orgonával annyira fegyelmezni, hogy az ilyesmi elő ne forduljon. De meg, kérem alásan, a nagy zeneköltők miért látják el dalaikat kíséretekkel s kapcsolják össze a verssorokat tranziciókkal? Bizonynyára azért, mert ezt igy jobbnak, szebbnek találják. Még a paraszt legény is igy dalol; kurjant legalább és sóhajt egy nagyot dalolás közben. Merem állítani, hogy a tranziciós játék magasabb fejlettségi foka a zenének, mint a tranziciónélküli hézagos, szaggatott. De ha talán ezek az érvek valakinek nem imponálnánák, azt kérdem még végül, mi lesz a következménye annak, ha a kántor a koráikönyvben tranziciókat nem talál? A legtöbb helyütt részint a hagyománynál, részint más okoknál fogva a kántor mégis kénytelen lesz tranziciókat beilleszteni s maga ilyeneket kikomponálni, ami mindeneseire csak hátránya a zenének, különösen ott, ahol a zenében kevésbé jártas s kevésbé jóizlésü kántor teszi ezt Nem jobb lett volna-e azért, ha ügyes s jóizlésü zenészek készen nyújtanak a kántoroknak ilyeneket, magában a koráikönyvben, minthogyha ezt a kérdést nyitva hagyván, tág teret engednek e téren az önkénynek s esetleges Ízléstelenségnek ? Mert hiszen a kántorok, ha szükségét látják, alkalmazzák, vagy ellenesetben elhagyhatták volna a tranziciókat. Ugyanígy hiányának tartom a koráikönyvnek a preludiumok és posludiumok hiányát. Én egyik követelménynek tekintem az ilyen oktató s az ifjú kántornemzedéket finom orgonajátókra nevelni hivatott könyvnél azt is, hogy találjon meg benne a kántor mindent, amire neki az orgonálásnál szüksége van s ami őt szép, nemes játékra szoktatja. Az orgonálásnál szükség van tudvalevőleg elő- és utójátékokra is. Miért nem vesz fel ilyeneket is ez a koráikönyv? Mondjuk függelék gyanánt, egyet-kettőt minden hangnemre, amelyeket aztán a fiatalabb kezdő betanulna s illető helyen alkalmazhatna? Vagy talán azt mondják: van elég, nézzen utána? Csakhogy ez nem elég komoly érv. Nélkülözöm a koráikönyvben az istentisztelet liturgikus alkatrészeinek és az urvacsorai szereztetési igéknek a kottáját is. A fiatal kezdő kántor honnan fogja ezeket megtanulni ? Vagy talán minden egyes alkalommal elszaladjon Sopronba, hogy azokat ott megtanulja? Az előszó ugyan azt mondja, hogy ezeket a liturgikus alkatrészeket azért nem öleli fel ez a koráikönyv, mivel hogy azok nincsenek még egységes módon megállapítva. Hát ugyan, minden egységesen van megállapítva, ami ebben a koráikönyvben foglaltatik? S várható-e e téren valaha egységesség, ha nem tesszük meg a kezdeményező lépéseket? S nem lehetett volna e tekintetben is tájékozódni, hogy melyek a megállapodottabb s kedveltebb formák a liturgia terén? A korálok átírásában sikerült újításnak tartom hogy a régebbi koráikönyvekben szokásos kéttagú ütemeket s félkottákat megszünteti s helyettük négytagú ütemeket s negyed kottákat alkalmaz. Csak azzal a mesterkélt ta tus-beosztással nem tudok kibékülni, amelyet sok helyen alkalmaz, amikor a taktusokba szépen beosztható hangjegyekből egyet elől kivág s emiatt a sor vége a taktus közepére, vagy harmadik ütemére esik. Akármilyen művészi nevet adjanak is ennek az elj írásnak, hasznát, azt biszem, a zene nem látja; s a szemnek szinte ijesztő az ilyen kottaírás s ugy néz ki, mintha a kereskedő a nadrágnak egyik szárát az egyik, másik szárát meg a másik skatulyába pakolná. Szükségesnek tartom azt is, hogy a koráikönyv az orgonistákat finomabb játékra s egy kis hangszinezésre is tanítsa. Ebben a koráikönyvben azonban sehol egy zenei jelt nem látok. Ennél már a baptista kottáskönyvek is előbbre vannak; azok már a hangjegyeknek a fortét és piánót s egyéb e némü jeleket is aláírják. S szerintem nagyon helyesen. Mert hiszen a kezdő ember honnan tanulja s szokja meg az ilyeneket, ha nem a koráikönyvbői? Vagy talán az egész korált irgalmatlanul csak egy hangerővel fújja? Pedig de szép az a hangszinezéssel előadott chorál! Persze, azt kevés helyen lehet hallani; igen, mert ime, az ilyen magas cégér alatt megjelent kottáskönyvek sem igyekeznek azt betanítani. Tudom én> kérem, hogy nem minden orgona alkalmas hangszinezésre, de azért mégis csak tanitani kellene azt valahol, hogy a kántor hozzászokjék s esetleg alkalmazza ott., hol az orgona finomabb, művészi játékra is alkalmas. Ezzel szintén lehetne egyházi zenénk művészi nívóját emelni. (Folytatása következik.) Értesítőink. Az Őrálló mult évfolyama Dr. Szelényi Ödön avatott tollából hosszabb cikksorozatot közölt, mely részletekre kiterjeszkedő ismertetését adta iskoláink életének. Nehogy ismétlésekbe legyünk kénytelenek bocsátkozni, ez alkalommal csak a kiemelkedő mozzanatokat óhajtjuk regisztrálni. Elemi tanügyünkre s tanítóképzőink életére vonatkozólag csak kevés hivatalos adat áll rendelkezésünkre, miután szerkesztőségünknek az értesítők beküldése iránti felszólítását az illető intézetek igazgatói alig vették figyelembe; igy vizsgálódásainkban szűkebb térre: a gimnáziumokra vagyunk kénytelenek szorítkozni. Ami bennünket e helyen elsősorban érdekel, az ifjúságunknak vallásos szellemben való nevelése. E tekintetben örvendetesen konstatálhatjuk, hogy nincs középiskolánk, mely erre különös gondot ne fordítana s ahol ne állna külön szerv is ennek a célnak a szolgálatában. Az ifjúsági gyámintézetek, a selmeczi „Bib1