Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-04-06 / 14. szám

1912 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 103 ben valamely eredményt elértünk volna. Oda kell hat­nunk, hogy köztudatba menjen át, hogy az egyház és állam érdeke megkívánja azt, hogy a lelkészek fizetés­rendezése mielőbb végrehaj tassék, eszközöltessék, mert ez nemcsak munka és bér, vagy kenyér kérdése, ha nem első sorban, mint a Nap is irja, »nemzeti köteles­ség, hogy a magyar kultura e kiváló harcosai tisztes­séges elbánásban részesüljenek.« Püspökeink panaszkodnak, hogy kevés a theológus, hogy némely egyházban már nyugdijas lelkészeket kell újból ideiglenesen alkalmazni, mert nincs pályázó sok megüresedett lelkészi állomáson. Természetes, hogy oly pályára nem fognak lépni ifjaink, melyen csak nyomor és inség várja őket. Minden más pályán működők élvez­nek már korpótlékot, magasabb kezdő fizetést, vagy remtínerációt, csak a lelkészi kar fizetése mindig egy­forma, korszerűtlen és elégtelen. Előttünk fekszik a már közel 500 lelkész által elfogadott s 150 lelkész által kiadott „Egyetemes ecang. lelké <zi fizetésrenderes tervezete", foglaljunk állást mel­lette az esperességi, kerületi ós egyetemes gyűlésen, simítsunk s javítsunk rajta mi esetleg javításra s ki­igazítást a szorul, fogadtassuk el s kedveltesstik meg a közös bizottsággal s a kormánynyal s hassanak oda or­szágos képviselőink s befolyásos főuraink, hogy az 1848. évi XX. t.-c. folyományaként az állam törvényhozásiig oly évi dotációt biztosítson, »amennyi szükséges—, mint azt a tervezet helyesen mondja — ahhoz, hogy lelké­szeink fizetését a protestáns egyházak a kor követel­ményeinek megfelelőleg s ezért a középiskolai tanárok fizetéséhez hasonló mértékben saját hatáskörükben ren­dezhessék.« Állami tisztviselők lakbéren és személyi pótlékon kivül 9 osztályba sorozott törzsíizetést húznak. Szimo­nidesz Lajos testvérünk anélkül, hogy jobb tervezetet készítene, erős bírálat tárgyává teszi a közel 500 lelkész által elfogadott s még kiigazítható s helyesbíthető „egye­temes evang. lelkészi fizetésrendezés tervezetét" s nem átallja a tervezett korpóllékosztályozást lekicsinyelni s ily formán lebecsmérelni, ezt irván: »a korpótlékra való tekintettel az összes lelkészi állások két osztályba so­roztatnak s ugy számoztatnak, mint a liszt.« Engedel­met kérek, komoly s életbevágó kérdéseknél igazán izetlenség tréfát űzni. Szíveskedjék a tárgynál maradni, jobbat indítványozni s mindenki által elfogadható javas­latot készíteni, akkor bizonnyára az egész lelkészi kar szívesen Szimonidesz testvér pártján lesz. Épp oly vissza tetsző Szimonidesz ur lekicsinylése midőn azt irja: „Ez a délibábkergetés — mert mi más ma egy másfél millió koronás államsegély, mint délibáb — nem mutat valami nagy praktikus érzékre. Ez pedig nagy hiba, mert az idő múlik, mi a szamár árnyéka felett veszekszünk, a fizetésrendezés, emelés, korpótlék stb. pedig marad a jövő zenéje." Ki veszekedik, ki nem akarja komolyan a fizetésrendezést, honnét tudja Szimonidesz ur, hogy az államsegély csak délibáb??! B. figyelmébe ajánlom a tervezet ellenzőinek, ed­dig hárman vannak Szimonidesz uron kivül; szívlelje meg s kövesse Sztehló Kornél egyetemes ügyészünk példáját, az esetre, ha a másfél millió az államtól nem volna kapható, »est modus in rebus« — helyesen irja Sztehló ur az Evang. Lap f. évi 11. számában: »Sokat törtük és törjük a fejünket azon, mikép lehetne a re­formáció ünnepét méltóan megünnepelni. A felmerült tervek közül eddig egyik sem bir népszerűséggel és ta­lán azért is lassan folynak a gyűjtések. Nem lenne-e méltó megünneplése a reformációnak, ha 1917-ig a lelkrszalapnak (lelkészfizetési alap) egy millió koronát tudnánk összegyűjteni? Ha megtudtuk teremteni a lel­készi nyugdijalapot, amely rokkant lelkészek, özvegyeik és árváikról tud gondoskodni, me? fogjuk tudni csi­nálni azt az alapot is, amely a gyakorló lelkészeknek a megélhetést lehetővé teszi.« Ez okos talpraesett be­széd, ez konkrét javaslat. Egy néhány éve Wallraben­stein testvérünk is jó indítványt tett a lelkészi fizetés­rendezést illetőleg, bárcsak követtük volna, már szép pénzösszeg állna rendelkezésünkre; szerinte két éven­kénti gyülésezés révén minden második esztendőben az egyhá/i közigazgatási célra fordított pénzből mintegy 40 000 K-t takaríthatnánk meg. Távol áll tőlem Szimo­nidesz urat az ő gyakorolt kritikája miatt ezúton meg­támadni; csak arra kérem, tegyen konkrét javaslatot, hogy a fizetésrendezés, emelés, korpótlék ne maradjon a „jövö zenéje", hanem mielőbb testet öltsön. Ehhez kérem az ő közreműködését is! Grinád, 1912 március 28. Krahuhcz Aladár, lelkész. TÁRCA, ü költő. Búja van a költő szivének, Bújában születik az ének, Mint kagylónak drága gyöngye — Egy »egy dallá lesz hulló könnye. Ne kérdezd a költőt, mi lelte? Mélységes mély tenger a lelke; Felszíne csendes, tiszta, fényes, De háborgása bent rémséges. A költő szive mélyen érző, Tüze emésztő, buja vérző, Halk érintés is hat reája — Es ez az ő tragédiája. Sóhaj és jaj ajkán a? ének, Foszlánya megtépett lelkének — Égő könnycseppje fájdalmának, — Egy-egy szikrája nagy lángjának. Ne légy irigy koszorújára, Keserűség annak az ára; Hirét, szállván szerény lapokra, Szüli a bánat tüske-bokra De sújtsa balsors, verje ostor, Próféta a költő s apostol; Isten küldötte emberekhez, Dalol s az élet nemesebb lesz. Tanit szeretni és remélni, Istenért és hazáért élni, Tűzoszlop ő az éjszakában, Felhőoszlop a napsugárban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom