Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-04-06 / 14. szám

104 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1912 kor kétkedésünk a legnagyobb 8 a boldogságra vágyó szivünk izzó hévvel ég, hangzik a feltámadott ajkáról: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek." És ezzel a hitnek lényegére mutat rá a Feltámadott. Higyjünk az ő feltámadásáról szóló bizonyságokban, higyjünk, ha testi szemünkkel nem láthatjuk is őt magát: a Feltámadott at! Nem a testi szemmel való látást magasztalja, hanem a „látás nélküli hitet", amely tisztább mint a „látó" hit, amely voítaképen nem is bit. „Nem látni és hinni", igy biztatja, igy neveli tanítványait, erre figyelmeztette őket régibb panasza: „Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek!" Jól tudta a Mester, hogy eljő az idő, amikor a jelek és csodák mind elmaradnak a a hitnek nem lesz más alapja, mint a Róla szóló bizonyságtétel: az Ige. S amikor húsvét ünnepén az Ige bizonyságtételéhez száll el hitünk, hogy megerősödve, a feltámadás tényét annál meggyőzőbb erővel hirdethessük az Ur népének, hálás szívvel emlékezzünk meg Tamás bizonyságáról, amely nem a csalóka hiszékenység férges gyümölcse, hanem a való erejétől megtört és az igazság fénye által eloszlatott kételynek őszinte vallástétele. Tamás a kételkedő embernek, akit a föld már eltaszított magától, de a menny még nem fogadott be, örökkön legnagyobb vigasza: kételkedett, hogy a mi kételyeinket eloszlassa, hitt, hogy mi is higyjünk. Ezért ha az ő ajkáról halljuk: „boldogok, akik nem látnak és hisznek", leborulunk mi is és vele együtt valljuk: „én uram ós én Istenem." S mi bizton reméljük, hogy még látni is fogunk. Ha feltámadunk látni fogjuk Öt, látni amint van s mi örökkétig magasztaljuk: Én Uram és én Istenem! —t*. Egyházunk helyzete és föladatai napjainkban Az az utolsó nehéz, golgothai ut, a melyen a sötétségnek minden hatalmasságai mintegy öszeesküsznek a »világ világossága" ellen és végső erőfeszítéssel igyekeznek azt örökre kioltani, az az ut, a melyen az Igazság magát barátaitól és követőitől is elárulva ós elhagyatva látja tulajdonképen csak befejezése annak a kevés virággal, annál több tövissel behintett 33 évre terjedő földi vándorutnak, a melynek kiindulási pontja a mennyei világosságtól besugárzott, angyalok dicshymnuszától viszhangzó bethlemi éjszaka, végső célja pedig a Golgotha komor, sötét, véres keresztje és aa arimathiabeli József kertjének csöndes, néma sírboltja. És csakugyan ez a vége? Jézus életében, csakugyan egy olyan nagy „tragédia" játszódott le, a melynek vége szenvedés, gyalázat, bukás, halál és koporsó? Nem ! Isten „nem engedi, hogy az ő szentje rothadásra jusson." (16. zsolt. 10. v.) A gyászos nagypénteken véres fénynyel leáldozó nap, uj, dicsőbb fényben ragyog föl húsvét reggelén és a kárörvendő, diadalittas, de mégis óvatos emberi bosszú által lepecsételt kő: Istennek dicsőséges ós minden akadályt elhárító hatalmából szögletköve lesz egy uj, hatalmas templomnak, a melyen „a pokol kapui sem vehetnek diadalmat." (máté 16, 18) A bethlehemi jászol fölött ott lebeg ugyan a kereszt, de ha sok ilyen keresztet keresztben egymás fölé helyezünk, (s mi más volt ama Názárethi földi pályafutása?) akkor csillag lesz belőle! Az a csillag, a mely egykor azoknak a napkeleti bölcseknek megmutatta az utat Bethlehem felé, az a csillag, a mely a földi gyalázat után dicsőséggel övezett Istenfia koronájának legdrágább ékessége és a szenvedések sötét völgyében, a kereszthordozásban elfáradt földi vándor utján biztatva, bátorítva integet feléje is! Mert hiszen Jézus az ő tanítványainak és követőinek is földi pályafutásukra a szenvedésnek, a megpróbáltatásnak, a megaláztatásnak, a küzdelemnek útját helyezte kilá tásba és jelölte meg: „A ki akar én utánam jönni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engemet." (máté 16, 24.) És a mi áll az egyes hívőre, ugyan az áll a hivők közösségére; a Krisztus anyaszentegyházára is. — Ha Jézus ennek az anyaszentegyháznak a Péter apostol ismeretes vallomástételére adott ismeretes és már az előbb idézett válaszában azt a biztató ígéretet adja, hogy „a pokol kapui sem vehetnek diadalmat"-ugy ezzel egyúttal az is ki van mondva, hogy a ,pokol kapui," vagyis különféle ellenséges hatalmak egyenként és egy~ mással szövetkezve igenis kísérletet és Dem is egy, hanem ismételt kísérletet fognak tenni arra nézve, hogy felette diadalt vehessenek. A ker. egyház története, kezdve Istvánnak, az első vértanúnak halálától mind a mai napig elegendő példával igazolja ezt. Sőt, amiként az egyes ker. ember életében a külső szenvedések, megpróbáltatások, nehéz küzdelmek ideje, a „nemszeretem napok" a belső, lelki élet fejlődésére, gyarapodására, nevezetesen a hitélet erősödésére és növekedésére nézve sokszor a legnagyobb áldás forrásait nyitják meg, ellenben a külső jólét: egészség, bőség, tekintély, hatalom ennek a belső életnek épp olyan sokszor elsatnyulására, az Istenhez való helyes, egészséges viszonynak megrontására, az imádságnak és a ker. élet egyéb nyilvánulásainak elhanyagolására vezetnek : éppúgy tapasztaljuk azt a ker. egyház történótében is. „Sub pondere ereseit palma." A keresztyénség első századai, a vóres üldöztetések, a kegyetlen elnyomatás külsőleg szomorú korszaka, a mikor a „pokol kapui" a leghevesebb támadásokat intézik az Ur fejlődő egyháza ellen, nemcsak, hogy nem birják a gyenge, kicsi sereg külső, számbeli gyarapodását és diadalmas előrenyomulását megakadályozni, hanem a belső hitéletnek legszebb virágait fakasztják, legáldottabb gyümölcseit érlelik. Ellenben a mikor az egyház külső, még a világi dolgokban is érvényesülő tekintélye, hatalma, gazdagsága virágkorát éli, akkor — a reformációt megelőző időkben — éri el egyúttal tetőfokát tanban és életben egyaránt, a belső tespedés hanyatlás ős romlás, amely az egyháznak reformációját „in Capite et membris" elodázhatatlanul szükségessé teszi. Igy tehát az, a kit Jézus »eleitől fogva ember öldöklőnek" és „a hazugság atyjának," Luther pedig harci dalában „régi ellenségünk-nek nevez, csak a támadás módját, eszközeit, helyét változtatja meg, a szerint a mint igy vagy ugy, itt vagy ott véli célját elérhetni. Ha erőszakkal nem boldogul, őseihez folyamodik,