Evangélikus Őrálló, 1912 (8. évfolyam)

1912-04-06 / 14. szám

1912 119 ha kívülről nem sikerül a támadás, belülről próbál szerencsét. Majd a szenvedések, nélkülözések, megpróbáltatások viharai között igyekszik kishitüséget, kétségbeesést, reménytelenséget ébreszteni a hivők soraiban, majd pedig külső előnyöket: gazdagságot, hatalmat, tekintélyt ígérve, eltéríti az egyház figyelmét az „egy szükséges dolog"-tól. Mindig és minden esetben azonban az egyház alapjának és fentartó erejének megrontására és meggyöngítésére törekszik, jól tudva, hogy az az épület, a melynek alapjai meginognak, összeroskad, az a test, a melyben a vér összetétele és keringése hibás, vagy hiányos, elsorvad, elpusztul! Valóban: ,erő s csel ezre, zordon fegyverzete ; nincs itt hozzáfogható." Ezt mutatja a Krisztus és az ő anyaszentegyháza elkeseredett, kíméletlen, kegyetlen és ravasz ellenségének magatartása a múltban, az egyház közel 2000 éves történetében. És ma hogyan állunk ebben a tekintetben, vagyis milyen a helyzete egyházunknak a jelenben, napjainkban? Erre a kérdésre lehető rövidséggel feleletet adni képezi föladatunk első tárgyát, hogy azután ennek alapján megjelölhessük azokat a föladatokat is, a melyek egyházunkra, annak munkásaira és tagjaira várakoznak. Senki sem állithatja, magam legkevésbé, hogy könnyű dolog volna, akár az egyik, akár a másik kérdésre minden tekintetben kielégítő választ adni; kimerítő válaszról pedig egy rövid felolvasás keretében még kevésbé lehet szó, a miért is talán előadásom ciméül helyesebben ezt választhattam volna: Gondolatok és elmélkedések egyházunk jelenkori helyzetéről és föladatairól. Hiszen a mi már az első kérdést, egyházunk jelenlegi helyzetének kérdését illeti, két egymásnak ellentmondó fölfogással találkozhatunk. Az egyik, mondjuk optimistikus fölfogás, a melyet kevesebben osztanak és a mely azt tartja, hogy általában véve az egyháznak ma sincs különös aggodalomra oka, sőt a helyzet, különösen a múlthoz képest, inkább kedvezőnek és megnyugtatónak mondható. A másik, a pessimistikus fölfogás, a melyre alighanem már többen hajlandók és a mely a körülöttünk háborgó ellenséges világnézetek viharában az egyház hajóját már-már végveszélytől, elmerüléstől félti és megfeledkezve a hajó örök birtokosának és kormányzójának isteni hatalmáról és bölcsességéről, kétségbe esik s a félénk, megijedt tanítványokkal így kiált: »Segíts Uram, mert elveszünk!" Mindegyik fölfogásnak a múltban is meg voltak, a jelenben is meg vannak a maga képviselői; mindegyiknek volt és van bizonyos alapja és jogosultsága, de a maga egyoldalúságában mindegyik nagy veszélyt is rejt macában az egyházra nézve. Bárcsak tudnánk mindig annak az igazi, ker. pessimismusnak az álláspontjára helyezkedni, a mely nyiit szemekkei meg'átja ós fölismeri a „pessimus"-t, a legrosszabbat, t. a bünt és annak romboló hatalmát, de ezzel szemben az igazi ker. Optimismus álláspontjára is, a mely szent bizalommal tud föltekinteni arra az „optimus"-ra, arra a legjobbra is, t. i. a Krisztusra, a ki a bűnnek hatalmái leigázta és a benne hívőknek vegre is diadalt helyez kilátásba. Azt gondolom, helyes uton járunk, ha immár ebből a kettős szempontból próbáljuk megítélni egyházunk jelenkori helyzetét. — Ebben a világításban azután persze lehetséges, hogy egyik-másik kedvezenek Ja^ú jejen séget kevésbé kedvezőnek, vagy .egyházunk jövőjére néve éppenséggel kedvezőt'ennek, veszedelmesnek fogjuk' látni és megfordítva. így egyházunknak, nevezetesen hazai evang, égy házunknak kiilaő viszonyait illetőleg nem találkozunk-e a haladásnak, a fokozódó érvényesülésnek számos, örvendetes jeleivel? Gondoljunk csak egyházunknak az államhatalomhoz való viszonyára ! Milyen külömbség a múlthoz képest! Nem is csak a régletünt időkhöz képest, a melyek homályából börtön, vérpad, máglyafüst bontakozik ki és a tűzzel-vassal üldözött Sión gyászos vészkiáltása, gályarabok láncának borzalmas zörgése hangzik felénk! Nem! Csak a legutolsó néhány évtized milyen változásokat hozott! Az egyház közjogi testület, a mely ma már nem kénytelen az államhatalom vagy az „uralkodó egyház" legapróbb képviselője előtt meghunyászkodni, hanem mind hangosabban és bátrabban ujabb meg ujabb jogokat sürget és — ha kell — követel; az egész közéletnek egy számottévő tekintélyes tényezője, a mely az államfő által szentesitett törvények szerint az államhatalomtól teljesen függetlenül intézi a maga belügyeit, sőt nemcsak ezeknek a törvényeknek végrehajtásában, hanem különféle egyházi ós kulturális intézményeinek és törekvéseinek előmozdításában az állam védelmét, segítségét, anyagi támogatásait is igénybe veheti és követelheti! Évenként több millió egyházi ós iskolai szükségletek fedezésére, tanítók, tanárok, (középisk.) lelkészek fizetésének kiegészítésére, nyugdijának rendezésére az állami pénztárból! Az előttünk élt utolsó, mondjuk utolsóelőtti nemzedék mert volna-e mindezekről álmodni? Persze igaz, jól tudjuk, minde7eket a más téren is rohamosan változott viszonyok mintegy természetes szükségszerűséggel hozták magukkal; jól tudjuk azt is, hogy mindezek dacára, különösen a még mindig uralkodó egyháznak tartott Rómával szemben, távol állunk még a sokat sürgetett teljes .egyenlőség és viszonosság" elvének gyakorlati megvalósitásától, de utoljára ez mégsem változtat azon a tényen, hogy egyházunk külső, jogi helyzete, állása, tekintélye a múlthoz képest kedvező változást mutat. És mindez máskép is lehelne, nevezetesen rosszabbul is, sőt és ez éppen a jövőre nézve táplált komoly aggodalmunk, előbb-utóbb, talán előbb mint magunk is gondolnánk — ne legyek jó próféta! — alighanem rosszabbul is lesz! Hiszen máris jogos aggodalommal szemléljük egyfelől, miként omlanak össze itt is ott is — az állam részéről igénybe vett anyagi támogatás arányában — hazai evang. egyházunk a múltban oly féltve őrzött autonómiájának védőbástyái és miként vonul ki az egyház önkormányzati jogának egy-egy része ugyanazon a résen, a melyen keresztül a Danaok ájándékát diadallal bevittük. És másfelől a jövőbe tekintve máris alig oszlatható el az az aggodalmas kérdés: mi történik majd akkor, nem jut-e egyházunk a legválságosaíb helyzetbe akkor, ha egyszer nálunk is odafejlődnék az államnak az egyházhoz való viszonya, a hova máshol már fejlődött, a mikor az állam arra az álláspontra helyezkedik, hogy az egyházakat magántársulatoknak tekinti, melynek létezését nem tiltja ugyan meg, de Lem is támogatja! Mi történik akkor, ha egyházunknak a múltban és jelenben a közterhek viseléséhez hozzászokott tagjai habár csak néhány évtizedre is, e en terhek alól fölszabadulnak? Hol és hogyan fogja megtalálni az egyház a módot és eszközöket. arra, hogy tagjait újra. még pedig fokozottabb teherviselésre és áldozatkészségre birja és szoktassa, mivel az állam, tehát az egyházon kiviil álló tényező, a melytől ma olyan sokan oyan sokat, mondhatni mindent várnak, a mi az egyház bajain segíthetne, a maga anyagi és erkölcsi támogatását és segélyét megtagadta? Persze ezek a jövő, talán még a messze jövő kérdései, de talán a jövőről sem volna szabad