Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-02-16 / 7. szám

54 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1911. utolsónak is alig jutott be és a hatalmas pártfogás meghozta a maga eredményét, ami Zichy minisztersége alatt végre nem csoda. íme csak a napokban nyilatkozott a protestánsok sérelmeinek orvoslásáról, de ugyanakkor e szerzetes kinevezésével ujabb sérelmet ejtett a protestánsokon. Csodálkozni inkább azon lehet, hogy a magyar protestánsegyház vezérférfiai megelégszenek a miniszter nyájas, de diplomatikus szavaival és tétlenül nézik ezt az aknamunkát ahelyett, hogy az egyház tekintélyének teljes súlyával tiltakoznék j ilyen jogcsorbítás ellen. Ha már olyan világot élünk, hogy protekció nélkül bajos a boldogulás, meg kellene fontolni, hogy az igazán érdemesnek pártját fogni, annak útjait egyengetni nem méltatlan az egyházhoz s hogy nem volna szabad így, minden küzdelem nélkül, kiszorittatni a híveinket, csupán vallási okok miatt az őket megillető működési térről. Änynyit bizonyosan elérhetnénk, hogy ha már nem protestáns, de legalább nem is szerzetes, hanem szabadelvű kath. lenne a művelődéstörténelem tanára az egyetemen, ki a tudományos szempontot tartaná szem előtt és nem a felekezetit, a klerikálist. Felvilágosodott egyén, bármilyen vallás hive legyen is, tisztában van azzal, hogy a felekezeti színezetű tudománynak nincs igazi tudományos értéke s azért a kath. klérusnak nem kellene attól félnie, hogy protestáns tanár megmásítaná az igazságot, ha sikerülne e katedrához jutnia, de hogy a műveiben is elfogult szerzetes tanár tárgyilagossága milyen fokú lesz, arról jobb hallgatni. Ä legutóbbi időben egymásután foglalják el valamely rendhez tartozó kath. tanárok az egyetemi tanszékeket (pld. Czirbusz piarista), mind Budapesten, mind Kolozsvárott. Ha ez sokáig tart, Zichy miniszter jóvoltából a szerzetesek monopolizálják majd az egyes katedrákat, épen úgy, mint monopolize' 4 ik már az ország nem egy tankerületében főigazgatói állást. Sok kerületbe következe en szerzetest vagy legalább is klerikálir ágit neveznek ki utóbbi időben főigazgat ónak a miniszterek s mi szépen belenyugszunk ebbe, mintha ez nem is lehetne másként. Világi uraink, püspökeink, akiknek kezében volna a befolyás, hatalom, e kérdésekkel nem törődnek s az a felszisszenés, amelyet egy-egy ilyen sérelem kelt, hamar elhangzik. A vallások jogegyenlősége még mindig csak írott malaszt s egyházunk nem tud érvényt szerezni jogának a kath. néppárt hatalmi törekvéseivel szemben. Visszavonúl a küzdelemtől, pedig ez a visszavonúlás egyházi ík jövőjére nézve helyrehozhatatlan károkat jelent. Ő. Tartsuk ngitva templomainkat! Alig van az országnak olyan vidéke, melyen meg ne fordultam volna s minthogy már a szülői házban belém oltották a hitélet iránti meleg érdeklődést, mindenütt, ahol jártam, első útjaim egyike az evangelikus templomhoz vezetett. Érdekelt a templom kora, stilje és mai állapota s a néma és mégis beszédes épülettől tudakoltam az ősök nagyságát és hithűségét, valamint a mai nemzedék buzgóságát és áldozatkészségét. Megesett az is, hogy nemcsak az érdeklődés, hanem a lelki vágy hajtott az evangelikus templom felé. Bár érzem és vallom, hogy a „Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik ', hanem egyaránt megtalálható mindenütt, ahol fohászainkkal felkeressük: nem ritkán szükségét éreztem annak, hogy a szent hely csöndes magányában, távol a világ zajától rebegjek el egy-egy fohászt magamért és szeretteimért. Sajnos, hogy akár érdeklődésből, akár pedig tanulmányozás vagy a lelki szükség kielégítése céljából kerestem fel templomainkat, a vasárnapi istentiszteletre és a hétköznapi könyörgésre szánt rövid idő kivételével Brassótól kezdve Sopronig és Temesvártól kezdve Kézsmárkig — ha jól emlékszem, — csak Liptószentmiklóson találtam nyitva az ajtót. Nem ugy a kath. szomszédoknál. Azoknak templomait a városokban mindenütt, faluhelyt is csaknem kivétel nélkül nyitva leltem reggeltől alkonyatig s láttam, hogy oda mindig betérhetnek azok, akik ott lelki pihenést keresnek. Mi lehet az oka, hogy ezen a téren nem követjük a szomszéd példáját? Voltak idők, amikor nagyon is indokolva volt templomainknak zárva tartása. Indokolttá tették az erőszakos és alattomos templomfoglalások. Azok az idők azonban, hála Istennek, régen elmultak. Templomfoglalásoktól ma már nem kell tartanunk s emiatt bátran megnyithatjuk templomaink ajtajait. De hát ha ettől nem, — mitől félünk akkor? Talán a tolvajoktól ? Hiszen nekünk sem aranyunk, sem ezüstünk nincsen! Szegénységünk szinte közmondásos Templomaink csaknem túlságosan egyszerűek és dísz nélkül valók. Nincs is rá pénzünk s puritán felfogásunk sem engedné meg, hogy azok belsejét a gazdag szomszédéihoz hasonló káprázatos díszbe öltöztessük. A rablóktól és tolvajoktól tehát nem kell félnünk. Ha azonban nem az aggodalom és féltő gond, akkor csak az lehet az oka templomaink zárva tártásának, hogy híveink lelki szükségéről a rendes istentiszteletekkel kielégitőképen gondoskodni véltünk. Azt hisszük, hogy a vasárnap és hétköznap reggeleken nékik nyújtott lelki eledel egész hétre elegendő. Pedig nem úgy áll a dolog. Faluhelyt is bizonyosan többen akadnának, városokban pedig minden bizonnyal sokan vannak, akik az istentiszteletre rendelt időn kivül is „szeretnék az Ur házában való lakozást és az Ur dicsősége hajlékának helyét " S hogy azután ezek közül (faluhelyen a megszólástól való félelem miatt talán nem teszik) — városokban igen sokan betévednek a kath. templomba, arról bárki igen könnyen meggyő-