Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-02-16 / 7. szám

1911 EVANG ELI KUS ŐRÁLLÓ 55 ződést szerezhet magának. S ne higyjük, hogy csak olyanok teszik, akik egyházuk és vallásuk nant kö­zömbösek. Megteszik olyanok is, akik nemcsak szóval hirdetik, hanem tettel is bizonyítják, hogy egyházunk­nak odaadó hívei. Jellemző példa gyanánt csak egyik magasabb osztályú tanítványom esetét hozom fel. Buzgó evangelikus ma is, annyira, hogy a lelkészi pályára készül, amikor azonban ez az eset történt, egyenesen rajongó volt, mert egy túlzó irányú, nem kimondottan baptista, de a baptistákkal nagyon rokon­szenvező vallásos társulatnak került a befolyása alá. S mi történt mégis vele ? Megbetedvén az édes anyja, minden reggel betért az evangelikus templomba, dél­után pedig rendszeresen eljárt a kath. templomba any­jáért imádkozni. Megtette pedig ezt hosszú időn át, mindaddig, mig a dolog tudomásomra nem jutott s őt a kath. templomba járásról le nem beszéltem. S ha a férfiak megteszik, mennyivel inkább meg­teszik a sokkal vallásosabb kedélyű nök. Erre vonat­kozólag álljon itt egy kolozsvári előkelő úriember nagyműveltségű feleségének az „Egyházi Újságban" közzé tett „Nyílt levele", melyet a nevezett lap szer­kesztőjének, nagyt Barabás Samu úrnak szíves enge­delmével a következőkbén közlök: „Nagytiszteletü Uram 1 Látszik épen nálunk re­formátusoknál, hogy a törvényeket és a rendeleteket a férfiak hozzák. Legalább az egyházi dolgokban több beleszólást kell engedni az asszonyoknak, mert az egyházi dolgokat nem is annyira ésszel, mint inkább szívvel kell végezni. Mi asszonyok már lelkünk vilá­gánál fogva is rendszerint sokkal vallásosabbak, buz­góbbak vagyunk, sokkal inkább ragaszkodunk egyhá­zunkhoz, mint a férfiak, amit a statisztika is bizonyít, az áttéréseknél u. i- a férfiak vannak többen, pedig Magyarország lakosságának jóval több, mint fele, leány és asszony. Nem akarom magamat feltolni, mint törvényhozó, mert erre jogom nincs, de ha Nagytiszteletü uram fi­gyelemmel kísérte Kolozsvárt a református asszonyok vallási gyakorlatát, igazat kell, hogy adjon nekem ab­ban, hogy nálunk reformátusoknál ebben a részben valami hiba van. Ha csak egyszer is vette magának azt a fáradságot, hogy reggel korán a róm. kath. templomok körül sétálgasson, akárhány asszony hívét látta volna ottan,' akik reggel, mielőtt munkába men­nek, betérnek a róm. kath. templomokba egy-egy imát mondani. De nemcsak a köznép van így vele, így va­gyunk mi mindnyájan. Némelyikünket némely nap, mikor otthon egy gondolatkörrel foglalkozunk, csalá­dunk valamelyik tagjára gondolunk, aki beteg, vagy uton van, vagy nagy vállalat előtt áll: olyan áhítat fog el, hogy szükségét érezzük valamely templomban egy Miatyánkot elmondani. Hiába zörgetnénk refor­mátus templomainkba, azok mindig zárva vannak, csak akkor engednek oda be, mikor a prédikátorok az Is­ten igéjét hirdetik. Az igehirdetés feltétlenül szüksé­ges, de hogy az imádkozást mindig orgonahangok, ének, a prédikátor szava irányítsák, arra nem mindig van szükség. Mi asszonyok akárhányszor olyan lelki állapotban vagyunk, hogy ez imádkozásunkban zavar. Zavar különösen még az is, ha valamelyik prédikátor felkérésünkre az egyházfival templomát felnyittatja, mert annak kellemetlen arca, a kulcs zörgetése a zár nyikorgása kihoz abból az áhitatosságból, mellyel a templomba siettünk. Mit teszünk ilyenkor mi asszo­nyok ? Valamennyien azt, hogy mindnyájan egy pár percre betérünk a mindig nyitva levő kath. templomba, és ott, a magányban áhitatos imával fordulunk az Istenhez. Nem gondolja Nagytiszteletü Uram, hogy nálunk, reformátúsoknál, az állandóan bezárt templomok épen a hívők azon tömegére vannak rosz hatással, akiktől gyermekeink vallásos nevelése függ ? Nem gon­dolja-e Nagytiszteletü uram, hogy a református vallá­sosságnak nagy szolgálatot tennénk azzal, ha templo­mainkat épen úgy nyitva tartanánk egész nap, mint a római katholikusok ? — hogy mi akkor, mikor lelki szükségünk megkívánja, minden zaj nélkül, csendesen oda vonúljunk és imádkozhassunk az Úrhoz ? Igaz, hogy az Isten mindenütt jelenvaló és min­dem t megtalálható, de ha már mi úgy gondoljuk és úgy íjuk jónak, hogy a iemplomban keressük fel Őt, nyújtsanak nekünk alkalmat, hogy megtaláljuk ezt, amikor áhítattal imádkozni akarunk. Ha naponként csak tizen mennek ilyen indulattal a nagy templomba, már abban a tizben is megerősödik a hit, a bizalom, a szeretet, egyháza iránt. Nagytiszteletü uram megérti a jó szót, egyháza érdekeit szivén viseli, nagy munkát végez hívei kö­zött, kicsi munkával, hogy templomainkat a nappali órákban állandóan nyitva tartanák: csak fokozná és hálára kötelezné első sorban „a kolozsvári, később az erdélyrészi összes assonyokat és leányokat * Eddig a levél, melyhez csak egyet akarok hozzá tenni Papi értekezleteinken és egyházi gyűléseinken kifogyhatatlan a panasz, hogy az idők egyre jobban rosszabbodnak, hogy a társadalomban az egyház és vallásellenes mozgalmak folyton erősbödnek, hogy a katholicizmus nyilt és burkolt támadásai napról-napra vakmerőbbekké válnak és hogy az evang. család sem az már, ami volt régen, mert az ösök hite, vallásos buzgósága, egyházszeretete nem ég, hanem csak pis­log az utódok szivében. Értekezleteinken és gyűlése­inken gondosan keressük, kutatjuk a módját, hogy lehetne bajainkon segíteni, hogy lehetne a támadások ellen sikeresen védekezni, hogy lehetne egyházunk bástyáit megerősíteni és hogy lehetne a mai nemzedék hitét, egyházszeretetét feléleszteni és hatalmas lángra lobbantani. Keressük, régóta keressük az orvosságot, a csodabalzsamot, mely egyházunk sok vérző és fájó sebét meggyógyítaná és új életet teremtene. Kereső szemünk elkalandozik messzire, nagyon messzire s e miatt nem látja meg azt a szerény gyógyfüvet, mely szintén gyógyító tényezőül kínálkozik. Itt van a köz­vetlen közelünkben A templom az! A templom, mely kér, könyörög, unszol, hogy tegyük már végre-vala­hára igazán „az imádság házává" s tartsuk nyitva mindazoknak, minden időben, akik a zsoltáriróval együtt „egy dolgot kérnek az Istentől s azért esedez­nek, hogy lakhassanak az Ur házában életüknek min­den idejében, hogy nézhessék az Urnák szépségét és gyönyörködhessenek az ő templomában." Azt hiszem, hogy templomaink állandó nyitva­tartásában kínálkozik részünkre az egyik leghatható­sabb védőfegyver az ellenünk irányuló támadások el­len s azért nagyon elérkezettnek látom az időt arra, hogy templomaink ajtai egész nap nyitva álljanak, hirdetvén boldognak-boldogtalannak, gazdagnak-sze­génynek, ifjúnak-öregnek egyaránt: „Jöjjetek én hoz­zám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltet­tetek és én megnyugosztalak titeket." Adorján Ferenc.

Next

/
Oldalképek
Tartalom