Evangélikus Őrálló, 1911 (7. évfolyam)

1911-04-20 / 16. szám

EVÄNGELIKUS ŐRÁLLÓ Kőkoporsód szélinél. A nemes, a nagy harc vége: Áldott béke. Aki így hal, mindig él ! 2. Zöldelő fa, Isten fája, Hogyne fájna Nékünk töviskoronád ? ! Rajtam száraz fán mi esnék, Ha, kegyes ég, Irgalmad nem karol át ! 3. Van okod szív, jaj — s panaszra, De mi haszna Tengerkönynek zápora ; Ha szívedben még nem támadt Mély bűnbánat, S könye nem húllt még soha ! 4. Óh megváltó szent Istenség, Égi Felség, Kérlek a szivem szerint: Kinek a világ üdvére Hullott vére, Engemet láss meg szegényt! 5. Megtérőké a mennyország ! Hajtsd Tehozzád Uram, az én szivemet. Kőszikla reped a kintul, Föld megindul, S lelkem, nem indulsz-e meg ? 6. Boldog, ki megmarad Nálad, A tört nádat Nem rontod el, Jézusom. Már koporsód bölcsővé lett, Melyből élet Sarjad mig itt bujdosom. Húsvéti ének a dunántuli uj énekeskönyvből. Irta: SÁNTHA KÁROLY. Az Ur Jézus föltámadott! Harmadnapig volt csak halott, Kifeszité a sziklasirt, Vele még a halál se bírt. 2. A nagy Isten volt Ővele, A nagy Isten volt ereje, Igéje az Isten maga, Nem szállhat rá vak éjszaka. 3. Az Istené a hatalom Keresztfán, máglyán, vérpadon, Az eszmét meg nem ölhetik, Mert mindig újra születik. 4. Köszöntsük a nagy Magvetőt, Ki fénybe vonta a jövőt, S új élet támad mindenütt, Amerre Isten napja süt. 5. Az egész világ ünnepel, Kezet, szivet imára fel ! Vezess minket húsvéti fény, Biztass a sirig szent remény ! Funcke Ottó. (1836—1910.) Az elmúlt (1910). karácsonyi ünnepek második napján az evarigelium ügyét nemcsak Németországra nézve, hanem annak határain messze túl, kettős nagy veszteség érte. Talán egy és ugyanazon órában hunyta le szemeit utolsó álomra 1910. december 26-án este Halléban Warneck Gusztáv és Brémában Funcke Ottó. Az előbbiről mint a külmissió ügyének mind halálig, bizonyára legjelesebb és az egyet, kathedrán legelső elméleti képviselőjéről, lapunk »Külmissió« rovatában remélhetőleg szintén bővebben fog meg emlékezni. Ezt a a néhány sort ,>n piam memóriám" az utóbbi Funcke Otto emlékének szenteljük. Lapunk olvasói közül azok, akik Funcke-t müveiből, vagy akár csak egyik-másik müvéből, ismerik, alighanem szívesen tesznek le velem együtt lélekben egy szerény borostyán-levelet a brémai rhienensbergi temetőnek arra a sirhalmára, a mely alatt 1910. december 30-óta Funcke Ottó földi maradványai csöndesen pihennek, várván a mi Urunk a Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelének napját. Akik pedig eddig nem istrnerték, azok talán jelen sorok által figyelmeztetve kezökbe veszik az elhunyt egyházi író valamelyik könyvét és ezt — úgy hiszem — aligha fogják megbánnia Életrajzát Funcke maga irta meg a maga kedves, vonzó, érdekfeszítő modorában „

Fusspuren des lebendigen Gottes auf meinen Lebenswegen* cz. két kötetes munkájában, a melynek első kötetét a hallei egyetem theologiai fakultásának ajánlotta „a theologiai doktori méltóság adományozásáért érzett mély hálája és őszinte mély tisztelete jeléül." (1899 — 1900.) Ennek a könyvnek a kiegészítéséül tekinthető a „Reisegedanken und Gedankenreisen eines Emeritus," a melyet — mint már czíme is mutatja, 1904-ben történt nyugalomba vonulása után irt meg és adott ki. Funcke Ottó 1836. március 9-én született a düsseldorfi járásban fekvő kis, 7000 és egynehány lelket számláló Wülfrath nevü városkában, ahol atyja orvos volt. Neveltetésén, egész belső, különösen vallásos életének fejlődésén, mint azt igen sokszor, éppen az emberek