Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-02-17 / 8. szám

1910. gelye — ép a melyen az idegen rajta volt — eltörött s útitársai közül többen súlyosan megsérültek, csak őneki nem lett csodaképen semmi baja. Arra kért, nyittassam ki neki a templomot, „szeretnék a magányban Istenhez fohászkodni, s neki hálát adni, hogy kegyelmesen megtartott engemet; szeretnék egy óráig csendben, zavartalanul imádkozni." Ez mélyen meghatott s gondolataimnak rögtön uj irányt szabott. Önkéntelenül is áreztem, hogy ha van valami, a mi a hivő kebelt e világi zaj és baj közepette megtarthatja, kétségkívül az imádság az, a hivő léleknek teremtő Istenében való elmerülése. S jóllehet a lélekben és igazságban való imádathoz nem szükséges sem meghatározott hely, sem meghatározott idő, de tagadhatatlan, hogy bizonyos alkalmakkor a lélek szinte feltartóztathatlanul vágyik oly helyen leborúlhatni a Mindenható előtt, hol magának a helynek szentsége megszenteli az áhítat gerjedelmét. Az életviszonyok sokfélesége magával hozza, hogy az áhítat vágya az egyes embereknél a legkülönbözőbb időben léphet fel. S mily boldog az, ki ilyenkor nyitva találja azt a házat, melyben hite szerint az ő Istene lakik ! Miképen értékesíthetjük teháttemplomainkat a nép, a hivők, az istenfélők számára ? Tény az, hogy manapság templomaink csak akkor nyílnak meg, ha közösségi istentisztelet, vagy valami funkció lesz megtartva. Vasárnap, amint vége az istentiszteletnek, az egyházfi gondosan buecskja a templomajtaját, hogy oda senki be ne mehessen s a legtöbb gyülekezetben ez az ajtó egész héten át is zárva marad. Hát mire való a templom, tán csak arra, hogy abban hetenként egy jó vagy kevésbé jó prédikációt hallgathassunk ? Ezért bizony kár volna oly sok és költséges templomot építeni! Hirdetjük az Úr házáról, hogy az szent hely, a mennynek kapuja, a hol mindenkikereshet vigaszt s lelki táplálékot akkor, amidőn annak szükségét érzi s mégis zárva tartjuk egész héten át. Ävagy csak akkor kellene a híveket a templomba bocsátani, amikor a pap is ott van s beszédet tart ? Bizony akkor sok helyütt nem volna miért a híveknek felkeresni a templomot! Így érlelődött bennem az az eszme, hogy a templomot nyitva tartsuk híveink számára bizonyos időben, hogy bemehessenek s imádkozhassanak — csendben, magukba szállva nyugalomban. Hány ember van, még azok között is, kiknek töbt> lakószoba áll rendelkezésükre, hogy házában nyugodtan, zavartalanul nem bír elmélkedni, fohászkodni, vallásos buzgóságot végezni ? De ha tudja, hogy a templom nyitva áll a nap bizonyos szakában, bizonynyal odaviszi mindazt, mi szívén fekszik: ha öröm érte, a hálazsolozsmákat, ha bánat s megpróbáltatás lőn osztályrésze, könyeit, hogy fohászával, imájával megszentelje azokat. Ott keres erőt a kísértésben, enyhülést a fájdalomban s békét e világ békétlensége közepette: Adassék hát mindenkinek alkalom, hogy akkor fordulhasson Istenéhez, amikor annak szükségét érzi. Tartsunk nyitott templomokat necsak akkor amidőn a harangok ércszava szóllitja imára a hivők seregét, de minden időben, hogy akkor is oda menekülhessen az Urat áhitó lélek, amidőn a szív szózatja parancsolja oda! Belohorszky Gábor. Rz egyetemes „Utasitás"-ról. — Levél a szerkesztőhöz. — Nagytiszteletü Szerkesztő Úr! Ha végig olvassuk, áttanulmányozzuk az egyetemes gyűlés által is jóváhagyott „Utasítások az egyházi t'sztviselők részére a vegyes házasságok dolgában" című leiratot, ugy látszik, hogy lehetetlen ellene a legcsekélyebb észrevételt is tenni, két okból: mert az egyetemes gyűlés jóváhagyta, tehát egyetemes kötelező erővel bír, másrészről minden pontja helyes utasítást tartalmaz. És én mégis attól tartok, hogy az utasításnak semmi gyakorlati haszna nem lesz. Nem lesz pedig azért, mert alig képzelek ev. lelkészt, ki az utasítás pontjai legtöbbjének eddig is meg ne felelt volna — kivéve talán a jelentés tételekről szóló pontokat. — Legfőbb gondunkat eddig is a vegyes házasságok s vegyes házasok képezték — de legtöbb aggodalmat is ezek szerezték — értem a lelki pásztorkodás terén. S az eredmény ? Egyházunknak hátránya e téren. Hogy rni ennek az oka ? Talán a divat — talán a felsőbb körök példája a köznép előtt, talán számítás -- talán a kath. papok, kath. szövetségek határt nem ismerő lélek halászata, talán hitközöny, — lelki fásultság — talán mindezek együttvéve és még sok más. És ha minden erőnket megfeszítjük is, — tegyük is, — sok eredményt az „utasítás" után sem tudunk felmutatni. Ugyanis azon készülő vegyes házasságról — hol az ev. fél át akarja igérní leendő gyermekeit — sem lelkész, sem hívei előre nem tudnak meg semmit. Mert a jegyváltáshoz kath. tanukat hívnak meg. Reggei pedig azonnal viszik őket a főszolgabíró elé — írásba foglalni — a megegyezést. (Ugyanígy történik nálunk — ha egyházunk javára történik az átígérés, a tanuk itt evangélikusok) Mire mi tudomást szerzünk a dologról, már késő. De ha tudomásunk lett volna is a készülő házasságról, tehetetlenek vagyunk olyan féllel szemben, kit már rég le vettek a lábáról.