Evangélikus Őrálló, 1910 (6. évfolyam)

1910-08-25 / 35. szám

1910 EVÄNGELIKUS ŐRÁLLÓ 320 Egy szerény egyéni vélemény az egyházfegyelemről. Irta és felolvasta a szepesmegyei lelkészi értekezletnek Poprádon, 1910. május 24-én tartott gyűlésén, Kirchkopf Gusztáv, késmárki ev. pap. (Folytatás.) 2 Régen volt már — de mint pelyhes szájú síhedar Timotheus egy dunántúli nagy papnak templomában hallhattam egyszer egy fenkölt, igazi krisztusi szellemtől áthatott szent beszédet, telt padsorok, nem alvó, de szent áhítattal hallgató hiv^i sereg között. A néma csendet, ha nem is gyakran, de mégis oly hang törte meg, melyet egy buzgó kurátor okozott egy, a fiatalság hátán mozgásba hozott mogyoró vesszővel, de a nékül, hogy akár a szónokot, akár a hallgatókat zavarta volna. Ámuló érdeklődésemre a nagy paptól azon választ nyertem, hogy ez a fegyelmezés náluk százados jó szokás, mert az a mogyoró pálca nevelte és neveli egyháza rakoncátlan fiatalságában az Isten igéje iránti tiszteletet és adja meg neki, a papnak azt a jogot, hogy az Úrvacsora élvezetében ne részesítse azt, aki csak »Ítéletet eszik és iszik magának.« S e papnak temploma telve volt mindig, nem volt üres csak a betegnek és tehetetlen öregnek a helye. E papnak községe a józanság, a jólét, a kölcsönös megértés, — a szeretet egyháza volt! E nagy papnak emlékét a disciplina ecclesiastica, a Gemeindeczucht (a mint ő nevezte) nem törölte el, ott él az még ma is hívőinek szivében, ott virraszt a hegyoldali kis temetőben sírja felett, pedig — ő a régi szellemnek jó szolgája volti Ma a nép erkölcse ott is lazább, a templomnak padsorai csak a nagy ünnepen telnek meg, az egyház belbékéje a múlt emlékei közé került — és a disciplina ecclesiastica helyébe az »új szellem" a lelkiismereti szabadságnak modern, a Krisztusnál is krisztusabb szellemét léptette s ezzel elnémúlt az oltár előtti azon hang is: »En pedig, — Urunk és Üdvözítőnk azon nyilatkozata szerint: „Valakinek megbocsátjátok bűneiket e földön, azoknak meg lesz bocsátva a menyekben ís" hirdetem néktek az igaz bűnbánat és megtérés feltétele alatt Istennek kegyelmét és bűneitek bocsánatát, hogy feloldva legyetek mennyen és földön . S hány egyházunkról volna elmondható: régi dicsőségünk hol késel az éji homályban? Hány egyházban szabták nagyra az apák a jövő nemzedéknek, de nekik nem túl nagyra tervezett és megépített templomot? Hány egyházban zengő érc és pengő cimbalom azon lelkésznek szava, ki mennyei hárfát ragad és égi tűzzel ihleti ajKát, mikor az Urnák nevében megtérést hirdet az evangéliommal ? Egyházunk megmaradt iskoláiból a jeles oklevelű tanító az egy házias szellemet kiszorította s ha többeknek sáfárkociására van bízva a jövő nemzedék vallás-erkölcsi nevelése, csak akkor látjuk őket az evangélíom küzd i, ha a vokátornak X. pontja az orgona billentyűit Ir.czük alá! Gyűléstermeink, melyekhez az út tán ott vezet el a templom előtt, megtelnek, mikor választani lehet és kell, mikor megengedik az E A. paragrafusai, hogy személyes, egyéni érdek állítson az egyház élére „arra érdemes" hivatalnokot. Egyházközségeink eliteférfiai megtisztelik néha napján a templomot jelenlétükkel, vájjon nem-e azért, hogy ott el is mondják: »hálákat adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint más emberek, — azt ugyan nem állítom, de hogy legelői ülnek az tény! Oltáraink előtt megjelennek, de csak kis számban, azok, akik félik még az Urat és „inkább töltenek egy napot Istennek, mint 100-at a gonoszok hajlékában", míg korcsmáinkban, mulató-helyeinken ott vannak mind s velük napirenden van: a dőzsölés és sodomai bűn minden neme! Csoda, ha 10 százalékos egyházi adójuk is sok? Csoda, ha filoszemita az intelligens, midőn azzal zörgetnek ajtaján: „Tegyetek jót mindenekkel, kiváltképen hitünknek cselédeivel." (Gal. 6 , 10.) Csoda, ha koldus az a szegény, aki egyébként minden pernek letépi virágát? Csoda, ha a törvénytelen gyermekek száma emelkedék, ha puszta szó, melyet poros biblia tartalmaz: »ti pedig megtartóztassátok magatokat minden tisztátlanságtól« (I. Pét. 2., 10.), mert tudjátok, hogy egy paráznának is, vagy tisztátalannak — nincs öröksége a Krisztusnak és Istennek országában (Efez. 5, 5.)? Csoda, ha az egyház iránti szeretet és lelkesedés hiányzik már a gyermekek soraiban is, mert csak tanulják, azt is csak azért, mert kell: ,,nem szégyenlem Krisztusnak evangéliomát, mert Istennek ereje az, minden hívőnek üdvösségére. (Rom. 1., 16)" Csoda, ha a szektáskodás különösen azok között szedi ijesztő arányokban áldozatait, a kiket még foglalkoztat a nagy kérdés: „Mit cselekedjünk, Atyámfiai férfiak" (Acta 2., 37.), mert őket nem elégíti ki a névleges keresztyénség, a modern farizeismus, a theologiai nagyképüsködés, őket, akik azon élő testnek akarnak tagjai lenni, mely a nagy pünkösdi prédikátor szavai szerint: „El tudja magát szakasztani a gonosz nemzetségtől" (Acta 2 , 40) És kérdem, lényegileg nincs-e igaza azoknak, kik csak azért hagyják ott egyházunkat, akár tényleg, akár hideg közönyükkel, mert mindent találnak, csak krisztusi szellemet nem és azt a szeretetet, mely a törvény betöltése, azt az igazságot, mely képes oly dolgokat cselekedni, melyért az emberek dicsérik az ő menyei Atyjokat és azt a hitet, mely üdvözít, amely meggyőzi a világot ? — Vagy talán az a szó, mely áthatotta Krisztus első tanítványait, mely elmulasztotta a régieket és megújította az ujakat, megízetlenült ? Ha Krisztus megbüntette még a farizeust is, és végig korbácsolta a templomot a latrok barlangjává tevő zsidókat, ha az első keresztyének kíméletlenül vetették ki magok közül a régi lisztát, a mely kárhozatjára volt az ő gyülekezeti életüknek, akkor ma már, vagy ma még nem volna arra szükség? Avagy talán mi már elértük azt, amiért ők küzdöttek, imádkoztak?! Csak vakoknak kellene lennünk, ha látni nem tudnók, vagy süketeknek, ha hallani nem akarnók, hogy jelenkorunk egyházának egy nagy hibája van: annak fegyelmezetlensége, egy nagy vétke, hogy fél az igének alkalmazásától, hogy nevel „tudós" papokat istenfélelem nélkül, „jeles" igehirdetőket, — de ige nélkül. Nem állítom, hogy a dunántuli nagy pap régi módszere tudna segíteni a bajon, dn igenis állítom azt, hogy vegyük elő a Szentírást, a melynek tekintélye előtt meghajlik — legalább merem hinni — minden evangéliumi keresztyén és keressünk abban választ azon kérpésre; (Folyt, köv.)