Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-03-04 / 10. szám

1-22 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 84 át való tartását. Ahol azonban a tanuló bírja a gyülekezeti istentisztelet nyelvét, ott — bár igen jól ismerem az ifjúsági istentiszteleteknek roppant nagy értékét — több kárral, mint haszonnal járónak tartom, ha a tanulók a legzordabb három téli hónapnak, — a deczember, január és február — kivételével elvonatnak a gyülekezeti közösség érzetét ápoló templomi istentisztelettől, mert ennek csak az lehet a következménye, hogy az ifjúság felnőtt korában sem fog a templomba kívánkozni. Szerencsésebbnek tartanám azonban az egész evang. ifjúság s esetleg a tanártestület részvételével és cselekvő közreműködésével tartandó vallásos matinék elrendelését, amelyek bizalmas összejövetel formájában (ének, imádság, felolvasás, szavalat, írásmagyarázat) rendezve, tanár és tanítvány közt bizalmas érintkezést teremtve, igazán kiváló tényezőívé lennének a vallásos nevelésnek. Ezen matinék azonban nem hetenként volnának tartandók, mert akkor elveszítenék ünnepélyes jellegüket, hanem havonként, vagy három i hetenként egyszer. 3.) Ä javaslat harmadik tartalmi fogyatkozása az, hogy nem részletez, hanem általánosságokban mozog. Minden utasítástól első sorban azt várjuk, hogy a tantervben csak röviden körülirt tananyagot részletezi. Ezt teszik Bancsó és Kapi is az általuk készített javaslatokban. Munkálatunk teljesen figyelmen kivűl hagyja ezt a követelményt és megelégszik* azzal, hogy a végzendő anyagot illetőleg a tantervre utal. »Magát a tananyagot a tanterv jelöli ki s így itt azt nem részletezzük», mondja a 11. lapon. Másutt pedig így szól'- «R tanterv minden osztály számára előírja az egyházi éneket és imádságokat. A mennyiséget igen bölcsen nem szabja meg] Ezt teljesen a tanárra kell bíznunk.» (18. 1.) Az utasításnak olyan hibája ez, mely egyrészt a tankönyvek terjedelmére, másrészt pedig a végzendő anyag (ének, szentírás, egyházi atyák iratai) mennyiségére vonatkozólag a legnagyobb szabadosságot teszi lehetővé. De nem közli a munkálat a tananyag elsajátíttatására legalkalmasabb módszert sem, melyre pedig a a tanárnak s különösen a kezdő tanárnak igen nagy szüksége van. Ezek a módszertani tanácsok adják meg az utasításnak a valódi értékét. Mert a tananyagot, bár röviden is, megjelöli a tanterv s ha az utasítás nem ' részletezi, — a maguk egyéni véleménye szerint — összeállítják a tankönyvírók. A vallástani anyag ügyes tanításának s az anyaggal kapcsolatos valláserkölcsi nevelésnek módszerét azonban sem a tanterv nem nyújthatja, sem a tankönyvíró. Vallástanárképző-intézetűnk nincs s ennélfogva a vallástanári pályára készülő ifjaknak nem áll módjukban a tanítás és nevelésre való képességet gyakorlatilag elsajátítani. Ha az utasítás nem látja el őket határozott és világos módszertani útmutatásokkal, akkor kellő tájékozottság nélkül állnak a munkába és sokkal kevesebb sikert mutatnak fel, mint amennyit kellő útbaigazítás esetén fölmutathattak volna. Mi régiek már tisztában vagyunk azokkal a módszeres kívánalmakkal, amelyek a régi tantervből átvett tárgyaknak tanítására vonatkoznak. Arra azonban, hogy az egyházi éneket miként tanítsuk: — könyv nélkül-e, vagy nem, — elejétől végig-e, vagy csak a bevágó versszakokat, — a szöveget-e, vagy a dallamot; továbbá, hogy miként járjunk el az imádságok tanultatása körül: emlékeltessünk-e, vagy a tanulókkal magukkal készíttessünk imádságokat; végűi, hogy az olvasandó bibliai szöveget, az éneket és az ágostai hitvallást miként hozzuk szerves összeköttetésbe az egyes osztályok emlékelendő tananyagával: — arra mi is kíváncsian vártuk a feleletet. E helyett azonban csak ezt a kijelentést kaptuk: «mind e kivül még sokat lehetne s kellene mondani, főként a bibliai s történeti anyag, énekek, imák kiválasztásáról, kezeléséről, még többet a könyvek szerkesztéséről, mert hiszen első sorban is a jó tanácson, de azután a jó tankönyvön fordul meg minden ; e részletfeladatokat átutaljuk oda, ahova valók, t. i. az egyes tankönyveknek a tanár számára való előszavába.» (26. 1.) — No hiszen, csak az kellene még, hogy a tankönyvek előszavában polemizáljunk egymással azon elsőrendű fontosságú tananyagbeli és módszertani kérdésekben, amelyeket az utasítás — ki tudja, miért — jónak látott nyílt kérdéseknek meghagyni. Itt kívánok rámutatni az utasításnak arra a hiányára, hogy a tankönyvek és segédkönyvek szerkesztésére vonatkozólag sem ad semminemű utasítást. Sajnálkozik ugyan, hogy nincsen »oly tankönyvünk, mely (a bibliai) történeteket ugy adná elő, hogy azokból Jézus isteni személyisége ragyogna felénk a maga pompájában», (15. 1.) — továbbá, hogy hiányában vagyunk a jó ifjúsági énekes és imádságos könyveknek (18. 1.), — végűi, hogy jó «tankönyvünk sem az egyetemes keresztyén, sem a magyar prot. egyháztörténetről nincsen» (20. 1.), arra azonban nem gondol, hogy a jövendő tankönyvírók ezerszerte szívesebben fogadnának néhány igazán hasznos, talpraesett utasítást, mint' sok semmitmondó frázist! 4.) A javaslat utolsó tarialmu fogyatkozása az, hogy hiányos. Hiányossá teszi mindenekelőtt az, hogy a gimnáziumokkal egy színvonalon álló iskolák tanitástervéről alig szól annyit, mint a tanterv. Pedig itt lett volna helyén az anyag részletezése s azon idegen iskolákban, ahol a tanulók csekély száma, vagy egyéb gátló körülmények miatt a rendesnél kisebb óraszámban és több osztálynak összevonásával történik a tanítás, az összevont anyagnak feltüntetése, — nemkülönben hasznavehető módszeres utasításnak nyújtása. Mert ha mi, hosszabb gyakorlatra támaszkodó gimnáziumi vallástanárok is tudni óhajtanok a részletes anyagot, ismerni a követendő módszert, annál inkább keresi ezeket az utasításban az a vallástanár, vagy vallástanító, aki az idegen iskolákban, nálunk nehezebb körülmények közt működik és több akadállyal kénytelen megküzdeni, holott pedig nálunknál rendszerint kevesebb gyakorlattal bír. Az utasítás azonban nemcsak tartalmi, hanem alaki tekintetben sem felel meg a követelményeknek, mivel 1.) szerkezete hibás. Az anyag elrendezése nem történt helyes szempontok szerint s ennek következtében az utasítás nem elég világos és nem eléggé áttekinthető. A tantervekhez készült utasítások szerkesztése körül jelenleg az az eljárás dívik, — s azt követte Bancsó és Kapi is — hogy az esetleg szükséges bevezető részek után tantárgyanként külön-külön, apróbb értelmi szakaszokra oszló fejezetekben következnek az egyes tárgyak tanítására vonatkozó utasítások. Ezen egyedül helyes szokást kellett volna Utasításunknak is követnie s a tantervhez csatolt függelék utasításáról sem feledkezve meg, bevezetésképen szólnia a vallástanítás történetéről; — a vallás és a vallástanítás fontosságáról a középiskolában és a vele egy színvonalon álló iskolákban; — a vallástanítás viszonyáról a többi szakokhoz ; általános módszeréről és föltételeiről. Ezen általános rész után kellett volna következnie a vallástanítás eyyes tárgyairól szóló különös résznek, amelyben