Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-12-09 / 50. szám

1909. lyes természetű ügyekkel célszerűen amúgy sem foglalkozhatnék. Ily előzmények után merült fel ott önkéntelenül az az eszme, hogy ilyen, — minden esetre kivételes — esetekben a kerületnek egy állandó bizottsága, amely tehát annak akaratát és intentioit van hivatva képviselni —döntsön a jelölés kérdésében. Az eszmét a jogügyi bizottság, mint helyes és megfelelő expedienst, s mint a kerület közönsége autonom jogainak is megfelelőt el is fogadta. Ez volt itt az előzmény és ebben a szervezési kérdésben merőben eme tárgyilagos indokok vezették a bizottságot. Szó sem volt tehát arról, mintha a bizottság szervezésével a jogügyi bizottság a kerületi elnökség jogait absorbeálni vagy annak föléje helyezkedni vagy azt »gyámság alá helyezni" kivánta volna. A mennyire én a jogügyi bizottság tagjait ismerem, azok közt egy sincsen olyan, aki képes volna más intentiokkal valamely szervezeti kérdést kezdeményezni. Az előadottak után tehát megállapítható az, hogy: 1. maga a szab. rendeleti javaslat indokaival együtt még az 1908-ik évben leküldetett az egyházmegyékhez s ezek a saját észrevételeiket — több mint 200-at — meg is tették. Hogy a gyülekezetek magok foglalkoztak-e ezzel az ügygyei, azt nem tudom. Ez az egyes egyházmegyék dolga volt, — azonban tény az, hogy egyes gyülekezetek — igy a budapesti egyház is — egészen behatóan foglalkoztak a tárggyal és ez, s az orosházai egyház is több lényeges módosítást javasoltak. Egyébként, ha az egyházkerület elnöksége a két szabályrendeletet oly fontosaknak ítéli utólag, hogy azokat az egyes gyülekezetekkel is közlendőknek tartotta, úgy éppen neki lett volna feladata megtenni azokat az intézkedéseket, hogy az egyházmegyék a javaslatokat az egyházgyülekezetekkel is tárgyaltassák. A dolgok ilyetén állásában azonban a javaslat szerkesztőinek jóhiszeműségét a gyülekezetek megkérdezésének állítólagos elmulasztásával kapcsolatba hozni nem lehet, s igy kétségbevonni nem szabad. 2, az egyházmegyékkel csupán a bizottságra vonatkozó intézkedés nem volt közölve a már említett okból. Minthogy azonban ez a singularis intézkedés a javasolt szabályrendelettel nem állott ellentétben, s az az E. A. szabályaiba sem ütközött, ennélfogva ezért az egy intézkedésért nem lett volna indokolt dolog a tervezetet az egyházmegyékhez leszállittani, a melynek küldöttei úgyis részt vettek a kerületi közgyűlésen, s a dolog ezen részéhez hozzá is szólhattak. Elvégre ha minden módosítást le kellene szállítani az egyházmegyékhez vagy pláne a gyülekezetekhez, akkor hová jutnánk? In ultima analysi oda, hogy bárminő életbevágó szabályzatnak megalkotását el lehetne odázni évekre uj meg uj indítványok beadásával, sőt azt tervszerű — és igy már valóban nem jóhiszemű — eljárással meg is lehetne hiúsítani egy „nye pozvólimmar egyszer s mindenkorra. E részben a f. é. egyetemes közgyűlés különben annak az álláspontnak adott igazat, amely az ily tárgyalások közben fölmerült indítványoknak le nem szállítását mondotta ki elvileg, — amely álláspontra az egyetemes közgyűlés már a mult években is helyezkedett! II. A bizottság működési módja ellen (inquisitió) felhozottak sem állják meg a tárgyilagos kritikát. Mert hiszen a jelenlegi érvényben álló szabályrendeletünk is a kerületi elnökség hatáskörébe utalja az egyházmegyei elnökség által felterjesztett pályázókra nézve a jelölés és a kizárás jogát, — amely elnökségi határozat ellen fölebbezésnek nincsen helye. S kérdjük, váljon az elnökség tartozik-e megindokolni határozatát? és megszokta-e ezt tenni? E részben a gyakorlatot nem ismerem — de hogy azt indokolni nem tartozik a pályázókkal szemben, azt kétségtelennek tartom. Az ily teljesen discretionarius természetű személyi ügyekben való határozatot, amelyek valamely testület fejére bizvák, — más, így világi, politikai téren is indokolni nem tartoznak — és ez éppen lényeges attributuma annak, hogy az ily közjogi természetű jogok megfelelően legyenek gyakorolhatók. Hiszen az ily szabályozás megvédi a határozatot hozó egyéneket az ellen, hogy saját meggyőződésüket esetleges terrorisztikus törekvésekkel szemben is szabadon nyilváníthassák, másrészt az indokolás nélküli mellőzés éppen a mellőzöttnek is érdeke lehet, főleg akkor, ha figyelembe vétetik az, hogy a mellőzés oka gyakori esetben nem a mellőzött pályázónak egyéniségében, hanem rajta kivűl eső körülményekben, helyi viszonyokban rejlik. Valakinek mellőzése valamely egyház lelkészi állására nézve még nem jelent egyebet, mint azt, hogy az illető pályázó abban az egyházban és abban az időben, amikor a határozat meghozatik, az egyháznak jól felfogott érdekében, nem odavaló, épen oda nem alkalmas. A határozat tehát nem megbélyegző s az egyén további érvényesülésének az útját nem állhatja. Azt még tehát lehetne érteni, ha valaki a gyülekezeti autonomia érdekében olyan álláspont helyességét vitatná, hogy a jelölés kérdésében az egyházkerületi elnökség határozati jogköre teljesen mellőztessék. (Ez a mi álláspontunk Szerk.) Ez legalább radikális álláspont és a maga nemében tiszta lenne, — habár ez nézetem szerint egyházunk magasabb érdekei szempontjából igen helytelen és romboló hatású lehetne. De amikor érvényben álló szabályrendeletünk az egyházkerületi elnökségnek ugyancsak discretionarius — s ezzel esetieg inquisitorius — hatáskörébe utalja a jelentkezők fölötti határozathozatalt, akkor nem lehet arról szó, hogy ha az elnökséget kivételes esetekben más factor helyettesíti: akkor az ellen „középkori eljárás" stb. vádját lehessen joggal emelni. És nem lehet különösen azt mondani, hogy ezzel a politika hurcoltatik be az egyházi élet terére, amire külömben még alantabb viszatérek. De elég erről védelmiil itt ennyi, az egyetemes közgyűlés ama határozata után, amely szerint ezt a bizottságot, annak megalakulását nem hagyta jóvá. III. Meg kell végre említenem azt, volt és van-e szükség kerületünkben arra, hogy a magyar hazafiság tekintetében pályázó lelkészeinket bizonyos scrutinium alá vegye s e részben egyházunkat körülbástyázza ? Hogy volt és van, ennek első tanújele az, hogy f. é. egyetemes egyházi közgyűlésünk érintetlenül hagyta javasolt szabályrendületünknek azt a pontját, a mely szerint lelkészül nem jelölhető az, a ki magyar hazafiság tekintetében nem megbízható. De ott van a bányakerületi püspök úrnak folyó évi jelentése, a ki