Evangélikus Őrálló, 1909 (5. évfolyam)

1909-04-22 / 17. szám

1-148 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1909 munkaerőt, a termelés eszközeit s a munkatermékeket is társadalmiakká tenné, meyszüntetvén mindezekkel a régi társadalmi rend oltalmára fennálló állami kényszerhatalmat és minden osztálykülönbséget, minden osztályuralmat s egyiknek a másik által történő kizsákmányoltatását. Megalakulna tehát a szocialista társadalom, millió lelkeknek utópisztikus ideálja. Ennek kialakulását siettetné az az osztályharcz, melyet a kizsákmányolt produktiv munkaerő, a proletariátus osztály öntudatában a mai társadalmi rend megdöntése érdekében folytat. Izgató álmadozás, mely millió és miliő lelkeket ragad egy fényes, ködös ideál felé s millió meg millió karok öntudatossá vált erejét vonultatja fel a mai társadalmi rend oszlopainak megdöntése érdekében. Vájjon sikerül-e, felépül-e tehát a sokak által türelmetlenül várt szocialista társadalom valaha a mai, állami intézményeink által védelmezett társadalmi rendünk helyén? Talán e kérdésre nem a legnehezebb feladat a választ megadnunk. Úgy, a mint az orthodox szocialisták a Marx elméletéből táplálkozva reménylik, sohasem. A még ma túlsúlyban és uralmon levő Marx, e nagyelme által filozófiai világnézetté formált szocializmus kardinális hibája az a dogmatizmus, mely minden társadalmi történet, történelmi fejlődés alapjává a mindenkori gazdasági viszonyokat teszi, és a kétségbevonhatatlanul a történelmi fejlődésben érvényesülő eszmei domináns erőket — mint a morál, vallás bölcselkedés történelmi alakulások magyarázatából kizárja — mert szerinte minden vallás, erkölcs, tudomány, művészet csak felépítménye a gazdasági alapnak. E hibát érzik a szocialista elméletek tovább fejlesztői és a rendelkezésre álló tapasztalatok elégtelensége miatt csak sikertelen erőlködésnek látszik a társadalmi alakulatoknak a történelmi materializmus alapján való megfejtése. De ne gondoljuk ezzel, hogy leszámoltunk a szocializmussal, mint romboló s alkotó erőnek hivatása és jövője van. Ha rajongásnak minősithetjük is csak ama fanatikus meggyőződését, hogy a társadalom mai gazdasági viszonyainak romjain felépül az uj, hol vagyon, munkaerő teljesen és kizárólag csak a társadalomé lesz s az állam létjoga megszűnik, mégis a jövő társadalmának, állami élete kialakulásának fényében messze kiható jelentősége lesz a szocializmusnak. Mint erő megvan s hatását érezni vagyunk kénytelenek s bár mint materialista világnézet egyoldalulag a történelmi fejlődés alapjául kizárólag az egyes korszakok gazdasági rendszerét ismeri el, mindazáltal elvitathatatlan igazsága és érdeme az, hogy a szociális, a politikai s a magasabb szellemi életfolyamat egyik döntő tényezőjét megállapította. Ez megjelöli hivatását a jövőre. S bár a mai nap inkább destructiv mint constructiv filoz. és gazdasági elv, mégis az életprocessusok többi domináns erőivel összehatva, kiegyenlítődve, kompromissumok utján, részleges megvalósulással részt vesz a jövő egészségesebb társadalmának kialakításában. Rz egyes erők egymással folytatott küzdelmeikben veszítenek vagy nyernek intenzitás tekintetében, eltérnek eredeti irányuktól, illetőleg eltérítik a többieket az egyenes vonalú haladástól. Rz erőhatásokat kiegyenlítő kompromissumok képezik ama lépcsőfokokat, a melyeken az élet céljai, eseményei felé emelkedik. R társadalom problémáin, az emberiség jövendőjén elmélkedő ember tehát figyelmen kivül nem hagyhatja a szocialista theóriákat;; sőt a kinek egységes világnézete kialakult, — és ez szükséges minden gondolkozóra, — az értékesítette eszmevilága részére a szocialismusnak a tapasztalatok, tanulmányos v

:7sgálódások talajából kinőtt eszméit is. A keresztyén gondolkozó pedig, a ki tisztában van immár azzal a ténynyel, hogy a keresztyénség is egy vallásos társadalmi alakulás, növekvő érdeklődéssel kell, hogy behatoljon a mai társadalmi élet problémáiba abban a tudatban, hogy a vallásnak szorosabban a keresztyén gondolkozásnak feltétlen átformáló, szabályozó s állandósító hatása van a társadalmi élet minden irányzatára. Állandó társadalmi alakulás a vallás ethizáló és humanizáló erejének érvényesülése nélkül nincs. Ezért kötelességünk nekünk is foglalkoznunk a szocializmus problémájával, nemcsak tudósok módjára, nemcsak társadalmi ténykedéseinkkel, hanem a szószéken is, mint elsőrangú feladattal, hogy hibái megvilágításával, erősségei méltatásával, az érdeklődésnek, a gondolkozó figyelem reáterelésével közreműködjenek a még meg nem tisztult szocialismus felforgató hatásainak korlátozásában, értékes eszméi megmentésében és az emberiség közjava részére való értékesítésében, vagyis összefoglalva egy egyetemleg óhajtott szebb, eszményibb társadalmi rend megalkotásának alapozó munkáiban, hogy közelebb jussunk istenországa eszményéhez. Kötelességünk ez, mert a szószéken az élet minden nagy problémájának meg kellene szólalnia és a vallásos világnézet keretében megoldását megtalálnia. Hogy minő tényezőjé lehet a templomi szószék a társadalmi élet, a tudomány, a morál sőt a művészet jövőbe vágó nagy kérdéseinek megoldásában, irányításában, azt Kalthoff brémai volt lelkész példája bizonyítja. Ámbár tudom, hogy konfessionális alapon a pozitivek, de még a liberális theologia szempontjából sem, az egyházi beszédelmélet álláspontjáról pedig egyáltalában nem mondhatók beszédei egyházi beszédeknek, csak annyiban talán, hogy építő hatásuk a gondolkozó kongenialis lelkekre kétségtelen, mindazáltal a hagyományokkal, sablonokkal szakított e nagy elme, megmutatta, hogy miről is lehetne, sőt kellene prédikálnunk mint a mult talajából fejlődő nagy jövő hivatásszerű munkásainak. Hisz a mi igehirdetésünk azért terméketten, mert az iskolából átvett ideológiánkból táplálkozunk csupán, dogmatizálunk vagy szigorú morálprédikációkat mondunk, még az élet, a tudomány nagy kérdései elszállanak fejünk felett, fel nem fogjuk, meg nem értjük azokat, legfeljebb gáncsoljuk a világ álbölcseségét, hamis tanulmányát, hajba kapunk az egészségtelen korszellemmel, mely nem a régi oltárokon áldozik, hanem ujéletideáloknak hódol, melyek reánk nézve idegenek, ismeretlenek, szegényes eszmevilágunkba bele nem illenek már azért sem, mert nem a jövő, a mint hivatásunk volna, hanem kizárólag a mult kultuszát űzzük. Hogy a maradiság képviselőinek tart minket nem ritkán a müveitek gondolkozása, ennek oka egyenesen az, hogy a múltban keressük ideáljainkat, a mult dicsőségén csüggünk szüntelen, fejletlen képzeteiből kibontakozni, ideáljainkat a jövőbe helyezni, a nagy jövő feladatait megérteni, részünkről ezek megoldásában közreműködni eléggé nem tudunk. Ilyen feladat volna előttünk a szociális kérdés, melylyel tudományosan s gyakorlatilag is foglalkoznunk kell. A jövő embere kétségtelenül a szociális ember, nem ugyan az egyéniséget a tömegben elenyésztetni akaró szélső szociálista felfogásban, hanem a mint az ember a társadalomban szellemi, erkölcsi súlya s a társadalmi közjóra irányuló egyéni munkája jogán érvényesülni hivatva van. Foglalkoznunk kell tehát e problémával, már azért