Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)

1908-11-05 / 45. szám

40') EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1908 gyobb érdeklődést kelt bennünk a hirtelen nagy változás, mint n hosszú csendes fejlődés. Pedig ez a hirtelen változás is a legtöbb esetben nem egyéb, mint az utolsó csepp, melytől a pohár kicsordúl. De azért képzeletünk odatapad a nagy átalakuláshoz és nem vesszük észre, hogy az egy hosszú, lassú folyamatnak utolsó mozzanata. Égy nagy művészi alkotásban, egy nagyfontosságú új intézményben, egy nagy nemzeti katasztrófában mindenki csak az utolsó pillanat művét látja és nem veszi észre, hogy mindahhoz hosszú évek munkája kellett. Nem kisebb, sőt még veszedelmesebb emberi gyöngeségünk, hogy a harag és gyűlölet mindég több | embert tud mozgásba hozni, mint a részvét és sze- ! retet. Nem egyszer tapasztaljuk, hogy emberek segítségünkre sietnek, pártunkat fogják, akiket alig ismertünk. Szívesen elhisszük, hogy irántunk való jóindulatból cselekesznek és egyszer csak megtudjuk, hogy nem azért fáradtak értünk, mert nekünk akartak használni, hanem azért, mert másokat akartak bosszantani. A gyűlölet és harag fáradhatatlan és találékony és nem egyszer a sértett igazság büntető angyalaként jelentkezik. Äz ok valószínűleg az, hogy az elkeseredés és fájdalom mindég erősebb rezgésbe hozza testünket és lelkünket, mint az öröm és megelégedettség. A gyámintézet haladása azért oly nehéz, mert ez a szeretet mindennapi hangyamunkája. Pedig János apostol oly szépen mondja (I. Levele 4. R. 7. és 8. V.) A szeretet Istentől vagyon. Ha valaki szereti atyafiát, Istentől született és ismeri az Istent. Aki pedig nem szereti atyafiát, nem ismeri az Istent, mert az Isten : szeretet. A gyámintézet munkássága az utolsó évben a maga egészében, hála Isten, ismét haladást mutat. A 4 kerület közül 3-ban van emelkedés, de egy és pedig talán a leggazdagabb, 10 egyházmegyéből 7 egyházmegyében némi csökkenést tűntet fel. Még kedvezőtlenebb lesz a kép, ha valamennyi egyházmegyét egyenként tekintjük, mert akkor, 40 egyházmegyéből csak 22 mutat haladást és 18 csökkenést tanusit. A végösszeg szerény emelkedése ne kápráztasson el bennünket. Ha a munkát az egész vonalon tekintjük, sok visszaesést találunk, melyet a mások növekedő buzgalma csak nagy nehezen tud kiegyenlíteni. A gyámintézet a mult esztendőben összesen 42000 koronát gyűjtött. 1800 koronával többet, mint az előző évben. Ha a buzgalom sehol sem lankad és a változások csak az emelkedésben mutatkoznának, 4200 koronával volna nagyobb az eredmény, minthogy azonban 18 egyházmegyében összesen 2400 koronával kevesebbet gyűjtöttek, a végeredmény csak 1800 korona többletet mutat. Minek tulajdonítsuk e nem teljesen kielégítő eredményt ? Nagyon közelfekvő emberi szokás, a hibát magunkon kivül keresni. Az általános gazdasági viszonyok nem éppen kedvezők, de az egyháziak még kevésbbé. Közismert panasz, hogy az áttérések és a gyermekek vallására vonatkozó egyezségek, egyenlegek reánk nézve nem előnyösek. Nem kevésbé ismeretes, hogy a nemzet közhangulatában oly áramlatok mutatnak mindég nagyobb hullámcsapásokat, melyek egyházunkkal szemben ellenséges indulatot tanúsítanak. És én mégsem hiszem, hogy a nem kielégítő eredményeket ezekkel a jelenségekkel lehetne és szabadna megmagyarázni. A küzdelem sohasem gyöngítette, hanem csak erősbítette a mi egyházunkat. Mi a küzdelem jegyében születtünk és a harc csak növelte erőnket. A legnagyobb üldözés idején, midőn tüzzel-vassal pusztították egyházainkat (1734) igaz, hogy alig számláltunk 200 egyházközséget (189) az egész országban. De az egyházak csak külsőleg tűntek el, a szivek belsejében ottmaradt a kiírthatatlan ragaszkodás az ősök szenvedése által megszentelt hithez, és mikor az első kedvező fuvalom lengett át az országon, főnixként támadtak fel hamvaikból a megholtnak gondolt egyházak, II. József uralkodásának első öt évében az egyházak száma csak a Dunántúlon 50-ről 126-ra emelkedett, majd hogy meg nem háromszorosodott, és a fejlődés tartott meg tovább is, mert ma a Dunántúlon 173 anya és 163 leányegyházat számlálunk. S igy volt ez az egész országban, mert amig 1734-ben öszszesen 189 egyházunk volt, ma 673 anya- és 468 leányegyházban hirdetjük az evangéliumot. Továbbmehetünk és azt mondhatjuk, hogy majdnem minden haladásunk és megizmosodásunk abból származott, hogy ellenfeleink elbizakodottságukban egyházunknak új erőt adtak. Hogy csak egy példát hozzak fel a sok közül, hazánkban egészen az 1844-iki törvények meghozataláig vegyesházasságokat csak katholikus pap előtt lehetett kötni. Még a nagy haladást jelző 1791-iki méltán nagyhírű szabadelvű reformtörvények sem változtattak az állapoton. Mi okozta a negyvenes évek nagy horderejű fordulatát? Az 1832—1836-iki országgyűlés tárgyalásaira a vallási szabadelvüség hajnalhasadása vetette sugarát. A szabadság és haladás nagy eszméi azonban aligha érlelődtek volna meg oly hamar, ha nem akad egy nagyváradi püspök, Lajcsák Ferenc, aki az eddigi gyakorlat ellenére, egyszerre elrendeli, hogy csak azokat a vegyesházasságokat engedi megáldatni, melyeknél a felek reverzálist adnak. Az ország közvéleménye fellázad ez erőszakoskodás ellen és minél erősebb volt a hatalmaskodás, annál hevesebb lett a megyék ellenállása. A törvényhatóságok sorra megtagadták a püspöki rendelet végrehajtását. És végül létrejött az 1844: III. t.-cz., melynek értelmében ezentúl a vegyesházasságokat protestáns lelkész előtt is érvényesen lehetett megkötni. A nagyváradi püspök erőszakossága idézte elő elsősorban a Lambroschini instructiókat, melyekről napjainkban annyit beszélnek. A támadások és üldözések nem gyengítették meg egyházunkat. Ha nem fejtüuk ki elég buzgalmat gyámintézetünk felvirágoztatása érdekében, ezért a hibát csak magunkban kell keresnünk, már csak azért is, mert egyedül így orvosolhatjuk a betegséget. Ne szépítsük a bajt, lássuk be és hangoztassuk mindenfelé, hogy minden, elismerésre méltó haladás mellett, még sokkal többet is kellene tennünk. Még mindig van egyházközség, amely nem is gyűjt a gyámintézet részére és a legnagyobb és jómódú egyházközségeknél is mutatkozik szomorú részvétlenség, mig viszont nem egyszer egészen kicsiny és szerény vagyonú egyházközségekben a legszebb apostoli lelkesedés buzgólkodik. Az evangeliom telve van oly intelmekkel, melyek azt parancsolják, hogy segítsünk a szűkölködőkön és vájjon ki segítene szegény egyházainkon és emberbaráti intézeteinken, ha nem mi magunk ? Szívünk büszkén dobog fel arra a gondolatra, hogy mit szenvedhettek őseink hitükhöz való rendíthetetlen ragaszkodásukban. — Mint a római nagy családok, melyek őseik közt pápákat számláltak, még ma is legszebb